1. Előzmények: protofeministák és az „Új Nő”

A nőjogokért vívott küzdelem kezdetei a francia forradalom idejére vezethetők vissza. Természetesen a történelem kezdeteitől beszélhetünk hatalommal bíró nőkről, uralkodókról, királynőkről, vezetőkről, befolyásos előkelő nőkről, vagy éppen színésznőkről, írónőkről, akiknek sikerült felülemelkedniük a koruk hétköznapi női előtt tornyosuló akadályokon – ők azonban, noha a herstory keretein belül foglalkozunk velük, nem mindig nevezhetők feministáknak. Gondolunk olyan híres történelmi személyekre, mint pl. Boudica kelta királynő (Kr. u. 1. sz.), Szent Johanna (1412-31), I. Erzsébet (1533-1603), Nagy Katalin cárnő (1729-96) vagy akár Margaret Thatcher, akiknek, saját privilegizált helyzetük ellenére (illetve épp amiatt), a többi nő sorsa nem képezte érdeklődésük tárgyát.

Feministának viszont csak az nevezhető, akinek van szeme a nők szisztematikus és nemükből fakadó elnyomására, és az önérvényesítés mellett nőtársai sorsát is szívén viseli. (Ezért, nem győzöm elégszer hangsúlyozni, a feltörő, „karrierista” nő nem biztos, hogy rögtön feminista, ahogyan a „szingli” sem! A köztudat sajnos gyakran keveri ezeket a fogalmakat!)

A történelemben már a 15. századtól, sőt korábban is találunk olyan nőket, elsősorban írónőket, akik felszólaltak mindazon hátrányok ellen, melyek a társadalomban korlátozzák a nők érvényesülését, de szervezett mozgalom ekkor még nem volt, elszigetelt lázadókról beszélhetünk, akiket „protofeministáknak” is szokás nevezni, és akiknek egyéni erőfeszítései, sajnos, a fennálló, nőelnyomó rendszeren nem változtattak. Pl. a velencei írónó, Christine de Pizan (1364-1430) a nők oktatása mellett állt ki, és tiltakozott az egyház nézete ellen, miszerint a nő morálisan gyengébb, és hajlamosabb a bűnre. Az angol Mary Astell (1666-1731) szintén a nők oktatása mellett szállt síkra, és kritizálta a házasságon belüli egyenlőtlenségeket nő és férfi között. A 17. században Aphra Behn az első angol női színdarabíróként szintén a házasságot, különösen a szülők által elrendezett érdekházasságot vette górcső alá.

Az iparosodás növelte a nemek közti egyenlőtlenségeket, és kiszorította a nőket a nyilvános szférából. A francia forradalomban a nők aktív szerepet vállaltak, ám, nagy csalódásukra, az "Emberi és polgári jogok nyilatkozata" az ő jogaikról megfeledkezett. A felháborodott Olympe de Gouges 1791-ben mintegy válaszul megírta a "Női jogok nyilatkozatát", melyben kikelt a férfiak privilégiumai ellen. E mondattal kezdi művét:

Nő, ébredj fel, az ész vészharangja zúg az egész univerzumban, fedezd fel jogaidat! 

1793-ban a jakobinusok guillotine-nal kivégezték. Egy évvel Gouges művének megjelenése után Mary Wollstonecraft, 1792-ben (a regényíró Mary Shelley anyja) megírta "A nők jogainak követelését", melyben amellett érvel, hogy a nemek közt jellemben észlelhető különbségek társadalmilag létrehozottak. Az unatkozó előkelő asszony - aki a szerző szerint aranykalitkában raboskodó, ékes tollú madárhoz hasonlít - azért tűnik butának és azért köti le idejét ostoba tevékenységekkel, túlzásba vitt szépítkezéssel, stb., mert oktatásban nem részesül, így ilyenné fejlődik a jelleme. Wollstonecraft ideálja a nő mint egyenrangú polgár - és nem az otthon sorvadó, a nyilvános szférában megfáradt férfi könnyed szórakoztatására hívatott együgyű, "csicsergő" lény - mégis túlkapásokkal vádolták. Pozitívabban fogadta (a forradalom véres következméyneitől megrettent, így minden reform-eszmétől tartó) korabeli társadalom (a nem feminista) Hannah More-t, mivel ő a nők oktatásának igényét 1799-ben konzervatív tálalásban, nem az autonómia, hanem a kiszolgáló szerep elvén fogalmazta meg: szerinte azért kell a nőnek oktatásban részesülnie, hogy jobb erkölcsi vezetője legyen gyermekeinek. Egyúttal ő is kiállt az elrendezett házasságok ellen, és az egybekelés alapjának nő és férfi barátságát tekintette. 1820-ban egy férfi, William Thompson szólalt fel a nők érdekeiért, válaszul egy, a nők elnyomását szorgalmazó cikkre (James Mill). Thompson a nők helyzetét a rabszolgákéhoz hasonlította. 1857-ben, miután Caroline Norton, nagy felháborodást kiváltva nyilvánosságra hozta saját, erőszakos házasságát, melyből mikor megpróbált elmenekülni, férje otthonukból kizárta és gyermekük láthatásától megfosztotta, elfogadtak egy törvényjavaslatot a nők válásának megkönnyítésére (de még mindig nem egyenlő feltételekkel a férfiakhoz képest).

A szerveződés kezdetei

A szervezett feminizmus előfutáraiként, a 19-20. század fordulóján megjelentek, elsősorban Angliában az „Új Nők”, akik az oktatás és munkavállalás lehetőségei mellett az élet egyéb területein is (magánélet, szexualitás, gyermekvállalás, stb.) a szabad választás jogát követelték. Emellett meglehetősen változatos nézeteket vallottak, és magánéletükben eltérő elveket követtek: volt, aki hozzáment az általa választott férfihoz, volt olyan is, aki a korban szokatlan és felháborító élettársi kapcsolatot választotta, és olyan is akadt, aki a „szabad szerelem” híve volt, sőt olyan is, aki az egyedülálló életet választotta. Mégis egyöntetűen – mivel meg merték kérdőjelezni a Viktória-korabeli, engedelmességre, passzivitásra (többek között szexuális passzivitásra – a vágy és az élvezet a „rossz nő” jelének számított!), feleség– és anyaszereppel való kizárólagos megelégedésre irányuló (napjainkban lassan egyre agresszívebben visszaköszönő!) elvárásokat, és nem akartak többé „a ház angyalai” lenni – kritikusaik az általánosítás és túlzás jegyében szexéhes démonoknak bélyegezték, és, pl. Bram Stoker Drakula c. regényében, férfivérre szomjazó vámpírokként ábrázolták őket. Sorra jelentek meg a férfiparanoiákat tükröző írások, sőt karikatúrák, melyek arra a feltételezésre irányultak (az elkerülhetetlen hierarchia képzete alapján), hogy a nem alárendelt nő fenyegeti, azaz elnyomni szeretné a férfiakat. 

Az USÁ-ban a nők szavazati jogáért vívott küzdelem az rabszolgák felszabadításáért folytatott harccal párhuzamosan, az 1830-as, 40-es években indult.

2. A feminizmus 3 hulláma

A szervezett feminizmust tekintve három fő hullámot tudunk elkülöníteni.

Az első hullám a 20. század elején szerveződött, előbb – Emmeline Pankhurst vezetésével – Angliában, majd – Lucy Stone és Susan B. Anthony vezetésével – az USA-ban és a világ több országában, köztük, A Nő és Társadalom főszerkesztőjének, Bédy-Schwimmer Rózsának a vezetésével Magyarországon is; és elsősorban a nők szavazati jogának (franciául suffrage, innen a „szüfrazsettek” kifejezés) megszerzésére irányult. Foglalkozott még a tulajdonjog, öröklés kérdéseivel, és a nők házasság általi jogfosztottságával. A kezdetben békés aktivisták egyre agresszívebb eszközöket voltak kénytelenek bevetni (nálunk ez nem volt jellemző), és sok helyütt így is évtizedekbe telt, míg cél értek. Legkorábban Finnországban sikerült kivívni a választójogot, 1907-ben. Angliában 1918-ban részlegesen értek célt, a 30 év feletti nők szavazhattak, és 1930-ig kellett további erőfeszítéseket folytatni, míg a férfiak és nők számára egyenlő feltételek kerültek bevezetésre. Európában legkésőbb Svájcban következett be a változás: 1971-ben. Kitekintve Európából, az Egyesült Arab Emirátusokban 2006-tól szavazhatnak a nők, Szaúd-Arábiában pedig még ma is megfosztják őket ettől a joguktól.

Magyarországon 1918-ban, az őszirózsás forradalom után, noha a férfiakkal nem egyenlő feltételekkel, de szavazati jogot nyert a nők egy része (férfiak 21 év fölött alanyi  jogon, míg nők 24 éves koruktól és írástudáshoz kötött feltétellel szavazhattak). Ugyanakkor a választójoggal rendelkező nők csoportját a Bethlen-kormány már 1922-ben jelentősen leszűkítette: eltartottak közül (márpedig akkor sokan kényszerültek erre) 3 vagy több gyermekes nők, egyéb esetekben 30 év feletti, illetve felsőfokú végzettségű nők szavazhattak. 1945-től került bevezetésre az általános választójog, mely a nemi alapú diszkrimináció mellett a hátrányos megkülönböztetés egyéb formáit is eltörölte.

A második hullám a 60-as években indult az USA-ban, és kiterjedt a 70-es évekre is. Kirobbanásának fő oka volt, hogy a háború utáni időszak, az 50-es évek igyekezett a háború idején minden területen helytálló és bizonyító nőket visszaszorítani a magánszférába, a kertvárosi idill háziasszonyának szerepébe. Betty Friedan személyes interjúkat követően 1963-as, Feminine Mystique c. könyvében feltárta, hogy ez az életforma mennyire nem tette boldoggá a nők többségét – akik azonban azt hitték, a „megnevezhetetlen probléma” nem általános, hanem a sajátjuk, velük van a baj, amiért nem érzik így jól magukat – hiszen a tv-ből, újságokból, környezetükből, mindenhonnan az ömlött rájuk, hogy így boldognak kellene lenniük – , így megkönnyebbülést jelentett számukra a felismerés, hogy a háziasszony-szerep másokat sem elégít ki. A könyv bestseller lett, nyomában a feminizmus újabb hulláma vette kezdetét, melynek központi igénye abban állt, hogy a nők ne legyenek a magánszférára (otthon, háztartás, gyermeknevelés, reprodukció) korlátozva, hanem a férfiakkal egyenlő lehetőségekkel elfoglalhassák a nyilvános szférát is, dolgozhassanak, és a vezető pozíciók is hozzáférhetővé váljanak számukra. Emellett középpontba került a nő saját testéhez való joga (reproduktív jogok: fogamzásgátlás, abortusz, mesterséges megtermékenyítés) illetve a szexuális zaklatás, nemi erőszak jogi szankciója is. Később vita alakul ki a prostitúcióról (melyet a legtöbb feminista ellenez, a nők kizsákmányolása egy formájának tart, és büntetné a futtatót és a klienst) és a pornográfiáról (melyet illetően megoszlanak a feminista vélemények)

A feminista irodalomkritika feltárta a számos férfiíró műveiben rejlő szexizmust (hímsovinizmust), ezzel párhuzamosan megindult a férfiközpontú kánonban marginalizált nőírók szisztematikus kutatása, majd, mint tágabb diszciplína, létrejött a nőtudomány (women’s studies) illetve a társadalmi nemek kutatása (gender studies). Érdekes jelenség még a mesék gender szempontú kutatása: a feminista teoretikusok szerint az ismert tündérmesék többsége passzív, dependens női mintát állít a kislányok elé, akinek annyi dolga van, hogy szép legyen, és várja a királyfit fehér lovon.  Szigorú kritika alá kerülnek a romantikus regények, és a női magazinok is.

A kritika elméleti alapját többnyire a Simone de Beauvoir A második nem c. 1949-es művéből eredő sex–gender azaz biológiai vs. társadalmi nem megkülönbözetés képezte: azaz a nemiszervek, nemi jellegek biológiai adottságok (tehát hogy valaki nő-e vagy férfi), viszont a „nőiesnek” vagy ”férfiasnak” titulált tulajdonságok, szerepek, viselkedésformák a társadalomban tanultak, és nem természetből fakadnak. 

Magyarországot illetően azt mondhatjuk, hogy a feminizmus második hulláma nem következett be, sőt a szocializmus évtizedei egészen sajátos helyzetet hoztak létre a nők számára. Egyrészt ott volt a „látszat-egyenlőség”, a nő legkülönfélébb munkaköröket elvállalhatta, akár előre is juthatott, viszont „kettős teher” jött létre, mert sosem kérdőjeleződött meg az a nézet – ma sem–, hogy egyenlő arányú munkavállalás mellett is, a házimunka és a gyermeknevelés kizárólag a nő feladata. Pozitívum, hogy ekkoriban kiterjedt bölcsőde– illetve (a már Bédy-Scwimmer Rózsa által is szorgalmazott) közétkeztetési rendszer fejlődött ki, melyek a rendszerváltással azonban vissza is szorultak, ahogyan a feminizmus is egy lejárt dolognak számított, mint Barát Erzsébet és társai a Médiakutatóban leírják, karikatúra tárgyává, e meghaladott korszak vicces mementóivá vált a traktorosnő vagy a fütyürésző kalauznő. (Idézek egy hozzászólót egy fórumról: „Nő akarok lenni, nem traktorvezető.”)

A harmadik hullám, szintén az USA-ban, a 90-es évek elején indult. Egyrészt a globális tudatú feminizmus igényével jelentkezett: rámutatott a második hullám hibájára, miszerint az nem vette figyelembe a faji és osztálykülönbségeket, csak a középosztálybeli, fehér nőkre, az ő problémáikra fókuszált, és figyelmen kívül hagyta pl. a munkásnők problémáit és jogait, vagy az afro-amerikai, illetve harmadik világbeli nők halmozottan hátrányos helyzetét. Másrészt kimutatta, hogy a második hullám számos területen még nem érte el céljait: pl. az üvegplafon (a nők munkahelyi feljebbjutásának gyakorlati nehézségei a jogi lehetőségek dacára) és a fizetésbeli különbségek (wage gap) továbbra is jelen vannak.  Harmadrészt, a szigorúbb megközelítésre hajlamos második hullámmal szemben vizsgálat tárgyává tette a populáris kultúrát is, és nem tekintette egyértelműen (sarkítottan fogalmazva) „agymosott rabszolgának” a női magazinok, vagy a romantikus regények olvasóit, női sorozatok nézőit. Kiemelte az ezekben rejlő öröm, illetve a tudatos fogyasztás lehetőségeit. (A megengedő vélemény mértéke szerzőként változik.) Megengedőbb álláspontot tanúsított a külsőségek iránt is: a tűsarkú cipő és a rúzs, ha az illető nő önként választotta, nem képezett többé ellentétet a feminizmussal. Noha a 90-es évek elején jelent meg a média és a szépségipar anyagi érdekei által generált szépségkultusz legerőteljesebb kritikája Naomi Wolf tollából (The Beauty Myth), ugyanakkor ő is a tudatos választást hangsúlyozza, nem a szépséggel kapcsolatos termékek, szolgáltatások teljes elvetését (bár természetesen ez is egy opció lehet annak, aki számára ez optimális).

A harmadik hullám egy sajátos oldalága a „riotgrrrl” nevű punkzenei mozgalom, amelynek keretében a műfajra jellemző, „do it yourself”-alapon nők zenekarokat alapítottak (legismertebb a Bikini Kill, vezető énekesnője Kathleen Hannah), és fanyar, – szintén a műfajra jellemzően – nem éppen kifinomult, viszont annál dinamikusabb zene és ironikus vagy éppen dühödt szövegvilág által kifejezték a nők helyzetéről, kiemelten a nőkkel szembeni erőszakkal kapcsolatos véleményüket. A mozgalmat saját készítésű fanzine-ok tették teljessé.

Vannak, akik 2000 után beszélnek „negyedik hullámról”, de valójában egységesen ilyesmi nem különíthető el. Ma inkább, annak minden előnyével és hátrányával, a sokféleség hangsúlyozottabb az egységes szerveződés helyett. Mára a feminizmusnak számos irányzata alakult ki, ezt külön cikkben tárgyaljuk.