A jó kövér, a rossz kövér meg a testképük - a Nőkért Egyesület beszélgetős estje

Olvasási idő
10perc
Eddig olvastam

A jó kövér, a rossz kövér meg a testképük - a Nőkért Egyesület beszélgetős estje

április 28, 2014 - 15:01
Lehet-e a női testet a részünkként, cselekvésünk, aktivitásunk eszközeként, és nem egy, a társadalom által önmagunktól elidegenített, gyűlölt, abnormálisnak, undorítónak és átalakítandónak vélt valamiként megélni? Többek közt erről beszélgettünk 2014. ápr. 25-én a Szóda Klubban.

Schiller Noa, Antoni Rita, Szatmári Réka, Komáromi András, Szabó Móni

A már szinte mindenki ismeri: Réka vetkőzött, Noa fotózott, Réka posztolt, házmester jelentett, Facebook törölt, Réka dühöngött, „barát” testszégyenített, vita kirobbant, én írtam, 13 ezer ember kattintott, személyes vallomások levélben özönlöttek – Réka, Noa és én pedig döbbent örömmel néztünk egymásra, és azt kérdeztük: innen hogyan tovább? Hogyan lovagoljuk meg minél több ember javára ezt a váratlan sikerhullámot?

Mindenképpen a projekt folytatása mellett döntöttünk: Noa tovább fotóz ( az címről is továbbítjuk számára a jelentkezéseket!), én tovább írom a testszégyenítés különböző formáiról a sorozatot, Réka pedig beizzította a sajtót és a kiterjedt ismeretségi körét, és április 25-én a Wesselényi utcai Szóda klubban kapcsolódó beszélgetést folytattunk, ahová meghívtuk Komáromi András transz aktivistát és Szabó Móni pszichológust, feminista bloggert is. (Sokat mondó tapasztalatunk a szervezésben, hogy más helyeket is felkerestünk, akik „nem merték vállalni ezt a témát.”) A zsúfolásig megtelt klubhelyiségben jelen volt Farkas Adrienne, a Magyar Nemzet, és Bakóczy Szilvia, a Nők Lapja Café újságírója is. Értesüléseink szerint a Mindennapi Pszichológia is írni fog az eseményről.

Noa elmondta, hogy a projektet, miszerint különböző, elsősorban, de nem kizárólag hátrányos helyzetű nőket jelenítenek meg szokatlan környezetben (pl. mélyszegénységben élő cigány nőt Chanel-kosztümben: „mert megérdemlem”), már 15 éve kitalálták, csak a megvalósítás váratott magára. A bemutatott (és megtekinthető) képeken a pár hónapja fotózott Réka mellett szerepelt Noa két, akkor várandós barátnője, egymást masszírozó, testükkel szemben, illetve a fotós előtt semmiféle gátlást nem mutató, vidám orosz nők egy fürdőben, és egy Csicsó nevű fiatal roma lány a hajléktalanszállón, aki nagyon élvezte, hogy ideiglenesen ő is a modell szerepébe bújhat.

Cél a nőket eltárgyiasító mainstream, populáris reprezentációktól való eltérés: a fotózott személyeknek nevük, arcuk, valós testük és valós történetük van. (Meg mellbimbójuk, amitől pl. a nők elleni erőszak bagatellizálását és a szexizmus különböző formáit igen jól tűrő Facebook-őrök sikítófrászt kaptak.)

Azaz, lehet-e a női testet szubjektumként, és nem objektumként mutatni, ez itt a(z egyik) kérdés. Noa szerint a mi kultúránkban nem – mégis megpróbálja, és mégis sikerül.

A másik kérdés: lehet-e a női testet a részünkként, cselekvésünk, aktivitásunk eszközeként, és nem egy, a társadalom által önmagunktól elidegenített, gyűlölt, abnormálisnak, undorítónak és átalakítandónak vélt valamiként megélni? Az egész szépségipar és mainstream kultúra arra épül, hogy a női test a maga természetes állapotában – orvosi értelemben vett egészség és alapvető higiénia megléte mellett is – ronda, hibás, selejtes, taszító (hájas, szőrös, büdös, ráncos, stb.), és jelentős idő-, energia- és pénzbefektetéssel azt mindenképpen meg kell változtatni. (Fogyókúráról, szőrtelenítésről, mellplasztikáról, ráncfelvarrásról már mindenki hallott, talán kisajakplasztikáról is, de az ánuszfehérítés új divatja végképp kiverte nálam a biztosítékot...) Ha sikerül „megjavítani” a tested, és ezt a javított állapotot szintén nem kevés idő-, energia- és pénzbefektetéssel fenntartanod (!), akkor talán jogot formálhatsz arra, hogy szeresd magad és várhass másoktól szeretet – de addig nem.

Andris – aki már „egy jó napként” számolt be arról a napról, amikor senki nem szólt be a testére (azaz aznap nem voltak „ez most fiú vagy lány?”, „de mintha lenne melle” és hasonló kulturált megnyilvánulások) még tovább vitte a kérdéssort: lehetséges-e, hogy saját magunk értelmezzük a testünket? Mit szólna például a Facebook egy férfiként élő, magát férfiként prezentáló, nevet változtatott, de műtéten át nem esett transz férfi csupasz felsőtestű fotójához? Vagy – Kertész Luca felvetése alapján: helyes-e a „fogyatékossággal élő” megnevezés? Hiába számít ez politikailag korrekt kifejezésnek, ami az Egyenlő bánásmódról szóló törvényben is szerepel, őt ez zavarja, és jobban szeretné, ha a „korlátokkal élő” kifejezést alkalmaznánk.

Továbbá: hogyan szeretnénk, hogy mások értelmezzék a testünket? Érdekes kontraszt bontakozott ki: Andris elmondta, hogy zavarja, ha szexualizálják a testét (ahogyan az is, ha másnak a testét szexualizálják, nemigen tud és akar csatlakozni a „nézd már, de jó segge van”-jellegű társalgásokhoz), Réka pedig arról beszélt, hogy rosszul esett neki, hogy róla, mint kövér emberről aszexualitást feltételeztek. Szerintem (noha pl. Beauvoirnál ez az ambivalencia tipikus példájaként jelenik meg, legalábbis a nők esetében) ez nem ellentmondás: senki nem szeretne túlszexualizált lenni, senki nem szeretné, hogy egy szexuális tárggyal azonosítsák; viszont (az aszexuális embereket kivéve) mindenki szeretne a számára vonzó emberek előtt potenciális szexuális partnerként, tehát szexuális alanyként feltűnni.

Azaz: az is egy káros sztereotípia, hogy a kövér (idős, mozgáskorlátozott, autista, stb.) emberek nem szexelnek, nem akarnak szexelni, vagy velük nem akar senki szexelni. Ugyanúgy, ahogyan a mainstream ideálnak megfelelő, vagy ahhoz közel álló emberekre ezzel ellentétben a kötelező és normatív szexualitás elvárása nehezedik: ők meg mindig szexelnek, mindig szexelniük kell – de persze nem mindegy, hogy kivel, hogy és milyen rendszerességgel. (Ha nem szexel, pedig „normálisnak néz ki”, akkor mint tudjuk, biztos valami baja van.)

Szabó Móni szerint a mi kultúránk a „beleszólás kultúrája” – épp ezért ilyen bosszantó, ahogy a közönségben helyet foglaló Réz Anna filozófus, az Üvegplafon beszélgetések szervezője elmondta, a kövérség (vagy az extrém külső), amely azt üzeni, hogy én elengedtem a megfelelés igyekezetét, „szarok rád.” Rákosi Judit, az LMP Nőtagozatának tagja beszámolt arról, hogy amikor éveket élt a Karib térségben, őt azért, mert nem kövér, szegénynek nézték – hasonlóak tagunk, Jánosi-Mózes Emese kameruni tapasztalatai is, ahol a vékony alkatú nők színes, bő ruhákkal leplezik e hiányosságukat (mert hogy abban a kultúrában ez hiányosság). A mi kultúránkban, ahogy Judit megfogalmazta, „átlagosnak kell lenni”, szolidnak, nem szabad, nem illik semmilyen irányban kilógni. (Ugyebár, tehetnénk hozzá, újabban a nők kisajkainak sem szabad kilógni, és túlnyomórészt férfi plasztikai sebészek lelkesen ajánlkoznak a levágásukra.)

És ha valaki mégis kilóg? Móni elmondta, a kategorizálás, a leegyszerűsítés hajlama velünk született, de nem törvényszerű, hogy ezekből előítélet szülessen – nincs velünk született kód a másokat megszégyenítő bánásmódra. A norma felé kondícionálás pedig már csecsemőkorban elkezdődik – Anna, aki egy hét hónapos kislány édesanyja, döbbenten tapasztalta, milyen szigorúan veszik a védőnők, hogy a gyermeke produkálja-e hétről hétre az előírt súlygyarapodást. (Mintha minden ember, ill. minden gyerek egyforma lenne...) A szülőkben rendre felbukkan az aggodalom, hogy miként akadályozzák meg, hogy gyermekük felnőve előítéletes személy legyen, ki tudják-e védeni neveléssel az erre irányuló környezeti hatásokat. Móni szerint kulcsfontosságú, hogyan reagál a szülő, ha a gyermeke először lát az átlagostól eltérő (kövér, fekete bőrű, kerekesszékes, tetovált, piercingelt, stb.) embert (undorodik? zavarba jön? nem válaszol a gyerek kérdéseire? azt mondja neki, ne nézzen oda? vagy természetességgel reagál, válaszol? stb.) mert a gyerek a szülő attitűdjét fogja átvenni a mássággal szemben.

Javában tartott a beszélgetés, amikor valaki a közönségből - talán megértve üzenetünket: "Riot, not diet" :P - egy doboz csokit küldött nekünk előre, amit Réka körbekínált.

Kozma Ágnes, tudomásunk szerint az egyetlen magyar fat acceptance (kövérséget elfogadó) blog szerzője () beszámolt lelombozó tapasztalatairól a kövér embereket állítólag elfogadó Facebook-csoportokban, amelyekben az (ön)elfogadás csak addig terjed ki, amíg az adott kövér nő a kövérségét elrejtő („előnyös”) ruhákat visel (és e téren adnak egymásnak tanácsokat). Amikor Ági rákérdezett, hogy ebben hol az elfogadás, és miniszoknyás képet tett ki magáról, azt mondták rá, hogy „az alkatához képest túl nagy az öntudata” (what?) és kitiltották a csoportból. Egy másik hozzászólónk, akit a családja rendszeres lelki bántalmazásnak tett és tesz ki az alkata („nincs dereka”) miatt, felhívta a figyelmet a „curvy body” és a kövér közti kettős mércére. (És az ún. „plus size” modellek is az előbbi kategóriába esnek.)

Szóval, megállapíthatjuk, hogy van a „jó kövér”, meg a „rossz kövér”. A jó kövér (azon túl, hogy azért homokóra alkata és nőies idomai vannak, a súlyfelesleg pl. nem a hasra, derékra összpontosul, hanem egy kicsi van a combokon, fenéken, és persze jó sok jut a mellre) „tudja, hol a helye”, törekszik az „előnyös” öltözködésre, nem sokkolja a nem kövéreket azzal, hogy „az arcukba tolja” teste másságát, láthatóvá teszi a hurkáit.

Nem ismerős ez? Dehogynem! A „jó buzi” a négy fal között csinálja, nem jár a Pride-ra hivalkodni a másságával, nem tolja azt mások arcába (olyannyira sem, hogy őszintén válaszoljon kollégái kérdésére, hogy kivel töltötte a hétvégét), a „rossz buzi” bezzeg elfogadja, és vállalt identitásába építi a másságát, netán, horribile dictu, csoportba tömörül és fellép a jogaiért. Ugyanígy folytathatnánk a sort a jó feministával és a rossz feministával, a jó és a rossz mozgáskorlátozottal (a jó nem is látható, a rossz meg folyton az akadálymentesítésért tüntet), stb.

A „rossz” kövérben, buziban, cigányban, feministában a zavaró, ami „rosszá” teszi, ugyanaz: az önelfogadás és a láthatóság. És hogy nem süti le a szemét, nem kér elnézést, nem tételezi magát másodrendű állampolgárnak, másodrendű embernek, másodrendű nőnek vagy férfinak. 

Farkas Adrienne már a beszélgetés hivatalos lezárása után vetette fel, hogy a szerinte is szükséges és fontos elfogadással egyidejűleg hogyan tudunk arról is beszélni, hogy az elhízás a vezető egészségügyi problémák és halálozási okok szerepel Amerikában és hazánkban is? Egy kormányzatnak nem feladata ez ellen programokkal küzdeni? Én ebben sem látok ellentmondást: arról beszélni (általános jelleggel, pl. kampány formájában, és nem kéretlenül egy konkrét személynek!), hogy mi az egészséges táplálkozás, vagy hogy melyek a testmozgás előnyei, nem diszkriminatív – bár fontos figyelembe venni azt a tényt, hogy az egészséges, nem hizlaló táplálkozás drágább, így nem hozzáférhető minden vagyoni helyzetű ember számára. Ahogy a testmozgás sem biztos, hogy időben, energiában, anyagilag stb. hozzáférhető a hagyományos nemi szerepek szerint a házimunka és gyermeknevelés kétségtelenül nem alakformáló, de energiát kívánó feladatait ellátó dolgozó anya számára.

Vegyük tehát figyelembe a társadalmi kontextust, az egyéni helyzetet, és kéretlen tanácsokkal ne traktáljuk ismerőseinket. Réka is azt mondta, majd szól, ha le akar fogyni, és ebben a barátai segítségére, tanácsaira van szüksége. Nincs „jótékony cseszegetés”, ezt felejtsük el. Alázással, lehülyézéssel, legyengézéssel senkit – kövéret, dohányzót, anorexiást, bántalmazott nőt, önkárosítót stb. – nem lehet megmenteni. Ezek a dolgok nem racionális alapon működnek: az érintett személy általában tudja, hogy amit tesz, az káros. (Ugyanakkor be is építheti az identitásába, hogy neki legalább ehhez „joga van.”) Ha valaki szerintünk árt magának, inkább hallgassuk meg, figyeljünk rá, mutassunk felé empátiát, növeljük az önbizalmát, és szeressük. Nem biztos, hogy ettől meg fog változni az önkárosító viselkedése de az ítélkezéstől, beszólástól biztos nem fog.

És hogy mi volt az este végjátéka? Egy intelligens, empatikus, kedves, nagyon jó fej és egyáltalán nem előnytelen külsejű négygyermekes anyuka elmondta, mennyire aggódik, amiért tizenöt éves lánya az ő alkatát örökölte. Figyelmeztettük, hogy ha nem is közli vele szó szerint, a gyereke érezni fogja, hogy az anyja nem elégedett vele, és ezzel többet árthat neki, mint amennyi hátrányt szerinte az adott alkat okoz. „A másik kislányom szép, sportos, ő meg ilyen, mint én, nézzétek meg, blöehhh” – mondta, és undorodva megfogta a bőrt a hasán. ...Gondolatban jajgattam. Hát ezért törtük magunkat Rékával, Noával és a többiekkel, hogy akár csak egy emberben a beszélgetésünk meghallgatása után is ilyen gondolatok legyenek? Egyre biztosan tudok ebből következtetni: sok még a dolgunk.

 

 

„Fúj, hogy mer aktképhez modellt állni ilyen alakkal? ”

április 17, 2014 - 20:36
Schiller Noa fotója

„Nézd már, mekkora segge van!”

„Hogy vehet fel ilyen alakkal ilyen ruhát, mindjárt elhányom magam!”

„Hogy meri magát így mutogatni, hogy mer aktképhez modellt állni ilyen testtel?”

„Mi? Hogy swingerklubba jár? És jut neki pasi?” (Képzeld el, igen. Sok.)

Az ilyen jellegű megjegyzések fordítása:

Hogy mer nem zsákba öltözni, nem húzni papírzacskót a fejére, és nem bújni el szégyenében, hogy meri önutálat helyett jól érezni és kifejezni magát?

A Nőkért Egyesület második hivatalos működési éve: 2014. április 4. – 2015. április 3. (összefoglaló)

április 10, 2015 - 02:20
A Nőkért Egyesület néhány tagja, 2014: balról: Békés Dóra, Elekes Irén Borbála, Balta Flóris, Barna Emília, Tajta Bernadett, Mihala Boglárka, Szekeres Valéria

A Nőkért Egyesület második hivatalos működési évében további közéleti vitaesteket szerveztünk, több alkalommal tiltakoztunk a médiában megjelenő szexizmus és erőszakbagatellizálás ellen beadványokkal és demonstrációk szervezésével, és minden lehetséges alkalommal és fórumon követeltük a Magyarország által 2014. március 14-én aláírt Isztambuli Egyezmény ratifikációját.