Kaffka Margit – Miért éppen ő? Hová tűntek a nők az irodalomból?

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Kaffka Margit – Miért éppen ő? Hová tűntek a nők az irodalomból?

november 06, 2010 - 14:25
A Rózsaszín szemüveg címet viselő beszélgetéssorozat válaszokat keres arra a kérdésre, hogy hová tűntek a nők az irodalomból? Az írás a férfiak feladata? Nők tollából csak lányregények és lektűrök születnek?  Ki volt Kaffka Margit a magyar irodalomban? Mire volt képes? Miért ő az egyetlen kanonizált nőíró?

A Rózsaszín szemüveg címet viselő beszélgetéssorozat válaszokat keres arra a kérdésre, hogy hová tűntek a nők az irodalomból? Az írás a férfiak feladata? Nők tollából csak lányregények és lektűrök születnek?  Ki volt Kaffka Margit a magyar irodalomban? Mire volt képes? Miért ő az egyetlen kanonizált nőíró?

Körülbelül Kaffka Margit a magyar irodalomban az első asszony, akiben az író minden asszonyi kézimunka-dilettantizmustól megtisztulva, igaz művészi mivoltában nyilatkozik meg, de asszonyosságának teljes megőrzésével. (...) Nincs ilyen asszonyias író több, talán az egész világon.” – írta Schöpflin Aladár a Nyugatban 1912-ben. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért éppen és miért csak Kaffka Margit lett a maga korában és a mai napig ismert és elismert a Nyugat körüli nőírók közül? Ez a kérdés volt a vezérfonala a kilencedik alkalommal megrendezett Rózsaszín szemüveg címet viselő, a női írás hagyományával foglalkozó kritikai beszélgetésnek 2010. október 29-én a Nyitott Műhelyben. A beszélgetést Kiss Noémi és Menyhért Anna vezette, vendégük Zeke Gyula író és kávéháztörténész volt.

A nőírók közül az irodalmi kánonban ma már csak Kaffka Margit van jelen annak ellenére, hogy a századfordulón, valamint a huszadik század első felében számos nőíró lépett fel az irodalmi életben. „A század első felének írónői – Kaffka Margit, Lesznai Anna, Tóth Wanda, Tormay Cecile, Erdős Renée, Ritoók Emma, Gulácsy Irén, Zsigray Juliánna, Dánielné Lengyel Laura, Szederkényi Anna, Török Sophie, Berde Mária, Szabó Mária, Szenes Piroska és – azóta, Kaffka kivételével, szinte teljesen feledésbe merültek. Nem csak egy-egy szerző, egy egész nemzedék törlődött ki irodalmi tudatunkból, holott a kortársak elismerően és együtt emlegették őket.” – olvashatjuk Zsadányi Edit Írónők a századfordulón című írásában.

A Nyugat szerkesztője, Osvát Ernő kellemetlen szónak tekintette a nőirodalmat, de az írónők tevékenységét bájos jelenségnek tartotta és lelkesedett értük. Előtte, 1872-ben még Arany János szemében is gyanúsnak számított, ha valaki nő létére verseket írt. Gyulai Pál szerint a művészetben a nők nem találnak új pályákat, 1858-ban háromrészes cikksorozatában értekezett erről a kérdésről a Pesti Naplóban,  majd Arany János mentette meg a Családi Kör szerkesztője és olvasótábora felháborodásától egy újabb, szintén a nőíróknak szentelt cikkben.  Madách az 1864-ben tartott akadémiai székfoglaló beszédét áldozta a nő írói alkalmatlanságának bizonyítására. „[A nő] teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedhetik. Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli (…) nem valami konvencionális megállapodás, de nemi viszonyai okozzák, hogy a nő a család alkotója, a házi kör összetartója.” Gyulai Pál „a családi kör egyszerű viszonyait” és „a szív gyöngéd titkait” tartotta nőhöz illő témának. A lírában „pár gyöngédebb húr” megszólaltatását, valamint az útirajz, a „tárcai csevegés”, a fiatal leánykákhoz szóló mesék és beszélykék, valamint a női és a családi lét témáját taglaló, közhasznú cikkek műfaját ajánlotta. A pénteki beszélgetésen Menyhért Anna hívta fel a figyelmet arra a kérdésre, hogy miért illeti a legtöbb férfi a nőírók munkáit a – Schöpflin által is használt – „bájos dilettantizmus” jelzővel? Min alapszik ennek a sértő kategóriának a használata? Kaffka hogyan tudott kitörni, ő mitől más?

Gyulai Pál 1909-ben halt meg, nem ismerhette tehát Kaffka Margit 1911-re elkészülő, mind a kortársak, mind a későbbi elemzők szemében legjelentősebb művét, a Színek és évek című regényt. Valóban jelentős ez a mű? Megérdemelten emelte ki Kaffkát egyetlen nőként a nyugatosok közül? Kiss Noémi szerint nem. Számára Kaffka munkáinak újraolvasása csalódást jelentett, hiszen stilisztikailag kiszámítható, önismétlő, nincs benne váratlanság, nincs sodrása a műveinek, az író megalkuvó és nem izgalmas. Egy feminista kritikus számára ez bosszantó. Kaffka nem annyira jó szerző, hogy a nyugatos nőírók közül őt tartsuk egyedül számon, mégis róla a legnagyobb a szakirodalom.

Menyhért Anna pedig azzal nem ért egyet, hogy ha már a nyugatosok között van egy nő, akkor miért nem lehet még több női szerző a kánon része. Ezt a jelenséget egy nagyon szemléletes hétköznapi példával támasztotta alá: az elmúlt néhány évben a kereskedelmi csatornákon futó tehetségkutató műsorok zsűrijében is mindig egy nő foglal helyet, így tehát nem arányos a nemek megoszlása az ítészek között. A századelőn tapasztalt egyenlőtlen nemi megoszlások napjainkban is visszaköszönnek.

Érdekes helyzet alakult ki a beszélgetés folyamán, mikor a nők ellenében Zeke Gyula vette védelmébe Kaffka Margitot. Véleménye szerint Kaffka legjelentősebbnek tartott regénye egyáltalán nem poros, csupán nem mai szemmel, hanem egy évszázados szemmel kellene olvasni a regényt, hiszen 1911-ben íródott. Zeke szerint joggal került Kaffka a kánonban elfoglalt helyére, hiszen nagyon jó író. Ezzel persze nincs is baj, a lényeges kérdés az, hogy miért csak Kaffka Margit? A számos kortárs közül egyik írónő sem érte el a szintjét? Helytálló az a megállapítás, hogy Kaffka nyomába egy nő sem érhetett?

A női irodalom érvényesülését az is gátolta, hogy az egységes nemzeti irodalom uralkodó ideálja nem kedvezett olyan alternatív kánonok létrehozásának, melyben az írónők beszédmódja is érvényre jut. Gyulai Pál is ekképp fogalmaz Írónőink című munkájában: „a nők körét és pályáját nem férfi önkény, vagy puszta konvenció szabta meg, hanem a természet rendje és a társadalom szüksége! A nőnek korlátolt helyzeténél fogva csak pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, mi nem ad nagyobbszerű költészetet.

Az írónőket azonosították a lektűrszerzőkkel és munkáik a hátsó polcra kerültek. A Rózsaszín szemüveg keretében megrendezett kritikai beszélgetések azonban az elfeledett szerzők újraolvasására sarkallnak, biztatnak, hogy vegyük elő a hátsó polcra került alkotásokat és fedezzük fel értékeiket. Hiszen a jó irodalmat nem csak a férfiak írják.

 

 

"Kísérteties kísértetek és a nőiség kulturális mítoszai az angol irodalomban" - beszámoló Séllei Nóra előadásáról

március 12, 2010 - 10:40
Alfred Kubin: Madame - modern csillárdísz

 Mielőtt valakit elragad az egyre inkább elharapozó ideológiai divathullám, és a hagyományos, veretes értékek nevében elkezdi romantizálni az otthonmaradó, "karrierjének" (általánosító szitokszó) átszellemült mosollyal búcsút intő, önalárendelő családanya képét, esetleg a mindennapi güriként megtapasztalt (valószínűleg rosszul megválasztott) munkától megfáradva nőként kívánatosnak tartaná ezt az életformát, a házasság és az anyaság efféle kizárólagos megélését; nem csak Beauvoir A második nem c.

A nők kirekesztése a kánonból - egy nyugdíjas magyartanár eszmefuttatása

november 11, 2012 - 14:06
Illusztráció (Fotó: Pixabay)

Aktív pályafutásom mintegy felében magyar-történelemszakos tanárként dolgoztam. E tevékenységem során mindig végigkísért a kötelező olvasmányok problémája – most nem arról van szó, hogy egyes „kötelezőkkel” világnézeti okokból nem értettem egyet – hanem mert ugye a tanítványaim jó fele lány volt. És egyébként is felmerül akérdés: miért maradtak ki az iskolai oktatásból az írónők és költőnők? (Leszámítva Kaffka Margitot.) Így nagyon is egyetértettem Péntek Orsolyának a eszmefuttatásával:

Az első Schwimmer-szoba Magyarországon - beszámoló a megnyitóról, képgalériával

június 09, 2012 - 10:11
Retek Erika és Antoni Rita (KATTINTS A KÉPRE a galéria megtekintéséhez!)

„le akarjuk rombolni azt a szörnyű hazugságot, amely az emberiség felénél a tudást: szégyennek, bűnnek, a legveszedelmesebb tudatlanságot: ártatlanságnak, a szellemi sötétséget: nőies bájnak, a természetellenesen megkínzott és elkorcsosított testet: szépnek, a társadalom iránti érdeklődést modern hóbortnak nevezi.” ( 1907)