Nők vagina nélkül

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

Nők vagina nélkül

április 20, 2014 - 15:44
Nők vagina nélkül. Van ilyen, és – noha a mottót Enslernek a transznőkről szóló monológjából („Kiverték a fiúból a lányt”) vettem – nem csak transzneműek esetében. A Transvanilla Egyesület a Facebook-oldalán ma megosztott egy (nem saját) cikket, amely egy mexikói, cisznemű, vagina nélkül született nőről szól.

OpenClipart / Pixabay

Nők vagina nélkül. Van ilyen, és – noha a mottót Enslernek a transznőkről szóló monológjából („Kiverték a fiúból a lányt”) vettem – nem csak transzneműek esetében. A a ma megosztott egy (nem saját) , amely egy mexikói, cisznemű, vagina nélkül született nőről szól.

„Az orgazmus hullámokban ér el.
Eddig csak rángva jött.
Olyan vagyok, mint a szomszéd lány.
Alezredes apám fizette
végül
a vaginám.”

(Eve Ensler: Vagina Monológok)

A cikkel többek közt az a gond, hogy a probléma megoldását kizárólag a tudomány feladatának tekinti, és az, hogy (azzal egyidejűleg, vagy attól függetlenül) változtassunk a társadalmi és személyes attitűdünkön az olyan emberek felé, akiknek más a teste, szóba sem jön. Ettől az érintett is magáévá teszi a meggyőződést, hogy ő csökkent értékű. „Lehet, hogy így sem [a beavatkozástól sem] leszek teljesen normális, de közelebb leszek a normális élethez” – nyilatkozza ez a mexikói nő. Rossz megközelítés. Normális vagy, és jogod van bárkit elküldeni a picsába, aki az ellenkezőjét állítja. Az a nem normális, aki nem elsősorban emberként tekint rád, és nem az emberi tulajdonságaid alapján ítél meg. Természetesen jogod van a tested megváltoztatása mellett dönteni, DE nem ezen múlik, hogy normális vagy-e.  

Ez a cikk eszembe juttatott egy korábbi találkozást, egy hasonló sorsú fiatal magyar lánnyal. Mivel a történet a Facebookon érdeklődést váltott ki, ide is megírom – és azért is, mert a jelenleg tárgyalt témánk, a egy újabb aspektusát tárja fel az eset. Senki, hangsúlyozom, SENKI, egyetlen ember sem érdemel testszégyenítést, akármilyen okból, AKÁRMENNYIRE is eltér a normától, a megszokottól a teste.

Pár éve a nőgyógyászati klinikán töltöttem két napot egy kisebb beavatkozás miatt. A szomszédos ágyon egy fiatal lány feküdt, akinek iszonyú kínjai voltak, és azokra kábítószerfélét kapott, de az sem hatott sokáig, és abból sem kapott mindig. Nyöszörgött, sírt, jajgatott, ilyen szívfacsaró szenvedéssel sem előtte, sem azóta nem találkoztam, és nem, nem az akaraterő vagy az önuralom hiányáról volt szó, ezt bizton állíthatom. Édesanyja és más rokon nők szinte állandóan mellette voltak, biztatták, mosdatták, törődtek vele. Egy szobatársunk, egy nagyon undok nő, felháborodottan átkérte magát egy másik kórterembe, mert nem bírta a jajgatását – emiatt aztán a lány még inkább maga alatt lett, és már azért is sírt, hogy ő soha nem volt olyan, aki miatt mások elmennek. Hiába vigasztalta egy emberként mindenki, hogy nem vele van a baj, ez hasztalannak bizonyult.

Este, amikor már minden látogató hazament és a kórterem elcsendesedett, két roham közt, alig hallhatóan a kimerültségtől, megkérdezte, hogy abortusz miatt vagyok-e itt. Csodálkozva fordultam felé, mondtam, hogy nem. Nem tudom, hogyan folytatódott volna a történet, ha „igen” lett volna a válasz (az akkori párom napközben bent ült velem sokáig, és mint mondta, abból gondolta, hogy ilyen baleset ért minket), mert egy fura szektába nevelték bele, ahol összetartás van ugyan, el is ismertem a látottak alapján, hogy példaértékű összetartás, viszont teljes a prüdéria, nincs házasság előtti szex, stb. - mindenesetre, a lány elmesélte nekem az életét. Földre hulló gyöngyszemekként koppantak a halk szavai, visszhangokat vertek a személytelen kórterem kopár, fehér falain, és visszhangoznak az emlékeimben ma is.

Vagina nélkül született, a (szintén szektabeli) vőlegénye emiatt elhagyta. Csiklója, kérdésemre válaszolva, elmondta, van, de ha jól értettem, semmilyen kísérleti lépést nem tett a szexualitás terén, köszönhetően az ilyen szempontból elnyomó vallási háttérnek és az önbizalomhiányának is. Az orvosok neki is mondták, hogy speciális eljárással ki lehetne alakítani neki egy vaginát, de jelenleg nagyobb baj volt az a betegsége, ami a fájdalmait okozta (nem tudom, mi volt az).  Többet nem tudtam meg, mert bejött egy ápoló, és ránk szólt, hogy ne beszéljünk (volt a szobában egy harmadik beteg is, aki nem csatlakozott a társalgáshoz).

Reggel újra rátört a lányra kín, szóltam kint a nővéreknek, hogy a szobatársamnak nagy fájdalmai vannak, de elzavartak azzal, hogy valamit tűrni is kell. (Hát ez nem az a kategória volt...) Odaültem az ágya szélére, és mondtam, hogy szorítsa a kezem, ha jönnek ezek a görcsök, ne törődjön vele, hogy fáj-e nekem, a szünetekben meg itatni próbáltam, teljesen abszurd volt, de ötpercenként kérdeztem, hogy adhatok-e neki vizet, mert annyira őrjítő volt az érzés, hogy ott szenved, gyötrődik, és semmit nem tehetek érte.

Amikor én eljöttem, a lány épp ájult volt a kábítószertől, amit röpke pár óra szenvedés után végül mégiscsak bekötöttek neki. Hagytam az éjjeli szekrényén egy levelet, amiben az állt, hogy SOHA SENKINEK ne higgye el, hogy ő kevesebbet ér, mint más. Pár éve egy közös ismerősünk mondta, hogy a lány örült a levélnek, és a puszira is emlékezett, amit a homlokára adtam, csak reagálni nem tudott. Soha nem fogom őt elfelejteni, remélem, azóta jobban alakult az élete.

Ne bántsatok, és ne is sajnáljatok senkit. Minden emberre úgy tekintsetek, mint egyenrangú, azonos emberi jogokkal bíró embertársatokra. Mert mindenki az. Ennyi.

Feminizmus és transzneműség 2.: Transz nők a szexmunka/prostitúció vitában

szeptember 12, 2016 - 14:03

/Mint ismeretes, a feminizmusnak több irányzata van, amelyek különböző nézőpontokat képviselnek, és amelyek egyes kérdésekben akár szemben is állhatnak egymással. Még komplikáltabbá teszi a jelenséget feminizmus és LMBTQ+ mozgalmak kapcsolata, valamint magán az LMBTQ+ mozgalmon belül az egyes "betűk" (melegek, leszbikusok, transzneműek, queerek, stb.) elfogadottságának eltérő mértéke. Mindez már Magyarországon is kezd látszani.

"Azt hittem, felgyújtjuk a patriarchátust" - Transzfeminizmus workshop a Pride-on

július 13, 2013 - 18:33
Kép forrása: tinfeminist.wordpress.com
A Budapest Pride hete alatt a "Transzfeminizmus" workshop volt számomra az egyik legnagyobb érdeklődéssel várt program, mert két, önmagában is marginalizált és súlyos félreértésekkel, sztereotípiákkal terhelt témát hozott össze: értelemszerűen a feminista mozgalom transzneműek által képviselt irányzatáról szólt, és arról, hogy mely közös pontok találhatók a nők és a transzneműek elnyomásában. A workshopra, két feminista transznemű nő vezetésével, nagyszámú közönség részvételével, július 3-án, szerdán 19 órától került sor a Bálint Házban.
 

„Fúj, hogy mer aktképhez modellt állni ilyen alakkal? ”

április 17, 2014 - 20:36
Schiller Noa fotója

„Nézd már, mekkora segge van!”

„Hogy vehet fel ilyen alakkal ilyen ruhát, mindjárt elhányom magam!”

„Hogy meri magát így mutogatni, hogy mer aktképhez modellt állni ilyen testtel?”

„Mi? Hogy swingerklubba jár? És jut neki pasi?” (Képzeld el, igen. Sok.)

Az ilyen jellegű megjegyzések fordítása:

Hogy mer nem zsákba öltözni, nem húzni papírzacskót a fejére, és nem bújni el szégyenében, hogy meri önutálat helyett jól érezni és kifejezni magát?

Conchita Wurst vs. Harrach Péter

május 11, 2014 - 17:44
Harrach Wurst

Valóságos morális pánikot váltott ki, hogy az idei eurovíziós dalfesztivált az osztrák "szakállas nő"-ként emlegetett Conchita Wurst nyerte. A felrobbant Facebookon a kommentelők pusztuló társadalomról, iszonytató erkölcsi relativizmusról, nők számára kötelező és férfiak számára szigorúan megtiltott szakállviselésről, fenyegető világvégéről, Szodomáról, Gomorráról, és utcán ürítkező járókelőkről értekeznek. Legszembetűnőbb azonban - a youtube nemzetközi kommentjei közt is - a gyermekek miatti aggodalom. Hogyan hat a kis lelkükre, ha meglátnak egy szakállas nőt a tévében? Mi lesz, ha, horribile, dictu, kedvet kapnak a látottak utánzásához?

A jó kövér, a rossz kövér meg a testképük - a Nőkért Egyesület beszélgetős estje

április 28, 2014 - 15:01
Schiller Noa, Antoni Rita, Szatmári Réka, Komáromi András, Szabó Móni

A már szinte mindenki ismeri: Réka vetkőzött, Noa fotózott, Réka posztolt, házmester jelentett, Facebook törölt, Réka dühöngött, „barát” testszégyenített, vita kirobbant, én írtam, 13 ezer ember kattintott, személyes vallomások levélben özönlöttek – Réka, Noa és én pedig döbbent örömmel néztünk egymásra, és azt kérdeztük: innen hogyan tovább? Hogyan lovagoljuk meg minél több ember javára ezt a váratlan sikerhullámot?