Gondoskodom, tehát nő vagyok?

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

Gondoskodom, tehát nő vagyok?

november 10, 2016 - 12:54
Belefutottam a napokban egy tévéreklámba: benne a család­anyát néhány napra szakáccsal, takarítóval, sofőrrel és további szakemberekkel helyettesítik, amit a már-már komikusan passzív családapa és a két gyerek meglehetős fanyalgással fogad. A tanulság az, hogy anya pótolhatatlan, és kávéval érdemes frissítenie magát, hogy bírja a strapát.

Nem egyedi a jelenség: szoktak ezen az elven ajánlani a leterhelt feleségeknek-anyáknak joghurtot, nyugtatótablettát, fejfájás-csillapítót, vitamint és egy áruházlánc előnyben részesítését. „A nők csodálatosak: szépek, kedvesek, gondoskodnak a gyerekekről és rólunk, férfiakról” – emlékeznek?

No de mi bajom ezzel, hiszen ez „csak” a realitás, elvégre ha körülnézünk, azt látjuk, hogy többségében valóban a nők végzik el az otthoni munkák oroszlánrészét. Jellemzően ők pelenkázzák a csecsemőket, ők készítik be a gyerekek tízóraiját, ők írják velük a házi feladatot, ők főzik a vacsorát, ők ápolják a beteg vagy idős családtagokat. Ez következne abból, hogy a gyereket kihordani, és csak a nők képesek? Ha már így hozta a biológia, háruljon rájuk minden gondoskodási munka, azok is, amelyek véletlenül sem kötődnek testi adottságokhoz? Úgy tűnik, igen: többségében nők szervezik meg a családi ünnepeket, ők találják ki és veszik meg az ajándékokat, ők sütik meg a süteményt a vendégeknek, ők járnak szülői értekezletre, ők tartják észben a gyerekek különóráit, osztályzatait és a születésnapokat, az ő vállukra nehezedik „a család összetartása” még akkor is, ha a férfi már rég maga mögött hagyta a saját hagyományos szerepeit (úgymint „a család eltartása”, és szerelni, barkácsolni is csak egy részük szokott, ami önmagában nem is lenne baj).

A nők tehát töméntelen mennyiségű ingyenmunkát végeznek. Egy közelmúltbeli nyilvános vita során elég volt ezt egyszer kimondanom, beszélgetőpartnerem rögtön a férfi- és gyerekgyűlölő, önző szörnyeteg dobozába próbált tuszkolni – naná, hiszen (már megint) szentségtörést követtem el, egy romantikus ideált sértettem meg. Elvégre a gondoskodás a nőiségből fakadó természetes késztetés, micsoda dolog nehezményezni a fizetetlenségét! Olyasmiért, amit a nők szeretetből csinálnak, erkölcsi, horribile dictu anyagi elismerést követelni kész blaszfémia! (Úgyhogy az 1972-ben alakult „Fizetést a házimunkáért!” mozgalomról mélyen hallgatok.)

Ennek az eszmének a négy fal se állhatja útját: a klasszikus nemiszerep-elvárásokat kézenfekvő az otthonon kívüli munka világában is megjeleníteni. Hadd gépelje a a professzor úr habilitációs dolgozatát, főzze csak az informatikusnő a kávét, maradjanak a koszos csészék a tanárnőre, és hallgasson a pikírt megjegyzéseket arról, hogy ő milyen rossz anya, mert megjelenik egy késő esti parlamenti ülésen. Nehogy a végén még elfelejtse, mi az „igazi rendeltetése”! Az olyan nőknek pedig, akik hivatásszerűen űzik a nők „természetes” feladatait, például a beteggondozást vagy a gyermeknevelést, elég egy jelképes fizetés is.

Ezzel az alattomos összefüggéssel a regionális ápolónői mozgalmi vezetők szembesültem, amit a Friedrich Ebert Alapítvány szervezett. A magyar, cseh, szlovák és lengyel résztvevők elmondták: elevenen él a sztereotípia, amely szerint az ápolási munka valamiféle belülről fakadó női ösztönhöz, nem pedig szakképesítéshez kötődik. Emiatt sokan gondolják, hogy az ápolás könnyű, bárki képes rá. Holott a valóság az, hogy az orvostudomány fejlődésével az ápolónőknek egyre speciálisabb szaktudásra van szükségük, így folyamatosan tovább kell képezniük magukat.

Ilyenkor praktikus újra a magasztos eszmék felé sandítani, egyben zavartalanul önellentmondásba keveredni: az ápolónők rendkívüli hivatástudatát, odaadását, emberfeletti teljesítményét ugyebár „úgysem lehet megfizetni!” Nem lehet, de az állam nem is próbálja – egy nővér. A professzio­nalizmusról ugyanis mindenki megfeledkezik, amikor a fizetésekről és a munkakörülményekről lenne szó, de egyből előkerül, amint az ápolónők változtatni akarnak a helyzetükön, és követelésekkel állnak elő! Ahogy a régió Sándor Máriái egybehangzóan állították, ilyenkor kettős akadályba ütköznek. Egyrészt megkapják – feletteseiktől, a környezetüktől és részben (bár többnyire kisebb részben!) a közvéleménytől –, hogy a tiltakozás, a harc, a figyelemfelhívó akciók szervezése, vagy akár csak a fekete munkaruha viselése „méltatlan” a szakmával járó felelősséghez. Másrészt a fejükre olvassák azt is, hogy micsoda dolog hangoskodni, feltűnést kelteni, utcára vonulni „nő létükre”, „anya létükre”.

Az ápolónők megmozdulásai világszerte zajlanak (a mienknél gazdagabb országokban is, mert a többi szakmához képest az ápolók ott is alulfizetettek!), ugyanakkor a bérharcok során általában csak részeredményeket sikerül elérniük, munkakörülményeik pedig ennél is lassabban vagy egyáltalán nem javulnak. Ez sokakat pályaelhagyásra késztet. Globális tendenciáról van szó, s az is az, hogy emellett a gondoskodási munkák iránti igény nem csökken, sőt! Az emberek tovább élnek – nő az egészségügyi ellátást, illetve otthoni gondozást igénylő betegek, idősek száma. Nem családbarát a munkahelyek többsége, a gyermekgondozási intézményháló pedig leépül vagy teljesen hiányzik. A férfiak, kevés kivétellel, vonakodnak kivenni a részüket az otthoni gondoskodási feladatokból, így a szerepzsonglőrködő nők kénytelenek segítséget, bébiszittert, háztartási alkalmazottat fogadni. Ami több problémát is felvet: egyrészt ez az opció csak kivételes helyzetű nők egy szűk rétege számára elérhető, másrészt feminista szempontból is aggályos, ha az előnyösebb státusú nők emancipációja más, rosszabb társadalmi helyzetű nők kárára valósul meg.

Nagyobb állami szerepvállalás nélkül azonban a kereslet egyre csak nő, és a gondoskodás piacosítása feltartóztathatatlannak tűnő folyamat: nők tömegei indulnak Mexikóból az Egyesült Államokba, a Fülöp-szigetekről Hongkongba, Ausztriába és Nyugat-Európába, Erdélyből és Ukrajnából pedig – az ottani még rosszabb körülmények elől – Magyarországra és Szlovákiába, hogy au pairként, háziápolóként, bejárónőként, idősgondozóként stb. helyezkedjenek el, és pénzt küldhessenek haza a családjuknak (olyan mennyiségben, hogy az adott ország gazdasága már számol vele!). A gondoskodás piacán elhelyezkedő nő önálló jövedelemre, bizonyos mértékű függetlenségre tehet szert, ugyanakkor eközben a saját gyerekeit kénytelen hátrahagyni, azaz a gondoskodás hiánya valahol mindig fennáll. Súlyosbítja a problémát, hogy az ilyen munkát végző alkalmazottak (akiknek 90 százaléka nő!) többsége feketén dolgozik, bizonytalan foglalkoztatású, nincs szerződése, biztosítása, és érdekeit semmilyen munkajogi rendelkezés nem védi. Szervezkedni sem tud, így fokozottan ki van téve a túlterhelés, nemfizetés, megalázó bánásmód, szexuális zaklatás veszélyének. Az nők helyzetével foglalkozó bizottsága a közelgő 61. ülésének egyik fő napirendi pontjaként fogja tárgyalni ezt a kérdést, sürgetve a húzódozó tagállamokat, hogy írják alá a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet vonatkozó egyezményét.

Persze mindazoknak, akik a jelenlegi rendszerből hasznot húznak, nem érdekük a változás: a kényelmes férjeknek jól jön a kiszolgálás, a szegényebb országoknak az alacsony önbizalmú, kevés pénzzel is elhallgattatható egészségügyi dolgozó, a gazdagabb országoknak pedig a beáramló olcsó munkaerő. Kérdés, hogy az „igazi nő” státusának megvonása meddig tudja tömegesen sakkban tartani a hagyományos(nak nevezett) családokban helytálló anyákat, a bölcsődei gondozókat vagy az ápolónőket. A szakértők egyetértenek abban, hogy „a gondoskodás válságát” éljük, és sürgős szemléletváltásra van szükség. El kell szakadnia a társadalomnak az olyan téves elképzelésektől, hogy gondoskodásra csak a nők képesek, nekik viszont ez természetes, ösztönös adottságuk, így az nem igényel szakértelmet, és kimeríthetetlen erőforrásként áll rendelkezésre. Meg kell válnunk a produktív és reproduktív, azaz a termelő- és újratermelő munkák nemekhez társításától, a köztük felállított rangsortól, a gondoskodás privát és nyilvános alulértékelésétől.

Vagyis felejtsük el azt a nézetet, hogy a nyilvános szférában végzett, „magasabb rendű”, otthonon kívüli, pénzre váltható munka a férfiak területének számít (ahol a nők csak másodrangú betolakodók lehetnek), a magánszférában végzett reprodukciós munka pedig „alacsonyabb rendű”, és a nőkre hárul (ha mégis férfiak végzik, rosszabb esetben kinevetést, jobb esetben vállon veregetést érdemelnek, hiszen e logika szerint szívességet tesznek, „segítenek” a feleségüknek). Az államnak jóval több pénzt kell az egészségügybe és a gyermekgondozási intézményrendszerbe tennie, a férjeknek pedig nem elég, mint az ominózus reklámban, rácsodálkozniuk arra, hogy mennyi munka van a családban, és tiszteletüket kifejezni a feleségük iránt – hanem nekik is meg kell inniuk azt a csésze kávét.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a ben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.11.09.

 

 

„Nem azért, mert nők vagyunk, hanem mert szakképesítést szereztünk” - ápolónői mozgalmak a régióban

október 24, 2016 - 21:38

Az elmúlt évek során mind a négy visegrádi országban több esetben lehettünk tanúi küzdelmes tiltakozásoknak a szociális ellátó ágazatban, különösen az egészségügyben. Az ápolók alulról jövő mozgalmai fontos tiltakozásokat szerveztek az alacsony bérek, a rossz munkakörülmények, a kifizetetlen túlmunka, az ápolóhiány, az elvándorlás és az egészségügyi szektor általános állapota miatt. Hogyan jutottunk el az egészségügyi szektor leértékelődéséhez és marginalizációjához Kelet-Közép-Európában és azon túl? Mik a gondoskodó munka témájával kapcsolatos feminista szempontok?

Vagy-vagy? Anyaság vagy egyéni érvényesülés?

augusztus 21, 2016 - 00:00

Karrier – e szó hallatán középkorú, nadrágkosztümös, szigorú fellépésű vezérigazgató asszonyt szokás elképzelni, aki a maga rideg lényével és megkeményedett arcvonásaival bizonyára pocsék feleség és anya. Már ha egyáltalán az – fiatalabb kiadásáról előre borítékolható, hogy ha így folytatja, nem lesz egyik sem. Vagy mert viszolyog e szerepektől, vagy mert hiába keres olyan férfit, akinek ő a maga antinő mivoltában kellene.

Progresszív lovagiasság? – a férfiasság változó formái

április 24, 2015 - 10:23
Hadas Miklós (fotó: FES)

A szokásosnál is nagyobb volt az érdeklődés „A férfiasság változó formái” című párbeszédfórum iránt, amely az alapítvány 2012 óta futó Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában című regionális projektje keretében valósult meg. A projekt keretében 2014-ben indult egy vitasorozat, Párbeszéd a nemek közti egyenlőségről címmel.

Hogyha emberek leszünk (válasz Puzsér Róbert írására)

augusztus 08, 2016 - 23:46

„A férfiak állatok. Szexuális ösztönök által hajtott biológiai gépek, akiknek nem szabad hinni, mert semmi mást nem akarnak, csakis dugni." Ha egy nő szájából hangzott volna el ez a magvas kijelentés, az illető (ha egyáltalán leközölték volna az írását) már rég le lenne frusztráltnémberezve, férfigyűlölőzve, horribile dictu feministázva, és ropogna alatta a máglya. De egy férfi hozakodott elő vele – őt pedig e vagány szókimondásáért még jól hátba is veregetik.

Olvasói levél: hogyan fonja körül a hímsovinizmus a női szerepeinket?

május 08, 2011 - 08:45
Fotó: PublicDomainPictures / Pixabay

c. cikkünk kommentjei között sokat beszélgettünk arról, hogyan viszonyul környezetünk, társadalmunk az . Olvasónk küldte ezt az írást, személyes hangvételű cikke arról, hogyan rombolja le a hímsovinizmus a nőiségünket mind a nél, mind a párkapcsolatunk viszonylatában. Köszönjük!

Kőműves Kelemenné a választások küszöbén

január 03, 2010 - 17:57
Adamik Mária

2010 választási év lesz, amit nemcsak most, az új esztendő hajnalán, de már az óév utolsó felében is bőven érzékelhettünk.
A jelen politikai helyzet ismét olyanra sikeredett, amely eltereli a figyelmet a nők politikában betöltött – egészen pontosan be nem töltött -  szerepéről.
Holott igazság szerint éppenhogy inkább ráterelhetné ez a folyamatos kudarc a figyelmet – de NEM ÉS NEM.
Internetes böngészéseim közben időnként gyöngyszemekre lelek.
Ezek között is kiemelt helyet foglal el az alábbi, épp a témába vágó tanulmány.

A prüdériától a Playboyig – nyúlfarknyi haladás

október 11, 2017 - 23:21

Férfimilliók irigységének tárgya, több mint fél évszázadot egy luxusvillában, pár éves rotációban cserélődő szőke bombázók gyűrűjében élt le. Valószínűleg sajnálkozva hagyta itt földi mennyországát, az elcsábított lányok visszaemlékezései viszont nem mindig idilliek. Ugyanez a kettősség igaz Hefner teljes életművére: az állítólagos progresszió, amit képviselt, legfeljebb a férfiaknak vált előnyére.

A "gender-ideológia" elleni mozgósítás Közép-Európában - a Friedrich Ebert Alapítvány fóruma (jegyzetek)

február 21, 2014 - 12:43

A Friedrich Ebert Alapítvány a “Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában” című regionális programja keretében "Az ún. “gender ideológia” elleni mozgósítás Kelet-Közép-Európában – Veszélyek és lehetőségek a feminista mozgalmak számára" címmel rendezett kerekasztal-beszélgetést 2014. február 18-án a Hotel Mercure-ban. A meghívóban ez állt: 

Tűzoltó leszel s katona?

augusztus 31, 2016 - 00:20

Amikor Tarja Halonen, az első nő, aki betöltötte Finnország elnöki posztját (ráadásul rögtön két cikluson keresztül), egy óvodába látogatott, és megkérdezte a gyerekeket, hogy mik szeretnének lenni, többen lelkesen rávágták: „Elnök!” Egy kisfiú azonban hallgatagon félrehúzódott. „Hát te nem szeretnél elnök lenni?” – fordult hozzá Halonen, hogy felvidítsa. „De hát a fiúk nem lehetnek elnökök!” – válaszolta lemondóan a gyerek.

„Ne a liftben engedjenek előre, hanem a döntéshozatalba engedjenek be!” - mit (kénytelen) vállal(ni) egy nő?

augusztus 10, 2014 - 18:48
Alföldi Andrea, Szél Bernadett, Keveházi Katalin, Simon Ildikó
Az LMP által 2010-ben, az aktív állampolgárság elősegítése, a helyi közösségi kezdeményezések támogatása, valamint a politikai és civil szféra közti távolság, bizalmatlanság csökkentése céljából létrehozott 2014. aug. 7. és 10. között t rendezett a bajai Petőfi Ifjúsági Centrumban.