Nők a hazai felsőoktatásban

Olvasási idő
11perc
Eddig olvastam

Nők a hazai felsőoktatásban

március 27, 2012 - 23:00

 I. Nőirodalom és nőkép a 19. század második felében és a 20. század elején

Évek óta foglalkoztat a kérdés: hová tűntek a nők az irodalomból? Hiszen noha napjainkban már csak    neve él a köztudatban, Szalay Fruzsina és Czóbel Minka örökségét folytatva írónők egész sora lépett fel a XX. század elején az irodalmi életben. A társadalom figyelme ekkor a nők felé fordult és a közélet egyik meghatározó témája a nők emancipációja volt. A női szerzők elfogadottá válása egybeesett a , valamint a megjelenésével. A század első felének írónői azóta, kivételével, feledésbe merültek. Irodalmi tudatunkból egy egész nemzedék törlődött ki annak ellenére, hogy a kortársak elismerően emlegették őket. 
A Nyugat legendás szerkesztője, Osvát Ernő is kellemetlen szónak tekintette a nőirodalmat, de az írónők tevékenységét bájos jelenségnek tartotta és lelkesedett értük. Előtte, 1872-ben még Arany János szemében is gyanúsnak számított, ha valaki nő létére verseket írt. Az Arany János nagyságát felismerő Gyulai Pál, a hazai kritikatörténet mindmáig kimagasló alakja szerint a művészetben a nők nem találnak új pályákat, 1858-ban háromrészes cikksorozatában értekezett erről a kérdésről a Pesti Naplóban, majd Arany János mentette meg a szerkesztője és olvasótábora felháborodásától egy újabb, szintén a nőíróknak szentelt cikkben.
 
az 1864-ben tartott akadémiai székfoglaló beszédét áldozta a nő írói alkalmatlanságának bizonyítására:
„[A nő] teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedhetik. Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli (…) nem valami konvencionális megállapodás, de nemi viszonyai okozzák, hogy a nő a család alkotója, a házi kör összetartója.”

Szükségesnek tartotta véleményezni a nőíróság kérdését Petőfi, Jókai és Erdélyi János is. Gyulai Pál „a családi kör egyszerű viszonyait” és „a szív gyöngéd titkait” tartotta nőhöz illő témának, a lírában „pár gyöngédebb húr” megszólaltatását, valamint az útirajz, a „tárcai csevegés”, a fiatal leánykákhoz szóló mesék és beszélykék, valamint a női és a családi lét témáját taglaló, közhasznú cikkek műfaját ajánlotta.

„Mi az oka annak, hogy a nők [a művészetben] nem tudtak a férfi-klasszikusok magaslatára emelkedni, jóllehet e téren semmi sem korlátozta őket? A művészi tevékenység legfőbb rugója az érzelem; azonban ez önmagában nem elegendő. Ehhez az a törekvés is szükséges, hogy az érzelem magát külsőleg objektiválni akarja (…) A nők ezen kettős működés közül a másodikra a férfiakénál jóval nagyobb emocionalitásuk miatt kevésbé képesek. Énjük szubjektív állapotai, az érzelmek annyira igénybe veszik tudatuk energiáit, (…) hogy az objektivációra, a valósággá alakításra már nincs hajlandóságuk”
– írja a nőkről Kornis Gyula.
 
Gyulai Pál 1909-ben halt meg, nem ismerhette tehát Kaffka Margit 1911-re elkészülő, mind a kortársak, mind a későbbi elemzők szemében legjelentősebb művét, a Színek és éveket, egy gazdag lelki életű, de körülményei folytán minduntalan megalkuvásra kényszerülő asszony történetét. Ady Endre viszont már "nagyon-nagy író-asszony"-nak nevezte Kaffkát, akit Móricz is egyenrangú írótársnak ismert el, így írt róla és Színek és évek című regényéről a Nyugatban:
 
„én érzésem szerint ezzel a regénnyel ő eddigi írói útjának a csúcsára ért s egyszersmind olyan magaslatra, ahova asszonyíró nálunk még soha”
Ez volt az áttörés, hiszen nemsokára jelentkezett – Török Sophie  néven – Babits felesége, Tanner Ilona, aztán az újrafelfedezésre érdemes Tormay Cécile, a felső-magyarországi, sokgyermekes szegény magyar zsidó családba születő, a múzsaként és költőként-íróként egyaránt ismertté vált Erdős Renée, a sikert sikerre halmozó, őrmezei Gulácsy Irén – és sorban a könnyed lektűrszerzők is, mint , Hatvany Lili –, nemkülönben a méltatlanul elfeledett, de ma is újraolvasásra érdemes , továbbá Szentmihályiné Szabó Mária, Bozzay Margit, Lesznai Anna, , Dénes Zsófia.
A női irodalom szorosan összekapcsolódik a huszadik század első évtizedeinek egyik fontos problémájával, a nőkérdéssel. 1895-ben nyílt meg a nők előtt a továbbtanulás lehetősége a felsőoktatásban, beiratkozhattak az egyetemek orvosi, bölcsészettudományi és gyógyszerészeti karára. Különböző egyesületek jöttek létre a korban, 1904-ben megalakult a Magyar , 1906-ban megjelent a Feminista Értesítő, 1907-ben a Nő és a Társadalom, 1909-ben pedig megkezdte működését a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége, ami az Egyesült Erővel címmel indított folyóiratot.

II. 1. Nők a felsőoktatásban hallgatóként

A XIX. század elején tehát – amellett, hogy az irodalomban is egyre nagyobb számban bukkantak fel – megnyílt az út a nők számára a felsőoktatásban is. Az 1895. évi miniszteri rendelet  alapján a bölcsészeti és az karokon, illetve a szakon folytathattak a nők tanulmányokat.  Számuk eleinte alacsony volt, csak 1910-től, majd különösen az első világháború idején növekedett gyorsabb ütemben.

Az intézkedést másfél évtized késéssel hozták, összehasonlítva a világ sok más országával ( 1864-től, London 1878-tól, Párizs 1888-tól). A korszak kulturális és oktatási kérdéseinek szabályozására hazánkban az osztrák fejlődés mindig jelentős hatással volt. A Monarchia osztrák részben két évvel később engedélyezték a nők egyetemi tanulmányait, mint Magyarországon. A kérdés először az 1830-as években vetődött fel, mint a nők általános oktatásának része.

írt cikket a Tudományos Gyűjtemény című lapban,

”hogy a lányok a divaton kívül más iránt is érdeklődjenek taníttassék leányaitoknak – úgymond a tudományból annyi, hogy maguk tudjanak gondolkozni, maguk ítélni tetteik jó vagy rossz voltáról”.

Szerinte a nők számára is biztosítani kellene a tanulás lehetőségét. Az, hogy egy nő cikket írt egy tudományos folyóiratban, felháborodást váltott ki.

A tízes években tehát jelentősen emelkedett a nők létszáma az egyetemeken, és tovább erősödtek azok a törekvések, amelyek a nők számára hozzáférhető tanulmányok kiterjesztését szorgalmazták. A polgári demokratikus forradalom alatt döntő jelentőségű lépésre került sor: az 1918. december 3-án kiadott rendelet (206626/1918.) lehetővé tette, hogy

„nők ugyanazok mellett a feltételek mellett, mint a férfiak az egyetemek világi karaira, a műegyetemre és a jogakadémiákra beiratkozhassanak … és miután tanulmányaikat az érvényben levő szabályok szerint befejezték és a képesítő vizsgálatokat letették, részükre képesítő oklevél kiadassék”

II. 2. Nők a felsőoktatásban tanárként
 

Az első kísérlet arra, hogy nő egyetemi magántanár legyen, 1919-re nyúlik vissza, amikor dr. Götz Irénnek kellett volna a kémia tárgykörén belül előadásokat tartania az egyetemen. Götz Irén fizikát, matematikát, kémiát és filozófiát hallgatott a Budapesti Tudományegyetemen, ahol 1909-ben avatták doktorrá. Ezután alkalma volt Madame Curie laboratóriumában, Párizsban posztgraduális tanulmányokat folytatnia, 1911-1912-ben, ahol a rádium b-sugárzásával foglalkozott. Saját politikai nézetei és Közép-Európa politikai történelme miatt életében hosszabb időt töltött öt európai országban. (Tresó – Bárány) Madame Curie laboratóriumában töltött időszaka eredményeként Götz Irén példa lehetett volna az eredményes recepcióra, erre azonban nem került sor. El kellett hagynia az országot és követnie kellett férjét a Szovjetunióba.

 

II. 3. A Tanácsköztársaság által hozott fordulat
 

Visszatérve a nőkérdéshez, a jogaikért való harcokhoz, Magyarországon a Tanácsköztársaság sajátos terepet biztosított a női emancipációs törekvések megfogalmazáshoz. Azok a nők, akik a forradalom eszméivel rokonszenveztek,  sokszor öltözködésükkel illetve a viselkedésükkel is nyomatékosan hangsúlyozni akarták, hogy ők is egyenjogúak a férfiakkal: cigarettáztak, nem volt ritka, hogy rövid hajat viseltek, valamint átvették a férfiak privilégiumába tartozó magatartásformákat. A változások azonban közel sem voltak hosszú életűek. A Tanácsköztársaság, az első világháború és Trianon után a konzervativizmus időszaka köszöntött be Magyarországon, ez pedig stigmatizálta a közgondolkodást és természetesen ezen belül a nőmozgalmakat és a nők által kivívni vágyott célokat is.

A Tanácsköztársaság megdöntése után a nők továbbtanulását biztosító rendelet – mint ahogyan az összes többi ebből az időszakból származó reform – a gyakorlatban hatályát vesztette. 
 
Egyes karok az eddigi rendelkezések szigorúbb alkalmazására törekedtek. Ebben a budapesti orvostudományi kar járt élen, amely 1919. augusztus 26-i határozatában kimondta:
„Mindaddig, amíg a háború folytán a nőhallgatók javára történt tömeges eltolódások ki nem egyenlítődnek, újabb nőhallgatók az orvosi karra egyáltalán ne vétessenek fel, azontúl pedig csak azok, akik a 22 éves korukat már betöltötték.” 
 

II. 4. Felsőfokú végzettséggel rendelkező nők a munkaerőpiacon
 

Innentől kezdve reneszánszukat élték a régi tradíciókat felelevenítő narratívák. A nőkérdésről értekező írók – ahogyan dolgozatom első részében is említettem –, társadalomfilozófusok, pedagógusok a hagyományos hármas szerepkört, tehát a feleség, családanya, illetve a háziasszony kategóriáit fogalmazták újjá felfrissített hangszerelésben. (Pukánszky, 2006)
A Horthy-korszakra jellemző a felsőfokú végzettséggel, diplomával rendelkező nők egyre nagyobb számban való megjelenése a munkaerőpiacon. A pedagóguspályán – elsősorban az elemi iskolai tanítótó és a polgári iskolai tanár munkaköreiben – mind több nőt alkalmaztak olyannyira, hogy joggal lehet az oktatógárda „feminizálódásáról” – amit természetesen itt pejoratív értelemben kell dekódolni – beszélni. (Gyáni – Kövér, 2001)
 
A diplomás nők nagy számban való foglalkoztatása nem járt együtt a gazdasági téren való emancipációjukkal. Egyértelműen megállapítható, hogy a Horthy-korban fokozatosan redukálódott, vesztett értékéből annak az értelmiségi, közalkalmazotti foglalkozásnak a társadalmi megítélése és anyagi megbecsültsége, ahová nagyobb létszámban áramlottak be a nők. (Pukánszky, 2006)
 

III. Összegzés
 

A nők számára tehát hosszú és rögös út vezetett mindaddig, míg számukra is megnyílhatott az út az oktatásban, főként a felsőoktatásban. Bár még ma is tapasztalható, hogy az ugyanolyan végzettséggel rendelkező, ugyanolyan pozíciót betöltő férfi munkaerő több fizetést visz haza, mint a megegyező paraméterekkel rendelkező női munkatársak. Napjainkban is szép számmal jelen vannak ezért a női mozgalmak, melyek egyenjogúságért küzdenek, számos téren azonban biztató a helyzet: egyrészről a kilencvenes évek óta számos olyan írónő jelent meg a magyar irodalomban, akik műveikkel méltán foglalhatnak helyett a kortárs irodalmi élet palettáján, másrészről pedig a felsőoktatásban is közel ugyanannyi női hallgató végzi tanulmányait, mint férfi.
 
 
Felhasznált irodalom: 

Arany János, A nőírókról = Uő. Válogatott művei, III. kötet, Szépirodalmi, Budapest, 1975.

Gyáni Gábor – Kövér György, Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris, Budapest, 2001.

Gyulai Pál, Írónőink = Uő. Kritikai dolgozatok, Franklin, Budapest, 1910.

Gyulai Pál, Írónőink, idézi: Fábri Anna, „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között (1795-1905), Kortárs, 1996.

Horváth Györgyi, Női irodalom a magyar századelőn. A női irodalom szerepe Kaffka Margit Színek és évek című regényének kritikai megítélésében, Sárkányfű, 1999/4.

Kornis Gyula, Nők az egyetemen, Napkelet, 1925.

Ladányi Andor, Klebelsberg felsőoktatási politikája, Argumentum, Budapest, 2000.

Madách Imre, A nőről, különösen aesthetikai szempontból = Uő. Összes művei, Révai, Budapest, 1942.

Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Nyugat, 1912/3. szám

Pukánszky Béla, A nőnevelés évezredei, Gondolat, Budapest, 2006.

Tresó Tamásné – Bárány Ildikó, A női műszaki értelmiség múltja és jelene, a kutatás perspektívái a nők körében,

Zsadányi Edit, Írónők a századfordulón = A magyar irodalom története 1800-tól 1919-ig, szerk.: Szegedy-Maszák Mihály – Veres András, Budapest, Gondolat, 2007.

 

 

Válogatott tematikus bibliográfia a nőnevelés tárgyköréből:

 

Brunszvik Teréz, Nőképzés és nőnevelés. In: Orosz Lajos: A magyar nőnevelés úttörői. Tankönyvkiadó, Budapest, 1962.

Czachesz Erzsébet – Lesznyák Márta, Lányok és nők a kötelező olvasmányokban, tankönyvekben. Educatio, 3. szám. Ősz. 1996.

Estók Éva, A jó (értelmiségi) anya. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág, 2005.

Fábri Anna (szerk.): A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből 1777-1865. Kortárs Kiadó, Budapest, 1999.

Hegedűs Judit, Tanítónői karriertörténetek a dualizmus korában. Iskolakultúra, 3. szám, 2003.

Karády Viktor – Valter Csilla, Egy országos vonzáskörű szegedi főiskola – A polgári iskolai tanárképző diplomásai (1928-1950). Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1990.

Kerékgyártó Elek, Leányaink neveléséről és oktatásáról. Magyar Pedagógia, 1895.

Kéri Katalin, Kmety képviselő úr és a „női szörnyetegek”. Egy 1907-es parlamenti felszólalás sajtóvisszhangja. Iskolakultúra, 3. szám, 1996.

Kéri Katalin, A nő helyzete Magyarországon az 1950-es évek első felében. Konferencia előadás, Dunaújváros. URL:

Kéri Katalin, Nőkép és leánynevelés az 1960-as évek Magyarországán – a tantervek tükrében. Acta Paedagogica, 4. szám, 14-21. URL:

Kéri Katalin: Hölgyek napernyővel. Nők a dualizmus-kori Magyarországon 1867-1914. Pannónia Könyvek, Pécs, 2008.

Kissné Novák Éva, . In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk., 2005): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág, 2008.

Koncz Katalin, Női karrierjellemzők: esélyek és korlátok a női életpályán. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk., 2005): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág, 2005.

Müller Ildikó, Nőhallgatók a Budapesti Tudományegyetemen (1896-1918). Magyar Felsőoktatás, 7. szám. URL:

Nagy Péter Tibor, A középfokú nőoktatás huszadik századi történetéhez. Iskolakultúra, 3. szám, 2003.

Nagyné Szegvári Katalin – Ladányi  Andor, Nők az egyetemeken. Felsőoktatástörténeti Kiadványok 4. Budapest, 1976.

Schadt Mária, „Feltörekvő dolgozó nő”. Nők az ötvenes években. Pannónia Könyvek, Pécs, 2002.

Schadt Mária, A „házi tücsöktől” a dolgozó nőig. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk., 2005): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág, 2005.

Sipos Balázs, „Asszonyfejjel férficélokért…” Olvasatok és ábrázolások egy újkonzervatív korszakról. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk., 2005): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág, 2005.

Szegedy-Maszák Aladárné – Stumpf Károlyné, A magyar úriasszony otthona. Az otthon kultúrája. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kiadása, Budapest, 1934.

Utrio, Kaari, Éva lányai. Az európai nő története. Corvina, Budapest, 1989.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Az első magyar szakképzett könyvtárosnő: Fischhof Ágota

december 27, 2016 - 23:52

1895-ben született. Érettségi után könyvtárosi főiskolát végzett – javaslatára – Berlinben. Dolgozott a Königliche Bibliothekben is, majd 1918 őszétől Bécsben tanulmányozta a könyvtárakat. 1919 és1924 között Szegeden volt könyvtáros. A Szegedi Naplóban rendszeresen jelentek meg könyvismertetései, Juhász Gyula felkérésére ő rendezte a Szegedi Munkásotthon könyvtárának anyagát.

Slachta Margit szerzetes, politikus, feminista (1884 –1974)

december 28, 2016 - 00:01

A jómódú, lengyel nemesi származású zadjeli Slachta Kálmán és sárosi Saárossy Borbála hat lánya közül a másodikként született 1884. szeptember 18-án. A kalocsai Miasszonyunk nővérek tanárképzőjében német-francia-történelem szakos tanári diplomát szerzett. 1907-ben szülei három kisebb gyermekükkel anyagi csőd miatt Amerikába vándoroltak, de Margit nem tartott velük.

Ksenija Atanasijević szerb filozófus, feminista (1894–1981)

december 31, 2016 - 22:51

Az első szerb nő, aki filozófiából doktorált. 1920-ban kitüntetéssel diplomázott a belgrádi egyetemen, és elkezdett dolgozni Giordano Brunóval kapcsolatos doktori értekezésén. Genfben és Párizsban végzett kutatásokat és 1922-ben sikeresen megvédte disszertációját. 1924-ben kinevezték a belgrádi egyetem tanárának, az első női oktatók egyike volt. Munkáját néhány irigy, rosszindulatú férfikollegája nagyban nehezítette. Elméletben és gyakorlatban is elkötelezett feminista, a szerb feminista szövetség tagja és az első szerb feminista újság, a Ženski pokret szerkesztője volt.