A feminizmus lejáratását megkísérlő ideológia legfőbb pillére. A legtöbb feministának vannak pozitív férfiszereplők az életében, családtagok, és/vagy barátok, partner személyében.

Ez azonban mit sem változtat az össztársadalmi problémákon, a közgondolkodás domináns férfiképén, a nőket ezzel összefüggésben ért hátrányokon.

 „A feministák férfigyűlölők.”

A feministák nem általában a férfiakat gyűlölik, hanem a férfisovinizmust, a férfi felsőbbrendűség képzetét és ennek gyakorlati konzekvenciáit, a közgondolkodás férfiképével összefüggő megnyilvánulásokat (pl. a nők diszkriminációja, zaklatás, nők elleni erőszak).

Tisztában vagyunk vele, és hangsúlyozzuk is, hogy ezekkel természetesen nem azonosul személy szerint minden férfi, viszont a kultúránkban elfogadott férfiasság-fogalommal összefüggenek. (Azaz: távolról sem általánosítunk minden egyes férfira, viszont a hímsovinisztákat, bántalmazókat nem tekinthetjük kivételes, elszigetelt deviánsoknak,egyedi kóros eseteknek.)

Ráadásul a feministák nem hisznek a biológiai determinációban, így abban sem, hogy a férfiak eredendően ösztönvezéreltek és agresszívak. A feministák helytelenítik az erősebb férfiak által a gyengébbek férfiak rovására elkövetett erőszakot, szexuális zaklatást is, ahogyan helytelenítik – az elkövető nemétől függetlenül – az elnyomás, erőszak minden formáját, legyenek az áldozatok nők, férfiak, gyerekek, vagy akár állatok.

A feministák célja nem egyfajta "bosszú", nem a férfiak elnyomása, hanem a nemek egyenrangúságán, minden társadalmi szférában közelítőleg azonos jelenlétén, így az egyének szabadságán alapuló társadalom.

„De akkor miért nem általános egyenlőségről, egyetemes emberi jogokról beszélünk, miért kell kiemelni a nőket?”

Azért, mert az évezredes háttérbe szorítás után az egyensúly elérése érdekében ideiglenesen „ki kell emelni” az addig háttérbe szorított „csoportot”, jelen esetben, mellesleg az emberiség felét, a nőket. Ez nem "plusz előny," hanem egy hátrány korrigálása. Egyenlőtlennek az eddigi (sokak által természetesnek vett) helyzet nevezhető: jelen viszonyok közt a demokrácia és az egyenlőség, mely valójában csak látszólagos, túl sokszor alakítja a „szabadversenyt” a gyakorlatban a nők hátrányára. Azaz a "nem számít, hogy valaki milyen nemű, csak a tehetsége" c. hangzatos hazugság markáns férfitöbbségbe torkollilk,és nem reprezentálja a tehetség valódi megoszlását a két nemen belül . Nézeteim szerint (ez magánvélemény, és nem hivatalos feminista álláspont – A. R.) a feminizmus is „ideiglenes” – ha eléri célját, az egyenlőségen, szabad egyéneken alapuló társadalmat, nem lenne rá szükség. 

„De hát már nincs rá szükség! A nők már megszerezték maguknak a jogokat. Száz éve volt értelme a feminizmusnak, ma már nincs.”

Illetve

„Nem értem, miért foglalkoztok ezzel, én személy szerint nem érzem, hogy valaha bármilyen hátrány ért volna csak azért, mert nő vagyok!”

Valóban? Csak néhány kérdés a sok közül:

Hány nő van ma vezető pozíciókban? Pl. ha egyetemista vagy: hány női professzorról, dékánról tudsz? Hány nő ül a parlamentben? A jelenlegi magyar kormányban EGYETLEN nő sincs! (és ezt a soron következőről is elmondhatjuk - "Nem számít, a politika úgyis korrupt, úgyis mindenki lop, csal, hazudik"? Még egy indok, amiért azt mondjuk, meg kellene próbálni másként!)

Milyen esélyeik vannak a nőknek a munkaerőpiacon? Miket kérdeznek tőlük egy állásinterjún?

Miként aránylik a nők fizetése a férfiakéhoz? Ki van anyagilag, erkölcsileg, stb. rosszabb helyzetben: egy egyedülálló nő, vagy egy egyedülálló férfi?

Milyen büntetést kap ma Magyarországon az a férfi, aki zaklat, megver, vagy megerőszakol egy nőt?

Az átlag (tipikus, hagyományos, stb. természetesen tiszt. kiv., de mi most tendenciákról beszélünk!) magyar családokban ki végzi a házimunka és a gyermekneveléssel összefüggő feladatok nagy részét? Ez alatt mit csinál a másik fél?

A házasságban/együttélésben melyik félnek (szintén a fő tendenciát vegyük figyelembe, kivételek itt is vannak!) van több lehetősége a pihenésre, kikapcsolódásra, barátokkal való szórakozásra, önfejlesztésre, önmegvalósításra, hobbikra? Mi ennek az oka?

Az átlag fiatal nők elégedettek-e a testükkel, az alakjukkal, van-e általában véve önbizalmuk? Ha nincs, vagy kevés van, ez minek köszönhető?

Életükből hány évet töltenek a nők önértékelési zavarokkal ahelyett, hogy jól éreznék magukat a bőrükben, és fontosabb témák kötnék le őket? Hány nő hiszi magáról alaptalanul azt, hogy kövér?

Hogyan ábrázolják a női magazinok, illetve a reklámok a nőket?

Középiskolai vagy felsőfokú tanulmányiad során hány női szerzőről, művészről, történelmi személyről, filozófusról, zeneszerzőről tanultál? Ha mégis előfordultak nők az irodalomkönyvekben, vagy a művészetben, milyen szerepben?

Volt-e olyan tanárod vagy főnököd, aki lekezelő megjegyzéseket tett Rád női mivoltoddal összefüggésben, illetve általában véve ócsárolta a női nemet? Mi akadályozta meg, hogy ezt megtegye?

Ha fiatal nő vagy, szívesen elhaladsz nyáron egyedül egy építkezés mellett?

Tudtál róla, hogy Magyarországon is volt a 20. század elején feminista mozgalom? (számos - heteroszexuális, családos!) férfi támogatóval!

..és még folytathatnánk a kérdéseket…

+ olvasónktól: Vegyes, férfi-nő összetételű társasgában mennyit beszélnek a férfiak és mennyit a nők? Ha nő vagy és beszélsz, milyen gyakran szakítanak félbe a férfiak?
Egy ilyan társaságban milyen gyakran hangoznak el szőkenős vagy a nőket általában kigúnyoló viccek? (Vagy, hozzáteszem, a nők elleni erőszakon derülő viccek!) Azokon, rossz érzéseik ellenére, nevetnek-e a nők is?

„A feministák mindegyikében valami férfiakkal kapcsolatos rossz élmény alakította ki ezt a felfogást.”

Ez messze nem általánosítható, és ebben a formában nem igaz.

Közelíthetjük onnan, hogy a patriarchális elnyomásban valamiylen szinten minden nő érintett, ezzel kapcsolatban minden nőnek van egy vagy több negatív tapasztalata (pl. hímsoviniszta megjegyzés, utcai beszólás, - aminek a célja soha nem dicséret, bók, hanem HATALOMDEMONSTRÁCIÓ! illetve az adott férfi homoszexualitástól való elhatárolódásának paranoid bizonygatása -, taperolás közlekedési eszközön, zaklatás, női mivolta miatti diszkrimináció pl. állásinterjún, munkahelyen, párkapcsolaton belüli vagy korábbi partner, vagy visszautasított érdeklődő által elkövetett zaklatás, bántalmazás, nem ritkán nemi erőszak, stb.); vagy onnan, hogy nem kell, hogy ez nő feltétlenül közvetlen bántalmazás (pl. erőszakos kapcsolat, nemi erőszak, stb.) áldozatává váljon, elég csak nyitott szemmel járnia ahhoz, hogy felismerje a feminizmus aktualitását.

Továbbá: ha valakinek az előéletében valóban található egy vagy több, a férfiakkal kapcsolatos negatív élmény, ettől feminizmusának hitelessége mit sem csökken, hiszen egyéni tapasztalata egy általános problémának (férfidominancián alapuló társadalom) egy megnyilvánulása. The personal is political.   

„A feministák egytől egyig törtető, önző, karrierista nők.”

A "karrierrista" nem egyenlő a feministával, ahogyan a "szingli" sem!

A feministák a legkülönfélébb foglalkozású nők közül kerülnek ki. Mindannyian fontosnak tartjuk az egyéni képességek kibontakoztatását, a női önérvényesítést, ugyanakkor ez nem mindenkinél a tipikus „karrierista” formában, ill. a versenyszférában nyilvánul meg. Úgy gondoljuk, ez egyéni választás függvénye, viszont mindannyian fontosnak tartjuk, hogy a nők fizetése megegyezzen a férfiakéval, és az ő számukra is egyformán elérhetők legyenek a vezető pozíciók. Továbbá egyetlen foglalkozásból vagy beosztásból sem lehessen kizárni valakit, csak mert nő.

Véleményünk szerint a „karrier” mára mintegy szitokszóvá vált, és minden olyan tevékenységet illetnek vele, ami a nőről nem mint kiszolgálóról, hanem mint önálló személyről, mint egyéniségről szól. (és ami esetleg akadályozhatja a nőt hagyományos szerepei ellátásban. Egy feltörekvő férfitól sosem kérdezik az interjúban, hogy munkáját "hogyan egyezteti össze" a családi életével, apa-szerepével.)

A tipikus „karrierista” nő, aki megfelel a sztereotípiáknak, és másokon át taposva törtet, egyébként sem nevezhető feministának, mert a feministák az egyén fontosságának hangsúlyozása mellett nagy hangsúlyt fektetnek a kollektív értékekre, a női szolidaritásra, egymás segítésére. Elutasítjuk az összeférhetetlen, rivalizáló nők sztereotípiáját, az összefogás, együttműködés hívei vagyunk. Nem gondoljuk, hogy az egyén (különösképpen a női egyén) érvényesülése és a kollektív érdek ne lenne egyszerre, és egymás javára megvalósítható. „Külön hely van a pokolban fenntartva azon nők számára, akik nem segítenek más nőknek.” (Madeleine Albright, volt amerikai külügyminiszter) Ugyanakkor ez a szolidaritás nem "férfiak elleni összefogást" jelent.

„A feministák szét akarják verni a család intézményét, nem akarnak férjet, gyerekeket.”

A legtöbb feministának nem magával a családdal, hanem csak annak hagyományos formájával, illetve a családon belüli klasszikus szereposztás mint egyedül üdvözítő és elfogadható modell propagálásával van problémája. Sok feministának van férje vagy férfi élettársa, akivel méltányosan megosztják a háztartási, gyermeknevelési feladatokat (ugyanis a feministáknak is van gyerekük, olyan arányban, mint a nem feminista nőknek); mások párkapcsolatban vannak. Az egyedülállók illetve leszbikusok száma egyáltalán nem mutat eltérést a nem feminista nőkkel való összehasonlításban. A gyermeket nem akarók, vagy a gyereket csak egy bizonyos életkor után akarók számában sincs szignifikáns eltérés más nőkhöz képest. Ugyanakkor a „hagyományos nemi szerepeket” (tehát azt a nézetet, hogy a házimunka, gyermeknevelés kizárólag a nő feladata, illetve otthon kell a nőnek maradnia, hogy ezeket maradéktalanul elláthassa) nőelnyomónak, az egyén kibontakozása szempontjából hátrányosnak tartjuk, egy ideális társadalomban legfeljebb a több egyenrangú választási lehetőség egyikeként (a valóban erre vágyó egyének számára), és nem a többi életforma fölé emelkedő példás ideálként tudjuk őket elképzelni. Ugyanígy egyéni választás kérdésének véljük, hogy egy nő férjhez megy-e, vállal-e gyereket, és ha igen, milyen feltételek mellett, hány éves korában; és a különböző döntések között nem állítunk fel rangsort. Azzal együtt, hogy alapvetően kényszermegoldásnak tartjuk az abortuszt, minden esetben ragaszkodunk a nők önrendelkezési jogához testüket illetően – nem gondoljuk, hogy az abortusz betiltása, korlátozása lenne a jó megoldás a demográfiai problémák rendezésére. Úgy véljük, célravezetőbb lenne az ingyenes vagy nagyon olcsó fogamzásgátlás, a tudatos családtervezés propagálása; a szülési kedvet pedig az gyermekvállalást bármilyen okból halasztó nők szidalmazása helyett kedvező rendelkezésekkel, nagyobb állami szerepvállalással (ld. bölcsődék) és megújult nemi szerepek népszerűsítével lehetne inkább növelni. Sok feminista kiáll a nők joga mellett, hogy otthon szülhessenek, mások inkább a kórházi körülmények javítására helyeznék a hangsúlyt (illetve e 2 megközelítés nem is feltétlenül zárja ki egymást), de mindenképpen közös cél a szülés méltósága.

„A feministák undok nőszemélyek, megsértődnek, ha átadják nekik a helyet, vagy előreengedik őket az ajtóban.”

vs.

„A feministák egyenlők akarnak lenni a férfiakkal, ugyanakkor mégis követelik maguknak a hódolatot, elvárják, hogy a férfi fizessen, el akarják tartatni magukat, stb.”

illetve

„A feminizmus előretörésével a nők elveszítik a férfiak feléjük irányuló tiszteletét.”

Ezen ellentmondásokból is következtethetünk, mennyire helytállóak e feltételezések. Most akkor az ellenlábasok szerint akarják-e a feminista nők a gáláns megnyilvánulásokat, vagy nem; és a férfiak szívesen nyújtják-e ezeket, vagy teher számukra (is)? A feminizmus ellenlábasai legalább döntsék el, mi alapon marasztalnak el minket.

A feministák egyetértenek abban, hogy az udvarias megnyilvánulások elsősorban csak formaságok. Ideológiai szinten a nők általános tiszteletét fejezik ki, valójában viszont egyénfüggő, hogy bírnak-e ilyen tartalommal.

Különböző feministák másként vélekednek arról, hogy elfogadják-e ezeket a gesztusokat, az viszont közös, hogy nem várják el, és – egy–két személyes esetet kivéve – nem tulajdonítanak nekik túl nagy jelentőséget. Vannak feministák, akiknek meggyőződése, hogy a nőknek kijáró „hódolat” minden esetben az elnyomás eszköze, és ezért elutasítják, mások árnyaltabbnak látják ezt a kérdést. 

A férfit kihasználó, annak pénzére hajtó, magát kitartató női viselkedés nem képezi a feministák törekvésének tárgyát. A patriarchátusban ily módon lavírozni próbáló nőt nem feministának, hanem „gold diggernek” azaz aranyásónak nevezzük. A "gold digger" elboldogulni próbál a férfiuralmi berendezkedésben, míg a feministák arra törekszenek, hogy ez az egyenlőség javára megváltozzon.

Meggondolandó azonban, hogy leggyakrabban azok vádolják pénzéhességgel, sőt általános prostitúcióval a nőket, és azok háborognak azon, hogy férfi létükre fizetniük „kell”, akik egyúttal a legagresszívabban védelmezik a hagyományos nemi szerepeket; az ezeket megváltoztatni akaró, a férfitól nem pénzt, hanem egyenrangú kapcsolatot váró feministákat pedig elmondják minden rossznak.