Idén először fordult elő, hogy az egyetem vezetőségét nem képviselte senki a megnyitáskor, de mint Barát Erzsébet alapító Zámbóné Kocic Larisa társszervezővel együtt fogalmazott, a lassan nagykorúvá váló eseménynek nincs is szüksége paternális védnökségre.

A kb. nyolcvan résztvevő közt visszatérő vendégként jelentek meg olyan elismert hazai genderkutatók, mint Huszár Ágnes, Friedrich Judit, Joó Mária, Perintfalvi Rita és Kádár Judit. Üdvözölhettük a betiltott budapesti „Társadalmi nemek tanulmánya” mesterképzés vezetőjét, Kövér Van Til Ágnest is. Több MA és PhD hallgató mutatta be ígéretes kutatómunkáját, jelezve, hogy a gender studies iránt továbbra sem csökken az érdeklődés. A programot ismét a legfigyelemreméltóbb kortárs magyar feminista művész, Fajgerné Dudás Andrea performansza színesítette.

A tavalyi konferenciát emlékezetes módon záró Csányi Gergely (PTE) tartotta a nyitóelőadást, ami ideális bevezetőnek bizonyult, mivel a Kováts Eszterrel (ELTE) közösen írt szöveg felvázolta az interszekcionalitás fogalmának történetét és összefoglalta a vele szemben felmerülő kritikákat. Az ellenvetések közt többek közt említésre került, hogy a „legelnyomottabb” státusz nem feltétlenül állapítható meg a hátrányok összeadásával. (Pl. a roma nők könnyebben jutnak munkához, mint a roma férfiak.) További kritikaként merült fel, hogy az interszekcionalitás a tapasztalatra mint a végső megértés forrására épít, holott a tapasztalat szituációba ágyazott, így nem azonos végső megértéssel. (Pl. a pincér általában a borravalón gondolkodik, nem a kapitalizmus természetén – nem mindenki teheti meg, hogy rendszerkritikusan élje a hétköznapjait). Csányi szerint továbbá az interszekcionális szemlélet fragmentációhoz vezet(het): a különbség politikája mentén végtelen számú identitás és végtelen számú kis csoport alakul(hat). Csányi és Kováts egyebek mellett azt javasolják, hogy a komplex interszekcionalitás reflektáljon a saját beágyazottságára, és foglalkozzon azzal, hogy a tapasztalatok illetve különbségek milyen viszonyok közt jönnek létre, és milyen érdekekbe, materiális viszonyokba ágyazódnak.

Ezt követően saját előadásomban, ezúttal elsősorban aktivista minőségemben, felvázoltam, hogy a Szabadnem feminista – LMBTQ blogon és a köré épülő közösségben (Genderfészek Facebook-csoport) hogyan igyekszünk a metszetszemlélet jegyében meghaladni olyan, az elmúlt évek aktivista vitáiban kirajzolódó (állítólagos) szembeállításokat, mint a női jogok vs. transzjogok, gender mint nemiszerep-elvárások vs. gender mint identitás, emberi jogi szemlélet vs. közösségi cselekvés, identitáspolitika vs. szolidaritás. Az egyik tézisünk az, hogy a genderről mint a nemi szerepekre vonatkozó külső elvárásokról, nemi sztereotípiákról, valamint a genderről mint belsőként megélt nemi identitásról egyaránt kell beszélni, külön-külön és összefüggéseikben is, ezek nem rivalizáló értelmezések.

A „transzkritikus” feminizmus kapcsán az egyik résztvevő elmondta a véleményét, miszerint a nemi identitás önmeghatározása szerinte alapjaiban írná át a nő definícióját, és a történelem során először ezért ütköznek a nők jogai egy másik kisebbség, jelen esetben a transz emberek jogaival. Barát Erzsébet válasza szerint a hatvanas években már lejátszódott egy hasonló konfliktus, a „levendulaveszély” esete révén. A Betty Friedan vezette NOW (National Organization of Women) többségben heteroszexuális feministái nem akarták a nőmozgalmat a leszbikus nők érdekképviseletével is megterhelni. Erre írta válaszul Monique Wittig a The Straight Mind-ot, mely szerint a leszbikusok akkor nem is nők. A mozgalom végül ezt a konfliktust is megoldotta, joggal remélhetjük, hogy a mostanit is meg fogja. Sikerült a beszélgetésben azt is tisztázni, hogy a neoliberalizmusnak, vagy a nemi alapú diszkrimináció mint jogi kategória megszűnésének a jelenlevők közül senki sem híve.

Tóth Andrea (SZTE) a munkásosztályból származó értelmiségi helyzetét és konfliktusait tárgyalta, az áttekintett szakirodalmat saját tapasztalatokkal kiegészítve. A téma eddig kevéssé tárgyalt, mert az osztályidentitás, a nemivel ellentétben, nem látható, és ez láthatatlanná tételre ösztönöz. A munkásosztályból származó értelmiségi internalizálhatja az osztálykonfliktusokat, és ez a gyökértelenség érzését eredményezi. Az előadó is abban szocializálódott, hogy a munka a kétkezi, fizikai munkával egyenlő, olvasni, írni, gondolkodni pedig nem munka, hanem kiváltság. A szabály- és elvárásrendszerek (pl. milyen folyóiratokat illik olvasni, milyen színdarabokat illik ismerni?), illetve a beszélt nyelvek különbsége előidézhet olyan érzést, hogy „migráns vagyok a gondolkodás birodalmában”, „munkásosztálybeli elefánt az értelmiségi porcelánboltban”. Christine Overall (1995) alapján Tóth beszélt „az osztálymenekültek imposztorszindrómájáról”. (Nők esetében is ismerjük a jelenséget, amikor az illető attól tart, hogy nem a tehetsége, hanem a szerencse vagy a véletlen folytán került a pozíciójába, és mint oda nem illő, le fog bukni.)

Barát Erzsébet (SZTE) „A jelentés plurális struktúrája” című előadásában felidézte, hogy egy-két éve a fogalom megalkotója, Kimberlé Crenshaw is felszólalt az interszekcionalitás fogalmának téves alkalmazása ellen: nem elnyomottsági „skáláról” van szó, hanem a fogalom metszéspontokat kíván megragadni. Az előadó hangsúlyozta: az identitáspolitika fogalmát nem lehet magától értetődően kezelni, az identitást koherensnek értelmezni. Ugyanez igaz a queer fogalomra: az előadó kritizálta azt a diskurzust, amely a queer fogalmát monolit blokká leminősítve és Judith Butlert mint fő bűnbakot kiemelve egy depolitizált „másik feminizmust” tételez fel. A kirekesztettségi formák nem önmagukban állók, nem különíthetők el egymástól, így téves egyes elnyomottsági formákat „lényegtelennek” minősíteni, és a feminizmus egyedüli céljaként az újraelosztást meghatározni. Barát a magyar feminista vitákban felerősödött bináris felfogás csapdáira hívta fel a figyelmet: a bináris kategorizálási gyakorlat is egyenlőtlen hatalmi viszonyok erőterében működik. A „strukturális (mert valódi, közösségi)” vs. „kulturális (mert másodlagos, egyéni, így az energiákat feleslegesen elvonó)” problémák szembeállítása félrevezető, mert a neoliberalizmus radikális kritikájaként hasonlóan bináris választ ad. Az interszekcionalitás fogalmával – amely nem egyenlő az önmagában zártként felfogott kirekesztettségi formák összeadásával – megragadható a többféle hatalmi viszony adott mintázatba elrendeződése, így előáll a lehetőség a feminista törekvések decentralizált, sokszereplős elgondolására és a különbségeken túli szövetségek megteremtésére.

A második blokk „B” szekcióját Perintfalvi Rita (Universität Graz) nyitotta meg, „Homofóbia, transzfóbia és ennek transzformációja a keresztény gondolkodásban” c. előadásával. Alapvetően öt teológiai diskurzus különíthető el, melyek közül négy felhasználható az LMBTQ személyek ellen:

1. Az archaikus tradíció a Leviták 20:22-re szokott hivatkozni: „Ha valaki férfival hál együtt, úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk.” Perintfalvi (aki Ószövetségkutató biblikus tudós) ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy ez nem általános kijelentés, hanem a kultikus prostitúció kontextusában értelmezendő.

2. Az apokaliptikus (világvégével fenyegető) tradíció most igen népszerű, és 9/11 után új lendületet kapott. A fundamentalisták szerint az ikertornyok elleni támadás Isten büntetése volt, mert túl toleráns az ország. Magyarországon is vannak hasonlóan gondolkodók, a Hit gyülekezetéhez köthető emberek állítólag imádkoztak Perintfalvi haláláért.

3. A természetjogi diskurzus Szent Tamástól ered. Lényege (mondták meg a cölibátusban élő egyházatyák), hogy mindaz természetellenes, ami nem nyitott az utódnemzésre – azaz, még a heteroszexuális aktus is, amennyiben védekeznek a fogamzás ellen. Magyarországon a közelmúltban „meleggyógyító” ötleteivel feltűnt Hodász András a tradíció képviselője az előadó szerint. 

4. A patrisztikus diskurzusban a bináris rend tisztelete dominánssá válik. Ez a diskurzus férfi és nő különbségét a természetes rendhez és alá-fölérendeltséghez társítja. Másik hozadéka a dualisztikus szemlélet, mely a testi vágyat leválasztja a szerelemről, és azt bűnösnek, alantasnak ítéli (a magasztos lélekhez képest).

Csak az 5., a liberális/progresszív kérdőjelezi meg a homo- és transzfóbiát. Ez a hetvenes években jelent meg mint a sensus literalis-szal ellentétes bibliakutatási módszer, és alapja a történetkritikai bibliaértelmezés, mely szerint a szöveg a kontextustól el nem választható. A katolikus egyház 1996-ban kijelentette, hogy a szó szerinti értelmezést el kell vetni – mégsem nyert széles körben teret ez a nézet. A progresszióra való nyitottság nem függ földrajzi elhelyezkedéstől és felekezettől: például a református és lutheránus egyházban megtalálható 1. és 5. között a teljes paletta. Az előadó azt is elmondta, hogy a bibliai teremtéstörténet pontos fordításban nem egy „ősnőről” és egy „ősférfiról” szól: Isten megteremtette az embert (egyes számban, de kollektíve az emberiségre vonatkozik), és férfiasnak és nőiesnek teremtette – ez teret ad a genderdiverzitásnak. A keresztény egyházak feladata lenne az LMBTQ emberekről gondoskodni, de a Vatikán még az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát sem írta alá, mert az női ordinációhoz vezethet. Az inkluzív kereszténység fő képviselői Dieter Geerlings püspök és James Martin jezsuita szerzetes, aki szerint az LMBTQ embereknek nem szabad elfogadniuk a másodlagos szerepet az egyházban.  Magyarországon elsősorban a Keresztények a Melegekért csoport képviseli a befogadó szemléletet.

Zámbóné Kocic Larisa  (SZTE) „Keresztény vagyok, tehát feminista” címmel tartotta meg előadását. Perintfalvihoz kapcsolódva elmondta, hogy a Biblia szó szerinti értelmezése meglehetősen szelektív szokott lenni, ugyanis a faj-, osztály- és genderhatárok lebontására vonatkozó Gal 3:28 verset a homoszexualitást tiltó szakasznál jóval ritkábban veszik elő a fundamentalisták: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” Az előadó hangsúlyozta az intézményes vallás és a megélt hit közti különbségtételt. Szerinte a kereszténység eszköz, amit lehet jól és rosszul használni. Pozitív példaként beszélt Josephine Butlerről, a 19. századi viktoriánus, nagycsaládos feministáról, aki a prostitúció, és a prostituált nők kriminalizálása, valamint az alacsony beleegyezési korhatár (13) ellen küzdött. Végül egy mai, reformer szellemű lelkésznő, Nadia Bolz-Weber portréját vázolta fel.      

A nap záró előadását Koller Nóra (Universidade de Coimbra) tartotta „Fiatal transz* vloggerek és a gyermekkor ábrázolása” címmel. A gyerekkorral kapcsolatos gondolkodás ellentmondása, hogy míg a gyerekeket erkölcsi iránytűnek és az eredendő tudás szimbólumának tekintik (vö. Greta Thunberg mint a kollektív lelkiismeret szimbóluma), a saját magukra vonatkozó tudást (pl. hogy mi a nemi identitásuk) nem tekintik autentikusnak. A „tranzíció” = átmenet szó hagyományosan  a gyermekkor különböző fejlődési szakaszain való áthaladásra, és a felnőttkorba való átmenetre utal – többek közt Freudnál vagy Eriksonnál találunk hasonló szakaszelméletet. Ezek a szakaszok nemcsak a gendervakság nyomán kritizálhatók (vö. Gilligan). A gyerekek felé elvárás, hogy gondtalanul áthaladjanak ezeken a szakaszokon, de a transz emberek ezt a linearitást megtörik, pl. azzal, hogy felnőttként új „kamaszkort” élnek át (akár nem medikalizált esetekben is). A gendervariáns gyerekeket korábban az „invertált” kategóriába tették, és episztemológiai űrben, elődök nélkül léteztek. Ma már a transzneműséggel kapcsolatos tudás elérhető, és az interneten – többek közt vlogok formájában – tudomást szerezhetnek hasonlók létezéséről az érintett fiatalok. Koller előadása utolsó részében Emma Dandelion több videóját elemezte a fenti szempontok mentén.

E pontig is tanulságos és érdekességekben bővelkedő napunk volt, de vacsora után Fajgerné Dudás Andrea performansza minden addigit felülmúlt. A konzervatív hangzású asszonynév szándékos félrevezetés: semmi sablonosra ne számítsunk! Művészetében a nők testével, külsejével és szerepeivel kapcsolatos társadalmi elvárásokat formálja újra. Bevállalós, ahogy „illik”, nem fél megmutatni magát – csakhogy esze ágában sincs a férfitekintetet kiszolgálni. Szeret sütni-főzni, ahogy egy családanyától elvárt, magabiztosan kezeli a konyhai eszközöket – csakhogy az összetevők kissé szokatlanok. Az étel megjelenítése a performanszművészetben nem új találmány – Dudás a doktori disszertációját is ebből írta. A Dudás által megszemélyesített Candy Venus (Valie Export inspirációja nyomán) a mellnél és a szeméremrésznél kivágott ruhát visel, ezeket a részeit cukorkákból álló fehérnemű takarja. Kezében csokoládéból készült puska, melyet aztán az asztalnál mintha felfalna - ám a darabkákat nem nyeli le, hanem gőz fölé köpi - így készül a tortabevonat, amelyre színes dekorációként az addig intim ékszerként funkcionáló cukorkák kerülnek. A művész fedetlenül áll előttünk, a fegyverből pedig étel lett. A találkozás Candy Venus-szal azt hiszem, senkit sem hagyott közönyösen – még ha az elkészült, testnedveket bőven tartalmazó tortából kevesen is ettek. A többség előnyben részesítette a konferencia 15. születésnapjára készült hagyományos tortát, melyet Wonder Woman díszített, azonban ezt is Dudás alkotótársa, Hitka Viktória képzőművész tányérjairól fogyasztottuk.

A performansz nyomán kialakult hosszú beszélgetés tartalmas és méltó befejezése volt a napnak. Volt, aki a látottakban a fegyver elpusztításának és étellé alakításának szimbolikáját értékelte, másokat felzaklatott a látványos élelmiszerpazarlás, még ha művészi céllal történt is. Felmerült, hogy a művészeti tevékenység maga is egy privilégium, és néha a művészt is kétségek gyötrik, hogy van-e ehhez joga. Sokan külön értékelték a magabiztosságot, ahogyan a művész mindenféle szégyen nélkül "használja" a társadalmi elvárásokat meghaladó, kövér testét. Dudás beszámolt testszégyenítésről, azonban elmondta: szereti, és művészete fontos eszközének tartja a testét. Mestere, (a 10. NYIM konferencián vendégeskedő) Drozdik Orsolya ki szokta adni feladatként a hallgatóknak, hogy otthon álljanak meztelenül egy tükör elé, és írják le, amit látnak. A legtöbben arra koncentrálnak, hogy mi az, amit rondának tartanak, nem szeretnek magukon.A konferencia egy idősebb résztvevője ehhez, miután kritizálta az egysíkú szépségkultuszt, a következőt fűzte: "Ha én ezt megcsinálnám, arra gondolnék, hogy ÉLEK."      

A művész honlapja: http://www.fajgerne.com/

/Folytatjuk./

UPDATE: A BESZÁMOLÓ MÁSODIK RÉSZE ITT TALÁLHATÓ!

Beszámolóink a korábbi alkalmakról:

NYIM 10: „Nem hagyom, hogy megírjanak”

NYIM 12: Úton: a tér neme és a nemek terei

NYIM 13: Nő és hatalom I. rész, II. rész

A korábbi konferenciák előadásai a Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris E-Folyóirat számaiban olvashatók el:

http://tntefjournal.hu/