Női ifjúsági (U18) A csoportos jégkorong-világbajnokság Budapesten, 2014. március 23-30.
Női U18 válogatott
Do you believe in miracles (maguk szerint vannak-e csodák)? A jégkorongnak ez a szállóigévé vált és agyonidézett költői kérdése 1980-ban a Lake Placid-i (USA) olimpián hangzott el, amikor a főként egyetemi (Észak-Amerikában a profi karrier előtti ugródeszka) hokistákból álló amerikai csapat hatalmas szívvel játszva 4-3-ra legyőzte a(z egyébként) legszebb és egyben legeredményesebb hokit játszó hírhedt, a keleti blokk sportideológiájához híven politikai okokból amatőrnek hazudott, teljesen profi szovjet válogatottat, a világ hokitörténelmének egyik legnagyobb papírforma-borulását, szenzációját okozva.
2011. november 29. és 2012. január 4. között, bő egy hónap alatt egy előselejtezőn és a Divízió I-es (másodosztály) világbajnokságon 10-ből 10 mérkőzést nyerve a magyar női ifjúsági jégkorong-válogatott feljutott a világ legjobb 8 válogatottját magába foglaló A csoportba, majd egy évvel később az A csoportos világbajnokságon a 6. helyezést elérve bent is maradt.
A jégkorong kifejezetten jó viszonyt ápol a csodákkal. Attól kezdve, hogy ez a rendkívül gyors, erőt, ügyességet, agyat, szívósságot kívánó, látványos csapatjáték a XIX. század végén egyáltalán létrejött, egész története alatt mind a jégen, mind a szervezésben számos lehetőséget adott a csodáknak.
Az alábbiakban egy ilyen csoda, annak okai és következményei jönnek: hogy egy ilyen teljesítmény elől hogyan lehetne a jövőben végre törölni a csoda szót. Legyen ez a jó lehetőségek okos kihasználásának eredménye, és nem három napig tartó csoda, ami, ne feledjük, a király udvarában egy esztendő.
Mit ér a hokista, ha nő?
A világ hokigazdasága szerint szinte semmit. Profi női jégkorong (szemben a többi látványcsapatsporttal) gyakorlatilag nincs. A legfejlettebb hokikultúrájú országban, Kanadában (a népesség 1,8%-a igazolt jégkorongozó, ebből 85 000 nő!), ahol a jégkorong, a női is, a nemzeti identitás része, a legmagasabb szintű női ligában a klubok állják a költségeket (a felszerelést nem teljesen), fizetést viszont nem adnak.
Az a lány tehát, aki hokizni kezd, pontosan tudja, hogy játékosként nem ebből fog megélni, a felnövekvő fiú és lány jégkorongozó között az a különbség, hogy a lány számára a gazdasági perspektívákat, megélhetést tekintve ez nem szakma. A befektetett munka mennyisége, a költségek ugyanakkorák.
Nyilvánvalóan kicsi az aránya azoknak a sportolóknak, akik felnőttkorban valóban a sportolásból fognak megélni, de a női hokiban a jéghegy csúcsa is víz alatt van.
Legfeljebb a csúcson, gumicsizmában állva ér ki az ember feje a levegőre. Nagy szenzáció volt, amikor három magyar női játékos (Huszák Alexandra, Gasparics Fanni és Kiss-Simon Franciska) tavaly nyáron profi szerződést kapott az orosz női első osztályba, a Fakel (Fáklya) Cseljabinszk bajnoki dobogóért küzdő csapatához, mindezt 18-19 évesen. Oroszországban van 11 csapatos profi női első osztály, a fizetések elég szigorúan titkosak, az ott játszó észak-amerikai játékosok szerint viszonylag jó megélhetést adnak, de sejtésem szerint nem lenne illendő megkérdeznem mondjuk Huszáktól, hogyan viszonyul a fizetése egy KHL-es (orosz bázisú férfi első osztály, a világ második legerősebb bajnoksága) dobogóesélyes csapat sztár-idegenlégiósáéhoz.
Erre egyébként van egy nem teljesen rossz válasz: talán hozzon annyi nézőt, szurkolói emléktárgy-bevételt stb., mint a férfiak, és akkor beszélhetünk az összehasonlítható fizetésekről. Ebben van igazság, de egyrészt az egész női jégkorong nem fog fejlődni, ha a játékosok megélhetés híján nem tudnak benne megragadni, másrészt sokkal inkább a vezetés, az infrastruktúra, mint a játékos felelőssége a marketinglehetőségek kihasználása - a bánya igazgatótanácsi döntéseinek következményeit ne a csillésen kérjük számon.
A másik, általánosabb, mert több játékosnak lehetőséget adó félmegoldás egy észak-amerikai egyetemi sportösztöndíj. Ez biztosítja legalább az egyetemi évek alatt a nagyon jó körülmények közti edzés- és játéklehetőséget, valamint civil szakmát is ad, ami minden sportolónak (profinak is) szükséges, de persze nem úgy sportkarrier, mint akinek papíron is ez a munkája.
Az IIHF (Nemzetközi Jégkorongszövetség) egyébként dicséretes módon igyekszik nyomást gyakorolni a tagszövetségekre, hogy fejlesszék országaik női jégkorongját.
A harmadik, alig, és akkor is leginkább csak kapusok számára létező út az, amit Noora Räty finn, és Shannon Szabados kanadai válogatott kapus jár éppen be - profi férfiligában szerződést kapni. Kuriózum, hogy játszott már női mezőnyjátékos is felnőtt férfibajnokságban (a Mestisben - finn másodosztály, mert ők voltak hajlandók kifejezetten támogatni, hogy nő is játsszon ott), a kanadai Hayley Wickenheiser, sőt, gólt is szerzett. A hoki Polgár Juditja státusz sokkal inkább üdítő kivétel, mint reális cél egy női játékosnak. Jóval beszédesebb az, amit Räty egy hónappal a Mestis-szerződése előtt, a szocsi olimpia alatt nyilatkozott:
Bármennyire is szeretnék csak a játékkal foglalkozni, amit annyira imádok, és amitől olyan sokat kaptam, kénytelen vagyok polgári szakmát választani (ha nem tudok megélni a játékból). Miért? Mert különben ki fogja fizetni a lakbért, a kocsim részleteit és biztosítását, és a többi számlámat? Huszonnégy éves vagyok, diplomás, szingli, és mivel a pénz nem bokorban terem, valóban, a helyes válasz az, hogy senki. Elegem van abból, hogy egyik napról a másikra éljek, eljött az ideje, hogy pénzt keressek és a jövőmre gondoljak. És nem csak én vagyok ilyen helyzetben, a női játékosok többsége ezzel a gonddal küzd.
A hoki kifejezetten drága sport, jégpályabérlés, sok darabból álló felszerelés, amit ráadásul gyakran kell cserélni (semmilyen forrásból nem származó hír szerint Sofron István azt mondta, csak az ütőköltsége 3 millió forint volt egy évben). Hogyan lehet egy sportágat fejleszteni, bázisát szélesíteni, ha nem ad perspektívát, munkalehetőséget a legjobbjainak sem? Ráadásul hokiról van szó, amely több, nagy gazdasági erővel rendelkező ország nemzeti sportja. Az esélyegyenlőség egyik alapfeltétele, hogy ne a megélhetés határozza meg a lehetőségeket, hanem fordítva.
...és ha még hozzá magyar?
Magyarország, bár az elmúlt bő másfél évtizedben sokat fejlődött, a nemzetközi hokitérképen kicsi. A felnőtt férfiválogatott (ami alapján egyelőre egy nemzet hokierejét fejben tartják) nagy előrelépések után a Divízió I/A-ban (férfi másodosztály) szerepel, ez a világranglista 17-22. helyét jelenti, ebben a kategóriában a világbajnokságokon az A csoport 16 csapatos. A svéd szövetségi kapitány a szocsi olimpiai döntő előtt, hogy érzékeltesse, mindenki ellen ugyanolyan harcossággal kell jégre menni, úgy fogalmazott, „nem érdekel, hogy Kanadával vagy Magyarországgal játszunk”. Ennyit a renoménkról a hokinagyhatalmak szemében.
Hatalmas sportdiplomáciai siker volt, hogy 2012-től, 18 év után először lett magyar tagja az IIHF 14 tagú elnökségének, Kolbenheyer Zsuzsanna személyében. Egyrészt, mert az elnökség két női tagjának egyike lett, másrészt, mert nem domináns hokiországból jött, harmadrészt, mert még két évvel ezelőtt is aktív játékos volt, egyébként Magyarországon az első igazolt női jégkorongozó. Nagy népszerűsítője, hírvivője a női jégkorongnak, noha, mint a linkelt interjúban is elmondja, ők (IIHF) csak katalizátorként tudnak működni, a munka oroszlánrészét a tagszövetségek kell hogy végezzék.
Az oroszlán 2009-ben tette be a lábát Magyarországra, amikor néhány lelkes szülő és edző ötlete és összefogása nyomán megalakult (szem előtt tartva, hogy női tagjai is legyenek) az a stáb, amely feladatául tűzte ki, hogy ütőképes női jégkorongot szervezzen, kezdve az U15-ösökkel, akikből majd (mostanra) U18-as, később meghatározó felnőtt játékosok válhatnak. Mivel eleve kevés a játékos és a jégfelület Magyarországon, és a játékosok jóval kevesebb, mint a fele lány, ezért a tehetségesebbje, amíg komoly sérülésveszély nélkül lehet, fiúcsapatokban játszik. Ez legfeljebb serdülő (U16-os), egészen extrém esetben ifi (U18-as) korig lehetséges - bár a szabályok évről évre változnak, de általában lehetővé teszik, hogy az egy-két (idén éppen három) évvel idősebb lányok visszajátsszanak. A szakma szerint a sportág mostani sikerességét sokban köszönheti az eredetileg kényszerből kialakult koedukált játéknak.
Az U18-as magyar női válogatott sikertörténetének első fejezete egyáltalán nem a jégen játszódott. Kevés országnak volt (van) női ifjúsági csapata, hosszú győzködés kellett ahhoz, hogy az IIHF a 8 csapatos A csoport és a 6 csapatos Divízió I mellett elindítson egy szintén 6 csapatos harmadosztályt négy újoncból és az előző év Div I-jének utolsó két helyezettjéből, amelynek első két helyezettje az első évben csatlakozhatott az az évi Div I-hez, hogy minden könnyen érthető és átlátható legyen. Aki nem elítélhető módon már elfelejtette, hogy ezeken a tornákon mi történt, az olvassa vissza a cikk második mondatát.
Óriási dolog volt, hogy ez a csapat, akinek tagjai nagyrészt életük első nemzetközi tétmeccseit játszották, első nekirugaszkodásra a világelitbe került, és főleg, hogy 2013-ban ott is maradt. Ezzel minden várakozáson felül igazolta a 2009-ben megálmodott szakmai terv eredményességét. Az IIHF honlapja például a születésnapomon írt vezércikket róla.
Függetlenül a sikerességtől, természetesen a magyar női játékosok is ugyanazzal a kihívással szembesülnek, mint a többiek: hogyan tovább? Kolbenheyer mostanában beszélt arról, hogy szerinte miként lehet rövid távon biztosítani, hogy legyen kilátás az U18-ból kiöregedő játékosoknak.
Amíg nem lesz rendes profi női jégkorong, addig rendkívül nehéz saját magát fenntartó, újratermelő utánpótlásrendszert kialakítani, még nehezebb a felnőtt játékosokat megtartani a hokinak. A fent elmesélthez hasonló, mind a stáb, mint a játékosok által elvégzett önfeláldozó, szeretetteljes, csodálatra méltó munka szükséges hozzá. Aki látta már ezt a csapatot játszani, küzdeni, annak nagyon nehéz békésen napirendre térnie afölött, hogy pillanatnyilag a világ szerint ez nem honorálandó munka (itt vetném közbe nagyapám munkára vontakozó megállapítását: „egyfajta erkölcsi elismerést ismerek: az anyagit”). Arról nem is beszélve, hogy a jégkorongozóknak nem meglepő módon jellemzően a jégkorong az életük.
Erősíteni kell a tudatot, hogy a női hoki nem a Marsról jött (se nem a Vénuszról), ugyanaz a munkabefektetés van mögötte, mint a férfiaknál, nem akarom a színvonalat, mint kifogást hallani, mert egyrészt hülyeség, másrészt „vonó nélkül nehéz hegedülni”-módon kontraproduktív. Elsősorban a sportságát, és kevésbé a nőségét kéne szerintem előtérbe helyezni. Ezért is érzem szerencsétlennek a világbajnokság beharangozó kisfilmjének „csillogó szépségek, szikrázó csaták” szlogenjét, ami egyrészt számomra kiábrándító az első felének öltözési jelenete és a nagyon ötletes kesztyű-zászló kombinációhoz képest, másrészt az iszapbirkózás marketingstratégiáját alkalmazza. Csak férfiakat szólít meg, pláne egy olyan eseményen, ahol a minél szélesebb közönség vonzása lenne a cél. Megszólított férfiként válaszolva én nem szépségversenyt, hanem nagyon jó hokit nézni és a magyaroknak drukkolni szeretnék kimenni a világbajnokságra, függetlenül attól, hogy egyébként az összes játékos nő.
Kanada Káposztásmegyeren! - a legnagyobb hokinemzetek Budapesten
A világ női jégkorongválogatottjainak erősorrendje nagyjából a következő (félkövérrel az idei U18-as vébén szereplő válogatottak):
- 1-2. Kanada
- 1-2. USA
...hosszú szünet...
A maradék tradicionális hokinagyhatalom: Svédország, Finnország, Oroszország, Csehország (férfiaknál Szlovákia is itt lenne, nőknél kevésbé)
Svájc, Japán és Németország erősen dörömböl az ajtón.
És ott vagyunk, második éve, persze mi.
Hatalmas elismerés, hogy Kanada kifejezetten azt kérte, hogy velünk játszhassa az utolsó felkészülési mérkőzését (március 21., 15:00, Jégpalota), tavaly a világbajnokságon újoncként 4-1-re kaptunk ki tőlük, ami európai csapattól nagyon jó teljesítmény, és megmaradt az emlékezetükben.
Elég egyértelmű, hogy amit a magyar U18-asok az elmúlt években leraktak az asztalra, erőn felüli teljesítmény volt. Nagy siker volna a másodszori bentmaradás (az utolsó csapat esik ki), illetve bármilyen szoros eredmény. Minden esetleges győzelem bravúr.
Nagyon sok interjú - köztük szinte a teljes mostani kerettel - az interjú végén linkek az összes többihez.
A világbajnokság menetrendje, az előre tudható magyar mérkőzések időpontjai (mindegyik mérkőzés a Jégpalotában):
- 2014. március 23., vasárnap, 14.30: Svédország–Magyarország
- 2014. március 24., hétfő, 18.30: Magyarország–USA
- 2014. március 26., szerda, 18.30: Oroszország–Magyarország
A belépés mindegyik mérkőzésre ingyenes, becsületkassza lesz. Aki nem tud kijönni (de tudjon, hatalmas élmény!), annak jó hír, hogy online az összes mérkőzést meg lehet majd nézni.
Addig is: így kell A csoportban maradni, és így kell gólt ütni Kanadának.
A magyar férfi jégkorong 2000-es, nagy fejlődést hozó évtizede után a szakmaiság és a játékosállomány inkább, a lehetőségek kevésbé adottak, hogy a 2010-es évtized a nők felemelkedéséről szóljon.
A végére pedig hatalmas köszönet mindenkinek (a képből kimaradtaknak is), akinek része van abban, hogy volt miről megírni ezt a cikket.
