Vagy-vagy? Anyaság vagy egyéni érvényesülés?

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

Vagy-vagy? Anyaság vagy egyéni érvényesülés?

augusztus 21, 2016 - 00:00
A férfiak félelme a „karrierista” nőktől mélyen gyökerező önbizalomhiányról árulkodik.

Karrier – e szó hallatán középkorú, nadrágkosztümös, szigorú fellépésű vezérigazgató asszonyt szokás elképzelni, aki a maga rideg lényével és megkeményedett arcvonásaival bizonyára pocsék feleség és anya. Már ha egyáltalán az – fiatalabb kiadásáról előre borítékolható, hogy ha így folytatja, nem lesz egyik sem. Vagy mert viszolyog e szerepektől, vagy mert hiába keres olyan férfit, akinek ő a maga antinő mivoltában kellene. Ez derül ki legalábbis, ha beírjuk az internetes keresőbe a „karrierista” kifejezést: a találatok jelentős része nőkkel, azon belül is társkeresési problémákkal kapcsolatos.

De hát mit vétett szegény karrier – a francia carriere szó eredetileg a lovak futtatását, illetve az arra szolgáló pályát fedte –, hogy ilyen csúnya, férfiriogató szitokszóvá vált? Mai, szótári-tankönyvi jelentésében sem más, mint életpálya, illetve életpálya-építés. Nem szorítkozik a vállalati szférára, a felső vezetésre – tulajdonképpen mindenkinek van karrierje, aki egyéni képességeit, érdeklődését és a munkaerőpiac lehetőségeit együttesen figyelembe véve célorientáltan, tudatosan választ foglalkozást. Persze ha nőkről van szó, már ez is túl sok lehet: még az egyszerű „dolgozó nő” is gyanús!

Mindig hitetlenkedő mosollyal reagálok, ha még ma is találkozom magyar kontextusban ezzel a rendkívül naiv szóösszetétellel – nagyjából annyi értelme van, mint a furcsán hangzó „dolgozó férfi” kifejezésnek, elvégre hányan engedhetik meg maguknak, hogy ne dolgozzanak? Az is csupán egy mítosz, hogy a „dolgozó nő” modern jelenség lenne. A nők nagy része mindig is dolgozott (a háztartásban, gyermeknevelésben, a mezőgazdaságban stb.), a 19. század második felétől induló társadalmi változások kapcsán legfeljebb a nők otthonon kívüli munkavállalásáról beszélhetünk. Deák Ferenc, nem meghazudtolva „a haza bölcse” címet, védelmébe vette Illésy Györgyné Ember Karolinát, aki a képviselők nagy megrökönyödésére 1870-ben gyorsírói állásra jelentkezett az Országházba:

…oly egyént, aki valamit tud, és tudását érvényesíteni kívánja, csupán azért, mert nő, elutasítani nem lehet.

Deák ezzel megalapozta a nemi diszkrimináció tilalmának hazai hagyományát, a szellemi munkákban érvényesülni akaró nőt mégis még hosszú évtizedekig ellenkezéssel és álságos aggodalmakkal fogadták. Attól furcsamód senki sem tartott, hogy a cselédlányok, a földműves vagy gyári munkásasszonyok, netán a prostituáltak megélhetési módja fenyegeti a női és/vagy az anyaszerepet, illetve az ország érdekeit (a „hungarák” szépsége egyeseknél még nemzeti büszkeség forrásává is vált!) – a tiltakozást az első tisztviselőnők, gyógyszerész- és orvosnők, egyetemi tanárnők váltották ki.

Láthatjuk, a női munkavállalás akkor vált-válik hirtelen problémává, ha potenciálisan személyes kiteljesedést-megelégedettséget okoz, és anyagi, társadalmi megbecsültséggel jár. Ennek a férfiak szempontjából két következménye van: egyrészt a pályán levő férfiak riválist látnak a mellettük megjelenő nőkben, akik kiszorítását zárt férfiklubba tömörüléssel és szexista érvekkel, a nők alkalmatlanságának folyamatos hangoztatásával vélik leghatékonyabban biztosítani. (Ez máig sem változott, lásd a politikusnőkkel kapcsolatos vélekedéseket.) Másrészt a jól kereső nő a magánéletben megszabadul a férfitól való függéstől. Vannak, akik ezt fenyegetésként értelmezik a férfiasságra nézve, pedig mi lehet annál nagyobb magánéleti dicsőség, mint az, ha valaki képes elérni, hogy a párja önmagáért, szabad akaratából és ne gazdasági, társadalmi függés miatt akarjon vele lenni? A férfiak félelme a „karrierista” nőktől mélyen gyökerező önbizalomhiányról árulkodik. Vajon miért nem merjük próbára tenni kapcsolataink hitelességét azzal, hogy kiiktatjuk belőlük a társadalmi kényszereket?

A vita e pontján szokás előhúzni az adu ászt, az anyaságot, ami, mint gyakorta halljuk, szöges ellentétben áll a karrierépítéssel. Nem úgy az ! A férfi egyéni érvényesülése inkább még hozzá is járul szülői szerepének sikeréhez, hiszen így jobb anyagi helyzetet és társadalmi pozíciót tud gyermekei számára biztosítani. Ugyanez visszafelé is igaz: a családapaság kifejezett munkaerő-piaci előnyt jelent a férfi számára. Nők esetében viszont „az anyaság büntetéséről” (motherhood penalty) beszél a szakirodalom, azaz a kisgyermekes anya nemkívánatos munkaerőnek számít. Ördögi kör figyelhető meg: az otthoni feladatok egyenlőtlen megosztását a munkahelyek többsége feltételezi és újratermeli. A „rendezetten élő” férfiról biztosra veszik, hogy „ellátja valaki”, és ennek megfelelően terhelik – ami pedig megnehezíti az egyenlő otthoni feladatvállalást akkor is, ha a pár mindkét tagjának ez lenne a szándéka.

Ez egyébként nem csak hazai sajátosság: Sarah Thébauld, a Cornell Egyetem szociológusa fiatal házas amerikai férfiakat vizsgálva azt találta, hogy a munkakörülményeik miatt nehezen felelnek meg az egalitáriánus férj- és apaszerepnek, amit pedig egyre nagyobb arányban tartanának kívánatosnak. A nők nagyobb személyes áldozatának szükségességét a biológiával szokás indokolni: noha elvileg minden egyéb feladat megosztható, szülni és szoptatni csak a nők képesek. S hogy ez a gyakorlatban mennyire korlátozza az anyákat, attól függ, hogy a társadalom, amelyben élnek, mennyire könnyíti meg számukra e terheket. A Délmagyarország újságírója 1913-ban attól tartott, hogy a nők értelmiségi pályákra áramlásával

meg fog történni az a kicsike kómikum, hogy a védőügyvéd-asszony 15 perc szünetet fog kérni, hogy a kisleányát – megszoptassa.

A szerzőt, aki még leírni is pironkodott e szót, valószínűleg ma sem ütné meg a guta, tekintve, hogy Licia Ronzulli olasz EP-képviselő mekkora hüledezést váltott ki, amikor 2010-ben úgy szavazott, hogy közben táplálta magára erősített csecsemőjét. Zvolenszky Zsófia, az ELTE filozófusa is meghökkenést keltett, amikor pár hónapos gyermekét magával vitte a szakmai konferenciákra, és amíg megtartotta előadását, letette a picit néhány játékkal a tanári asztalra, vagy éppen valamelyik tisztességben megőszült kollégája kezébe nyomta. Még ha néhányakban felmerül is, hogy (akár a csecsemő, akár a hallgatóság szempontjából) vajon a legjobb megoldás-e gőgicsélő, építőkockával zörgő, időnként síró babát értekezletekre, tárgyalásokra, előadásokra hurcolni, e bátor kezdeményezések két dologra mindenképpen felhívják a figyelmet. Egyrészt a munka és a család összeegyeztetése csak női probléma a férfiak szempontjából, holott ők is szülők, fel sem merül (férfi képviselőt ölében a gyerekével szavazni még nem láttunk); másrészt a közszféra olyannyira (hagyományos értelemben vett) férfiarcú, rendszerszinten olyannyira kevés a segítség (pl. gyermekmegőrző csak elvétve szokott lenni a tudományos konferenciákon), hogy a szigorúan elválasztott köz- és magánszféra közt lavírozó nők egyéni kreativitással kénytelenek trükközni.

De hát mi végre ez a nyaktörő szerepzsonglőrködés, miért nem valósítják meg magukat a nők „csak” az anyaságban (ami, mint tudjuk, a női önmegvalósítás legszebb formája) – ez szokott lenni a következő kérdés. Az ezzel a baj, hogy először is mindenki ember, a maga sajátos képességeivel, törekvéseivel, vágyaival, és csak utána férfi vagy nő; a személyes kibontakozás és a párkapcsolat-szülőség az életnek pedig két különböző területe. Egyénenként eltérő lehet, hogy kinek mennyi igénye van az egyikre és a másikra (igen, az emberek egy része tökéletesen beéri csak az egyikkel, és nem kér a másikból), de a legtöbb embernél ezek nem fedik le és nem pótolhatják egymást. Ez megmagyarázza az évről évre növekvő felháborodást azokban az esetekben, amikor egy-egy közszereplő visszafelé akarja vezetni a nőket. Meglehet, hogy a magyar nők nem a feminizmus túlkapásairól híresek, és a saját szocializációjukkal is meg kell küzdeniük az önérvényesítésük során (erről majd bővebben egy következő írásban lesz szó), de ez akkor sem fog sikerülni.

Nem marad más hátra, mint a törekvés egy olyan társadalom felé, ahol karrier és gyermekvállalás – hála a hathatós munkajogi védelemnek, a nyilvános szoptatás teljes körű elfogadottságának, a kiterjedt bölcsődehálózatnak, a családbarát munkahelyek sokaságának, az apagyesnek és számos hasonló támogató intézkedésnek – „vagy-vagy” helyett „és”-sé válik.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a ben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.08.17.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



„Ne a liftben engedjenek előre, hanem a döntéshozatalba engedjenek be!” - mit (kénytelen) vállal(ni) egy nő?

augusztus 10, 2014 - 18:48
Alföldi Andrea, Szél Bernadett, Keveházi Katalin, Simon Ildikó
Az LMP által 2010-ben, az aktív állampolgárság elősegítése, a helyi közösségi kezdeményezések támogatása, valamint a politikai és civil szféra közti távolság, bizalmatlanság csökkentése céljából létrehozott 2014. aug. 7. és 10. között t rendezett a bajai Petőfi Ifjúsági Centrumban.

"Tőlem ezért nem kapsz munkát" – szerzőnk válasza Jakab Andor blogbejegyzésére, avagy: Mennyit ér egy Nő?!

augusztus 15, 2011 - 11:54

A kérdés a közösségi oldalakon igen elterjedt és népszerűnek tűnő elolvasása után fogalmazódott meg bennem. Az író minden köntörfalazás nélkül hangot ad véleményének, mellyel, úgy tűnik, nincs egyedül, és sajnos számos állást kereső nő számára megszokott, hogy munkáltatóként nem alkalmazna női munkaerőt. Az indok egyszerű: nem éri meg!