„Ne a liftben engedjenek előre, hanem a döntéshozatalba engedjenek be!” - mit (kénytelen) vállal(ni) egy nő?

Olvasási idő
23perc
Eddig olvastam

„Ne a liftben engedjenek előre, hanem a döntéshozatalba engedjenek be!” - mit (kénytelen) vállal(ni) egy nő?

augusztus 10, 2014 - 18:48
Mit üzentek az eddigi kormányok a nőknek? A jelenlegi mennyire tartja sürgősnek ratifikálni az Isztambuli Egyezményt? Szerencsés-e az a megközelítés, miszerint a politika nőkről alig, inkább csak anyákról beszél? A kisgyermekes nők szeretnének-e részmunkaidőt vagy távmunkát? Mit akarnak a roma nők? Hogyan lehetne ösztönözni a nemek közti otthoni munkamegosztást? - Többek között ezekről a kérdésekről volt szó az Ökopolisz Alapítvány „Mit vállal egy nő?” című fórumán.

Alföldi Andrea, Szél Bernadett, Keveházi Katalin, Simon Ildikó

Az LMP által 2010-ben, az aktív állampolgárság elősegítése, a helyi közösségi kezdeményezések támogatása, valamint a politikai és civil szféra közti távolság, bizalmatlanság csökkentése céljából létrehozott 2014. aug. 7. és 10. között t rendezett a bajai Petőfi Ifjúsági Centrumban. Korábban már részt vettem egy beszédtechnikai tréningjükön (Ékesszólás gyakorlat: a hordótól a Parlamentig), ami nagyon színvonalas és hatékony volt, így szívesen tettem eleget a kérésnek, hogy tudósítsak a Szél Bernadett vezette „Mit vállal egy nő?” c. workshopról, ahová Keveházi Katalint, a munkatársát, Alföldi Andreát, a elnökét, és Simon Ildikót, a MuKi - Munka Kisgyermekkel -  programot is megvalósító a ügyvezető igazgatóját hívták meg. (A Jól-lét és a Victum, horribile dictu, norvég alapból finanszírozza a tevékenységei egy részét. Az MNSZ külföldi – nem norvég – adományokból próbálja fenntartani magát.) A viszonylag nagyszámú hallgatóságban a nemek aránya közel kiegyenlített volt. A szakértelem és egyúttal a közvetlenség, egyenrangúság szellemében zajló beszélgetést beárnyékolta néhány kisebb szexista incidens, ugyanakkor alapvetően bizakodó hangulatban zárult számomra az esemény.
 
Az egyik zavaró megnyilvánulás rögtön az elején az volt, hogy a kezdésre kiírt fél öt után tíz perccel az előző (férfi) előadó, cseppet sem zavartatva magát, még mindig javában beszélt, és miután közölték vele, hogy lejárt az ideje, akkor is halaszthatatlannak vélte még a „technikai közlendőket” (mi lesz vacsorára, éjjel ne hangoskodjanak, stb.) épp a női workshop idejéből lefaragva elmondani. (A női témák a 3 napos programban így is mindössze 1,5 órányi időt kaptak.) A másik – kevésbé zavaró, de megjegyzendő –, hogy a „férfi társelnök”, Schiffer András (akit Szél Bernadettel mint „női társelnökkel” ellentétben senki sem hív így) ezúttal sem tartotta fontosnak a részvételt a női vonatkozású eseményen (máskor észlelt jó szokása szerint még a végére sem esett be), holott érkezéskor láttam a szálló területén, és párhuzamos szekció nem volt. (Megj. a pontosság kedvéért közöljük, hogy utólagos információink szerint egy ideig bent tartózkodott.) Egy, a nemek egyenlőségét deklaráltan a zászlajára tűző, és mellesleg nem kevés feminista bizalmát élvező pártnak fontos lenne ilyen „apróságokra” is kiterjeszteni a figyelmét.  
 
Szél Bernadett első kérdése a meghívott vendégekhez az volt, hogy ma Magyarországon egy nő kényszerül-e választásra az anyaság és a munkahelyi előmenetel között, és véleményük szerint az eddigi kormányok mit üzentek ebben a témában.

Keveházi Katalin, a „női társelnök” jelenségre reflektálva hiányolta a „dolgozó apák” helyzetéről való politikai és közbeszédet. Ahogyan egy egyáltalán nem szokás szülői és házastársi minőségében emlegetni (végképp nem merül fel, hogy apa és férj mivoltát hogyan – azt hiszem, e kifejezéstől sokunknak borsódzik a háta - „egyezteti össze” munkahelyi, politikai szerepvállalásával), egy nőt – hiába marasztalt el minket emiatt tavaly az nőjogi bizottsága, a - nem szokás önálló (és a saját jogán érvényesülni vágyó) személy mivoltában láttatni, csak és kizárólag . Az „anyák” halmaza messze a nők összességét, ráadásul a szülés elvárását történetesen teljesítő nők sem biztos, hogy szeretnék csak ezzel lefedni a teljes identitásukat. E mentalitás és a vele járó társadalmi gyakorlatok miatt a nők a munkaerőpiacon másodlagos szereplőkké válnak, és magukat is akként látják.

 
Alföldi Andrea szerint a késő kádári korszak nemi ideológiáját tartotta fenn minden eddigi kormány, és ettől nem képes elszakadni a társadalom. Külön hangsúlyt kellene fektetni a speciális, többszörösen hátrányos helyzetű nőkre: a cigány nők foglalkoztatása kritikusan alacsony még a közmunkában is, valamint a fogyatékkal élő nők foglalkoztatási aránya sem elégséges. További, jellemző módon nyáron felerősödő probléma a feketemunka, pl. a napszám sok esetben modern rabszolgaságnak feleltethető meg. Nyomorban élő nők ki vannak szolgáltatva, hogy elvállalják a bejelentetlen munkát a mezőgazdaságban vagy akár iskolai takarítás formájában – a bejelentett munka világa teljesen elérhetetlen, ismeretlen számukra. Ebben a formában semmilyen védelem nem illeti meg őket, és a munkáltató megteheti, hogy ignorálja a munkavédelmi előírásokat. Alföldi elmondása szerint vidéken ez teljesen elfogadott, nyomorban élő, gyermekeik szeptemberi beiskolázására a pénzt előteremteni próbáló (roma és nem roma) nők nagy számban kerülnek ilyen helyzetbe.

Simon Ildikó 1991 óta dolgozik a civil szektorban; korábban hajléktalanokkal és romákkal foglalkozott. Egy hete egy kétéves programjukat zárták le, melynek keretében 140 nőnek sikerült munkát találniuk tartósan (hat hónapnál hosszabb időtartamra), ez arányaiban az átlagos eredmények többszöröse. Mikor ideális nőnek lenni a munkaerőpiacon, hangzott el a kérdés. A pályakezdő nőtől azt kérdezik, mikor fog szülni (= érdemes-e belefektetni, érdemes-e előléptetni?), a középkorútól azt, hogy „meddig akarsz még dolgozni?”, sőt, „akarsz-e még egyáltalán előrehaladni?” A kisgyermekes nők számára az előmenetel abból a szempontból is nehezített, hogy a hétvégi csapatépítő tréningeken, esti menedzsment megbeszéléseken nem tudnak részt venni (ha a férfiak apaszerepére nagyobb hangsúly esne, akkor a munkahelyi események időbeli kialakítása...) – ha meg igen, mert megoldják, megkapják a dehonesztáló „karrierista” jelzőt (amit egy munkahelyi előrehaladásra törekvő férfi aligha). Simon emellett fájdalmasnak tartja, hogy azbe bele kellett foglalni a kisgyermekes szülőket, mint hátrányosan megkülönböztetett társadalmi csoportot. Egyébként szerettek volna kisgyerekes apát is bevonni a programba. A 180 résztvevő szülő közt egy (!) férfit sikerült találni, de ő is hamar kihullott, mert nem volt hajlandó önismereti csoportba járni.

Szél Bernadett Szalai Piroska női foglakoztatásért felelős kormánybiztos aznapi reflektált, megjegyezve, hogy Szalainak már elvileg meg is szűnt a megbizatása. A  propagandaszöveggel, mely szerint mennyivel több nő (azaz, kisgyerekes anya) dolgozik, szöges ellentétben állnak a képviselőnő tapasztalatai. Nemrégiben egy olyan anya kért tőle segítséget, aki a hátán viszi a napszámba a gyerekét. Jelenleg közel 150 ezer férőhely hiányzik a bölcsődékből, melyek rendszerét anno az első Fidesz-kormány építette le. Szintén a Fidesz szüntette meg, hogy a gyes mellett dolgozni lehessen, a választáshoz közeledve, egyetlen pozitív intézkedésükként e téren, ezt adták vissza.

Annak kapcsán, hogy a politika mit üzen a nőknek, Szél szintén a munkahelyi tapasztalatait mesélte el.
Egyrészt, amikor Varga Mihálytól megkérdezte, hogy a nemek közti bérszakadékkal mit kíván kezdeni, azt a pökhendi választ kapta, hogy „ez a piacgazdaság velejárója.”
Másrészt – nekünk is feltűnt, hogy az új bizottsági struktúrában sehol sincsenek a nők jogai (eddig egy kaptak helyet, amelynek szakmaisága erősen, de legalább létezett) – amikor arról érdeklődött Rogán Antalnál, hogy a jövőben mely kormányzati szerv foglalkozik a nők jogaival, annyi választ kapott (értetlenkedés közepette, hogy ez egyáltalán miért fontos...), hogy majd a vállalkozásfejlesztési szakbizottság foglalkozik a munkaerőpiacra visszatérő kisgyermekes anyákkal.   
Harmadrészt, és talán mind közül ez a legfelháborítóbb, amikor utána akart járni írásbeli beadvány formájában, hogy a kormány mikor akarja ratifikálni a bántalmazottak jogait védő, nemrégiben végül is t, az a felelet érkezett, hogy „majd jövőre” - ez is jól mutatja a prioritásokat egy olyan kormány részéről, akik szükség esetén pár nap alatt átnyomnak egy új törvényt. Az Isztambuli Egyezmény (teljes szöveg ) azonban „sajnos” nem csak írott malaszt, hanem hatékony lépéseket ír elő az áldozatok védelme érdekében, melyekhez megfelelő költségvetés hozzárendelése is szükséges (ugye ez fáj a legjobban), ezért nem sietnek vele – a családon belüli erőszak jelenleg több pénzbe kerül, de ezeket az összefüggéseket már nem sikerül a férfikormánynak átlátni.
Szél Bernadett azt is felvetette, hogy lehetne egy nőjogi (vagy esélyegyenlőségi) kormánybiztos, ezt még formális válaszra sem méltatták. Ebben a kormányban senki nincs, aki megértené, hogy a nőknek mire van szüksége, állapította meg. („Úgy mondd, hogy a családok női részének, azt hátha jobban megértik” - szólt közbe Keveházi Kata, némi derültséget keltve.)

Végezetül a képviselőnő elmondta, országjárásai során a nők gyakran kérdezik tőle, miért jó neki politikai tevékenységet folytatni. „Nem jó, de muszáj”, szokta válaszolni. Jelen politikai klímában egy politikusnőnek, főleg ha nem akarja női mivoltát háttérbe szorítani és nem hajlandó férfiérdekekhez idomulni és férfipolitikusként viselkedni, kifejezetten kellemetlen, gyakorlatilag árral szemben úszás. De ha nem vagyunk ott és nem állunk ki magunkért és az összes nőért, semmi nem fog változni, folytatta. Az egymást követő kormányok semmi előrelépést nem mutattak a nők jogait illetően, ezért kellenek a politikába friss energiák, női energiák.

A második kérdés a szakértőkhöz az volt, hogy véleményük szerint a politika mennyire tudja követni a társadalmi változásokat? Lehetne-e olyan intézkedéseket hozni, amelyek által – a nemzet valós érdekeit tükröző irányt követve – nem csak a kizárólagos anyaságot támogatjuk, és mik lennének ezek?  

Keveházi Katalin szerint jelenleg a hatalomkoncentráció irányába haladtak a demokratikus folyamatok, így még inkább háttérbe szorulnak a nők, és még kevésbé valószínű, hogy rájuk nézve kedvező intézkedések szülessenek, sőt, visszaeséstől van okunk tartani. A kapitalista társadalom hatalmi piramisának csúcsán a pénz, a tőke, a média, a politika és az újabban egyre erősödő egyház áll – mindezek patriarchális intézmények, ahol a női szereplők férfiérdekek mentén definiálják önmagukat. A hatalom éppen ebben érdekelt, ezért beszél egyének helyett „családokról”, amiket ráadásul szintén a patriarchális formára szűkít le (egy férfi és egy nő házassága konzervatív szereposztás, azaz férfidominancia  szerint). Továbbra is fennáll a probléma, hogy a nők nem vagy nem eléggé kooperálnak egymással (szintén patriarchális érdek, hogy ne tegyék, inkább rivalizáljanak). Kata visszautalt arra, hogy a miniszterelnök egy közelmúltbeli beszédében a női emancipáció tekintetében visszaesést mutató Oroszországot és Törökszágot állította elénk példának.

Simon Ildió úgy véli, hogy a kisgyermekes nők alkalmazása esetén érvénybe lépő járulékkedvezmény nem ösztönzi eléggé a munkáltatókat. A nagyvállalatokat ez nem érdekli, a kis- és középvállalkozók, illetve maguk a munkavállalók pedig nem is tudnak erről. Kvótát és szankciót kellene alkalmazni, ami a megváltozott munkaképességűek vonatkozásában hatékonynak bizonyult. Az előírás szerint a 25 alkalmazottnál többet foglalkoztató cégnél minimum 5%-nak, pénzbüntetés terhe mellett, megváltozott munkaképességűnek kell lennie.

Összességében mindenesetre a harmincas, fehér, jól képzett városi férfiak állnak elöl a hazai munkaerőpiacon. A már említett képzésen éppen városi, diplomás nőkkel és férjeikkel foglalkoztak, és Ildikó úgy tapasztalta, hogy az állampolgári jogérvényesítés alacsony szintjének az az oka, hogy a párok otthon sem tudnak hatékony megegyezésre jutni. (Ildikó ezt, úgy tűnt, szimmetrikus problémának látja nő és férfi tekintetében, szerintem viszont egyértelmű női hátrányról van szó.) A pároknak nincs „szerződésük” a házimunka megosztásáról, arról, hogy gyermekvállalás esetén hogyan osztják meg a felelősséget (én itt nem látok a nőivel egyenértékű férfihátrányt, sokkal inkább férfiprivilégiumokhoz való ragaszkodást...) Többnyire avitt, középkori „megállapodás” születik, és e tekintetben nem látható nagy különbség vidéki és városi nők között. Az „eltartott” nők önbizalmát úgy szokták növelni, hogy felvilágosítják őket: piaci értékre átszámítva havi 220-270 ezret termelnek az otthon végzett ingyenmunkával. 

Az emberek a saját maguk által kontrollálható térben sem tudnak jó megállapodásokat kötni, ezért van gond az aktív állampolgársággal, érdekérvényesítéssel is, hangzott a következtetés. (Én tovább finomítanám ezt a kérdést olyan irányba, hogy a saját közös tér kontrollálása sem egyenlő többnyire férfi és nő között.)

Ildikó szintén a „felnőtt állampolgárság” említett hiányosságainak tudja be, hogy tapasztalatai szerint az emberek a jogi segítséget szívesen veszik igénybe, ám a kötelezettségeket nem veszik komolyan, pl. nem jártak el a projekt keretében a kurzusra. (Az ingyenességet is megnevezte az általa vélt lehetséges okok közt.) A munkaerőpiac bizonytalansága miatt az emancipáltság tekintetében visszaesést lát: szerinte „a nőknek van hova visszavonulni: elmennek gyesre.” (Már akinek jár gyes, tenném hozzá – az, hogy nem jelentik be a munkavállalókat, nem csak vidéki és nem csak a mezőgazdaságra korlátozódó probléma. Önmagában privilégium ezzel a „visszavonulási” lehetőséggel bírni.) 

Alföldi Andrea szerint a probléma gyökere az, amit már szociológusok is megállapítottak: „a nők tűrőképessége óriási.” A nők (statisztikailag) a biztonságra, kompromisszumra törekednek; ezen kell változtatni és harciasabbnak lenni. Elmondta továbbá, hogy még a civil társadalomban levő nőszervezetek közt sincs meg egymás iránt a kölcsönös bizalom és tisztelet, pedig igazi rendszerváltást a nőkkel lehetne megcsinálni. Ismét hangsúlyozta a kistelepüléseken élő nőkre való külön odafigyelés fontosságát – sok faluban azt tapasztalta, hogy a lakosok azért nem mentek el szavazni, mert a képviselőjelöltet csak plakáton látták, nem vette a fáradságot, hogy elmenjen hozzájuk. Alföldi fontosnak tartaná, hogy az embereket érintő megállapodások ne fehér asztalnál szülessenek, hanem a politikusok tartsanak személyes kapcsolatot a lakossággal, adják fel a távolságtartást, üljenek le velük egyenrangú partnerként beszélni, hallgassák meg igényeiket, problémáikat. „Ki kell menni az utcára”, összegezte. (Ha ezt megtennék, akkor pl. azt is megtudnák, mekkora az elégedetlenség a 2005-ös szociális törvénnyel, mely által a szegények úgy érezték, hogy a politika lemondott róluk. Megismerhetnék továbbá a kis közösségek hatékony erőfeszítéseit a mostoha körülmények ellenére is a közbiztonságért, a kötelező iskolába járás megszervezéséért stb.) Javasolta még a szakszervezetekbe tömörült nőkkel a kapcsolatfelvételt.    

Szél Bernadett válaszul mindezekre hangsúlyozta, hogy a politika és a civil szféra együttműködését kiemelten fontosnak tartja. Az ezirányú szemléletváltáshoz a politika részéről szükség lenne a jelenlegi 10%-nál jóval több női politikusra. Ismét személyes tapasztalatát idézte fel az aláírásgyűjtésről, amikor egy nő elmondta neki, hogy a problémáját, amit elétárt, mindenképp egy női politikussal szerette volna megbeszélni. (Nem az volt a számára fontos, hogy pont LMP-s politikus legyen, hanem hogy nő.) Kijelentette: ő akár ebben a pillanatban is aláírná az 50-50%-os nemi kvótát. Az LMP eddig is alkalmazott 33%-os önkéntes női kvótát. Kiemelte, hogy az arányokat nem a listára, hanem a végeredményre kell alkalmazni, ellenkező esetben kijátszható úgy, hogy a pártok a listájuk esélytelen utolsó helyeire teszik a női jelölteket. (Ezt védené ki az Andrea által említett cippzár-elv, amely megköveteli, hogy a nemek felváltva szerepeljenek a teljes listán.)

Többször szóba kerültek Szél Bernadett eredményei, melyek közül az egyik, hogy a progresszív nemiszerep-szemléletre és a házimunka egyenlő megosztására a képzettebbek inkább vevők – ugyanakkor Simon Ildikó tapasztalatai fényében is kiemelendő, hogy ez csak viszonylagosan értendő, azaz ebben a rétegben sem beszélhetünk teljes körben elterjedt modern szemléletről.
Ennek ellenére nem tartja jó megoldásnak azt, hogy a nők részmunkaidőben dolgozzanak, mert amellett, hogy ez végképp bebetonozza őket a hagyományos kiszolgáló szerepbe, számos egyéb hátránnyal jár (kevesebb nyugdíj, hiányzó előmeneteli lehetőségek, + maguk a nők is félnek, hogy beleragadnak, illetve leépítés esetén a részmunkaidősöket küldik el először). Ő politikusként a rugalmas foglalkoztatási formákért, távmunkáért áll ki, azonban utóbbival szemben a középvezetők körében erős ellenérzéseket tapasztal. A résztvevők egyetértettek és tipikus magyar mentalitásnak tulajdonították azt az elképzelést, hogy ha a munkavállaló nem ül bent napi nyolc órát az irodában és nem állnak a háta mögött, akkor „biztosan nem dolgozik”. Hiányzik ráadásul a megfelelő bölcsőde-, óvoda-, valamint családi napközi hálózat, melyek közül utóbbi a legrugalmasabb forma. (Ildikó később elmondta, hogy sokszor maguk a nők sem akarják a távmunkát, mert egy idő után fontossá válik számukra, hogy közösségbe járjanak – valóban inkább a gyermekgondozó intézmények fejlesztése lenne a megoldás.)

Keveházi Kata leszögezte, hogy amíg otthon nincs közös felelősségvállalás, egyenlő munkamegosztás, a társadalomban sem lesz, és ebből a szempontból a korai szocializáció is nagyon jelentős. A magyar anya azt mondja a lányának, hogy „drágám, jól kell férjhez menned”, a skandináv anya pedig (ahogy a svéd nagykövet mesélte) azt: „drágám, állj meg a lábadon minden körülmények között.” A gyerekeket függetlenségre kell szocializálni, felelősségvállalásra és arra, hogy folyamatosan akarjanak fejlődni (például férfiként se derogáljon nekik részt venni egy önismereti csoportban vagy egy női témájú panelen). A skandináv országokban egyébként az modellje révén sikeresen működik a gyermekgondozási feladatok megosztásának ösztönzése, valamint korai kötődés létrehozása apa és gyerek között. További fontos követendő stratégia, hogy a skandináv országokban nem feledkeznek meg az egyes hátrányos helyzetű társadalmi csoportokon belül sem nemi vetületről, azaz arról, hogy a faj, fogyatékosság stb. miatt diszkriminált csoportokon belül a nők további hátrányokat szenvednek el férfi csoporttársaikhoz képest (vagy épp tőlük). E megközelítés sikerét az is bizonyítja, hogy a gazdasági válságból ezek a csúnya modern-liberális, elsőként egyénekben és az emberi jogokban gondolkodó államok jöttek ki sikeresen. A felelősség megosztása inkább erősíti a családi kohéziót, tette hozzá Szél Bernadett.

Alföldi Andrea – aki, sokunkkal együtt, egy két napja megjelent alapján a „genderbűnöző” cím büszke birtokosa –, hangsúlyozta a gender mainstreaming fontosságát: azaz egyetlen olyan törvény se mehessen át, aminek a hatásait nem vizsgálták gender szempontból. A szövetkezet, háziipar segítése révén szorgalmazta a munkahelyteremtést azoknak, akik nem tudnak milliókat egy kft.-be betenni – ismét jó példákat hozott néhány kistelepülés életéből, melyek sajnos egyelőre egyedi esetek.

Több sajnos a rossz példa: visszatérve a napszámos nők kiszolgáltatottságához, elmondta, hogy a Magyar Nők Szövetsége idén 17 esetben a Magyar Szakszervezeti Szövetség Nőtagozatával közösen a Munkaügyi Felügyeletnél napszám ügyekben (pl. barcsi, tiszaszöllősi esetek). Ezekből csak akkor lesz, ha több, akár, mint a barcsi esetnél, 50 nő egyszerre kerül kórházba a munkaadó hanyagsága, pl. a megfelelő tájékoztatás és védőfelszerelés elmulasztása miatt. (Bizonyos növények, pl. a zeller napfény hatására a védtelen bőrön égési sérüléshez hasonló, rendkívül fájdalmas, lassan gyógyuló sebeket okoznak – ilyen esetben a napszámosoknak védőkesztyűt kell biztosítani, és figyelmeztetni őket, hogy hosszú nadrágban dolgozzanak.) Mindezek az esetek, mivel nagyrészt roma nőket érintenek, világos cáfolatát adják annak a rasszista sztereotípiának, miszerint „a romák nem akarnak dolgozni.”
Egyáltalán, senki nem szokta őket megkérdezni, hogy mit akarnak – Andrea egy olyan esetet idézett fel, amikor egy cigány nő sírva fakadt, mert egy szociológus megkérdezte, mik a vágyai, azt állítva, hogy eddig ez senkit nem érdekelt. Nem csak a roma nőkre, de általában a nőkre igaz, hogy kevés a kutatás, felmérés, a nemekre lebontott statisztika.  Simon Ildikó is csatlakozott ahhoz a véleményhez, hogy a politikusok ne csak a vereség után „találjanak el” a civilekhez, hanem folyamatosan járják a helyi közösségeket, és körben leülve velük, együtt tervezzék a jövőképet. 

Szél Bernadett szerint a törekvés megvan, de egyelőre kevesen vannak, akiket ez a kérdés foglakoztat. Az aktív állampolgárságot nehezíti, hogy ahogy nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek, mindenki befelé fordulva próbál túlélni. Melyek azok a belső gátak, melyek megakadályoznak egy nőt, akár a saját családjában is, az önérvényesítésben, kérdezte.

Ildikó elmondta, hogy nyolc éves ikerlányai vannak, és egy percig sem éltek klasszikus szereposztásban a férjével, aki matematikus professzor és maga is feminista, minden feladatot felosztottak egymás közt.  Ha Ildikó tréningen vett részt, sokszor szegezték neki döbbenten a kérdést: „ki van most a gyerekekkel?” Amikor elmondta, hogy a férje, a következő kérdés így hangzott: „és fel sem hívod?” (Gondolom, mindannyian ismerjük az évente egyszer végre nagy nehezen kimozduló anyukát, aki akkor sincs teljesen ott, mert tízpercenként hazatelefonál, vagy éppen neki telefonálnak otthonról... Természetesen nem ő a hibás ezért a helyzetért, de .) Nem, mondja ilyenkor Ildikó. „Abban állapodtunk meg, hogy ha gond van, a férjem oldja meg, ő van ott velük, nem telefonálgatunk egymásnak, én úgysem tudok odarepülni.” Egyszer szerepeltek a Kossuth rádióban, mint – ez is beszédes – atipikus családmodell szerint élő pár, és a férjet arról kérdezték, hiányzik-e neki az az idő, amikor a lányok kicsik voltak. Bevallotta, hogy nem, elég volt belőle annyi – kisgyerekekkel foglalkozni monoton, unalmas, csak a társadalom a nőknek megtiltja, hogy akár maguknak is bevallják, ha így éreznek.  Még Ildikó is, a maga kedvező körülményeivel is, érezte olykor úgy az első két évben, hogy ő ezt nem bírja – és akinek nem olyan a férje, mint az övé, az kinek „adja le” a gyerekeket, ha egy kis pihenőre vágyik, vagy dolga lenne, kérdezhetnénk. Kedvező „megállapodást” is csak azzal lehet kötni, aki maga is fogékony rá, hajlandó elismerni a párja jogait, és tisztában van azzal pl. hogy „még egy férfi se lett attól meleg, hogy bepelenkázott egy gyereket”. (Ildikó elmesélte, hogy férje már az ismerkedéskor jól fogadta, hogy Ildikó feminista – megkérdezte, hogy mit ért ez alatt, és a válasz hallatán közölte, hogy ha ezt jelenti, akkor ő is feminista.)

Ildikó elmondta, hogy a tréningek résztvevőinek tapasztalatai alapján a férjek három típusba sorolhatók: 1. aki elvárja, hogy kiszolgálják, azaz a nő számára plusz egy nagyranőtt gyerekként jelenik meg a családban, 2. aki van annyira rendes, hogy „besegít” a házimunkába, gyermeknevelésbe, 3. akinek magától értetődő a közös felelősségvállalás, a házimunka egyenlő megosztása.
Mindezzel összefügg, hogy a társadalmunk megengedhetőnek tartja a szexizmust. „Egy ilyen szép nő miért ráncolja a homlokát?”, kérdezték tőle egy alkalommal, mire ő úgy válaszolt, hogy „egy ilyen jó seggű pasi miért nem képes megérteni, amit mondok?” - valószínűleg ezzel sikerült átvinnie a lényeget. Vallja, hogy a női „előjogokat” és az egyenlő jogokat nem lehet egyszerre követelni, és számára egyértelmű, melyiket választja: „ne az ajtóban engedjenek előre, hanem a döntéshozatalba engedjenek be.” (A közönség megtapsolta.)

Ugyanakkor, a szocializáció, a normák internalizálása miatt valóban léteznek belső gátak is. A tréningeken Ildikó azt tapasztalta, hogy a felszólításra, hogy meséljenek magukról, mutatkozzanak be, a nők mindig említik a családjukat, gyerekeiket, a férfiak viszont ritkán. Ha kiköti a női résztvevőknek, hogy a családjuk említése nélkül, csak magukat mint személyt mutassák be, a teljesítés nehézkesnek bizonyul, ahogyan sokszor férfiak esetében is, hogy a családjukról beszéljenek. Veszélyes a nők énképére a „jó anya verseny” is, amely, ha nem tudatosítjuk és távolítjuk el tőle magunkat, élethosszig tarthat, állandó bűntudatot okozva. (Pl. „szégyen” utolsónak elhozni a gyerekeket az óvodából, stb.) Fontos lenne elfogadhatóvá tenni azt is, ha egy nő– ne legyen tabu ezt sem kimondani, és olyan megoldást kell kidolgozni, amiben a gyermektelen munkavállalókat sem éri hátrány, nem érzik diszkriminálva magukat. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy időbeosztási gondjuk, szerepkonfliktusuk nem csak a kisgyermekeseknek, hanem az idős, beteg szülőket gondozó munkavállalóknak is lehet. Bernadett hozzátette, hogy a gyermeket nem akaró keveseknél figyelemre méltóbb a tervezett és a megvalósult gyerekszám közti nagy különbség. Ezen a problémán egyáltalán nem segített pl. az új Munka Törvénykönyve, mely szerint a három évesnél fiatalabb gyereket nevelő nők az utcára tehetők.

Végül a közönség kapott lehetőséget az észrevételere, kérdésekre.

Ezek közül az egyik legérdekesebb kérdés az volt, hogy ha egy párt a zászlajára tűzi a női érdekképviseletet, vajon garantáltan kap-e több szavazatot? A kutatások szerint sajnos nem – de ez is a nők szocializációjával függ össze, és ha megnézzük a skandináv államok példáját, idővel változhat is. Keveházi Kata szerint jelenleg a nők azért szavaztak a Fideszre, amiért a muszlim nők gyakran ragaszkodnak a csadorhoz: a biztonságérzet miatt. Az ügyes propagandaüzenetek miatt ezek a nők nem értik meg, hogy a kormány mit tesz ellenük. (Megj.: többeknek nagyon tetszett az „iszlamizálódunk” megfogalmazás. Én több okból sem tartom szerencsésnek a szexizmusra iszlamofóbiával válaszolni.)

További probléma, hogy a kormány a korai szocializációba is belenyúlt. Első intézkedésük, emlékeztetett Katalin, az volt, hogy a nemi alapú sztereotípiák leépítéséről szóló óvodai programot sürgősen visszavonták. Nem elég, hogy fittyet hánynak a CEDAW felszólításra, miszerint a nemek egyenlőségét be kellene építeni az oktatásba, annak szöges ellentétét művelik, és kimondottan a hagyományos nemi szerepek oktatását szorgalmazzák, ideológiájuk szerint a család érdekében.  , családok esnek szét emiatt, és ők beszélnek a családról? - tette fel igen jogosan a kérdést egy résztvevő. Az alapprobléma gyökere az, hogy nem a család van válságban, hanem a társadalom. Most „családi életre nevelés” címen konzervatív nemi szerepekre szocializáció zajlik az iskolákban.

Az egyik hozzászóló biztatta a nőket, hogy induljanak nagyobb számban politikai tisztségekért – Szél Bernadett válasza az volt, hogy ehhez a férfiak együttműködése is kell: tegyék olyanná a politikai klímát, hogy a nőknek legyen kedvük indulni.

Kiemelném továbbá azt a meglepő kérdést, miszerint (a résztvevő előrebocsátotta, hogy ne haragudjanak meg rá a radikális feministák; na, ez már rosszul kezdődik, gondoltam), ha az egyenjogúsítási törekvések „túlzásba esnek”, nem lesz-e a divat a szingliség, ami aztán demográfiai problémákat hoz magával?
Amellett, hogy egyelőre messze nem kell tartani a magyar feminista mozgalom átütő sikerétől és esetleges túlkapásaitól (bár már ott tartanánk, hogy valóban a túlkapásokon kelljen vitatkozni!), a szereplők tagadták, hogy a szingliség divat lenne. Szél Bernadett szerint a rossz közhangulat inkább kedvezőtlen a párkapcsolatok kialakulása szempontjából, mintsem valamiféle vélt divathullám. De említhetnénk akár itt is a rossz életszínvonal, munkanélküliség miatti elvándorlást, melyben nem mindig egyeznek a két fél elképzelései. A konzervatív szereposztás szerint élők közt ugyan kevesebb a válás, de ez, értettek egyet ismét a résztvevők, nem jelenti azt, hogy ezek a párok boldogabbak is – a válások alacsony száma önmagában nem érték, és el kellene szakadnunk attól a felfogástól, hogy egy gyermekét egyedül nevelő nő kevesebbet érne egy házasságban élőnél.

Simon Ildikó hozzátette mindehhez, hogy tisztelni kellene egymást a különböző életformát választó embereknek, családoknak. Ő például tiszteli a konzervatív felfogású, hatgyermekes anyákat is, fordítva viszont ezt nem szokta érezni. „Attól, hogy liberális család vagyunk, a gyerekek nem füveznek, és ugyanúgy 8-kor fekszenek” - jegyezte meg.

Az anyák felmagasztalásához képest képmutató ellentét a prostitúció megtűrése a bulvármédiában (Kelemen Annát emlegették példának, hatalmas nézettséget hoz, hogy ő a tévében árulja a testét, miközben mi meg küzdünk a prostitúció ellen).A pártoknak is felelőssége, hogy küzdjenek a bulvármédiában még mindig megengedett szexhirdetések ellen. Szóba kerültek a szexizmus példáinként a nőket eltárgyiasító reklámok. A „jó fekvésű telkek”-et, úgy tűnik, 15 év után sem feledjük, és a közelmúltban is volt egy . Erre jött egy bekiabálás: „ez mér' baj, hát a nők szebbek, mint mi!” - amire csak azt mondhatom, kiváló nők dolgoznak az LMP-ben, ne hagyják, hogy a férfi tagok (így a szimpatizánsok) közül egy is megmaradjon ezen a szinten. A genderkérdés nem csak „nőügy”, a férfiaktól is elvárható a témában a megfelelő tájékozottság, olvasottság. Civil szervezetet is lehet kérni, hogy tartsanak érzékenyítő képzést.  

Felmerült, egyik utolsó kérdésként, hogy a civil szervezetek gyakran vonakodnak párttal együttműködni, attól félve, hogy hitelüket vesztik. Szél Bernadett megérti a bizalmatlanságot, de úgy véli, hogy ha közös ügyeink és céljaink vannak, ezen túl kell lépni. Olyan társadalmat szeretne, ahol a politikai és civil szféra közt együttműködés és kölcsönös bizalom áll fenn.

 
 

 

 

Vagy-vagy? Anyaság vagy egyéni érvényesülés?

augusztus 21, 2016 - 00:00
Fotó: Hegedűs Márta (Magyar Nemzet)

Karrier – e szó hallatán középkorú, nadrágkosztümös, szigorú fellépésű vezérigazgató asszonyt szokás elképzelni, aki a maga rideg lényével és megkeményedett arcvonásaival bizonyára pocsék feleség és anya. Már ha egyáltalán az – fiatalabb kiadásáról előre borítékolható, hogy ha így folytatja, nem lesz egyik sem. Vagy mert viszolyog e szerepektől, vagy mert hiába keres olyan férfit, akinek ő a maga antinő mivoltában kellene.

Láthatatlan munka, láthatatlan összefüggések: igenis számít, hogy ki mennyit mosogat

április 02, 2013 - 13:18
Ma van a láthatatlan munka világnapja. "A láthatatlan munkát többnyire nők végzik el: a magyar nők átlagosan heti tíz órával többet töltenek csecsemőgondozással, gyerekneveléssel, hat órával többet főzéssel és házimunkával a férfiaknál. Még akkor is több fizetetlen munkát végeznek a magyar nők (és ez ellen nincs is különösebb kifogásuk), ha ők a kenyérkesők a családban, és a férfi munkanélküli" - olvashatjuk egy, az alkalomból megjelent ben.

Minden szentnek...- előadáskritika kicsit másképp (Nyugat-Magyarországi Egyetem, előadó: Dr. Pongrácz Attila, téma: az EU)

szeptember 22, 2012 - 19:29
(A kép illusztráció.)
Filmkritika kicsit másképp – írtam lassan 3 éve  –  formailag erre a címre hajaz mai bejegyzésem címe, s némileg a  tartalma is.

Érdekes és említésre méltó előadást hallottam a mai napon az Európai Unióról a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, melyet egy vélhetően kereszténydemokrata elkötelezettségű ötgyermekes férfi előadó prezentált a mintegy 120 nőből és 10 férfiból álló közönségnek.