Nők a hazai felsőoktatásban

Olvasási idő
11perc
Eddig olvastam

Nők a hazai felsőoktatásban

március 27, 2012 - 23:00

 I. Nőirodalom és nőkép a 19. század második felében és a 20. század elején

Évek óta foglalkoztat a kérdés: hová tűntek a nők az irodalomból? Hiszen noha napjainkban már csak    neve él a köztudatban, Szalay Fruzsina és Czóbel Minka örökségét folytatva írónők egész sora lépett fel a XX. század elején az irodalmi életben. A társadalom figyelme ekkor a nők felé fordult és a közélet egyik meghatározó témája a nők emancipációja volt. A női szerzők elfogadottá válása egybeesett a , valamint a megjelenésével. A század első felének írónői azóta, kivételével, feledésbe merültek. Irodalmi tudatunkból egy egész nemzedék törlődött ki annak ellenére, hogy a kortársak elismerően emlegették őket. 
A Nyugat legendás szerkesztője, Osvát Ernő is kellemetlen szónak tekintette a nőirodalmat, de az írónők tevékenységét bájos jelenségnek tartotta és lelkesedett értük. Előtte, 1872-ben még Arany János szemében is gyanúsnak számított, ha valaki nő létére verseket írt. Az Arany János nagyságát felismerő Gyulai Pál, a hazai kritikatörténet mindmáig kimagasló alakja szerint a művészetben a nők nem találnak új pályákat, 1858-ban háromrészes cikksorozatában értekezett erről a kérdésről a Pesti Naplóban, majd Arany János mentette meg a szerkesztője és olvasótábora felháborodásától egy újabb, szintén a nőíróknak szentelt cikkben.
 
az 1864-ben tartott akadémiai székfoglaló beszédét áldozta a nő írói alkalmatlanságának bizonyítására:
„[A nő] teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedhetik. Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli (…) nem valami konvencionális megállapodás, de nemi viszonyai okozzák, hogy a nő a család alkotója, a házi kör összetartója.”

Szükségesnek tartotta véleményezni a nőíróság kérdését Petőfi, Jókai és Erdélyi János is. Gyulai Pál „a családi kör egyszerű viszonyait” és „a szív gyöngéd titkait” tartotta nőhöz illő témának, a lírában „pár gyöngédebb húr” megszólaltatását, valamint az útirajz, a „tárcai csevegés”, a fiatal leánykákhoz szóló mesék és beszélykék, valamint a női és a családi lét témáját taglaló, közhasznú cikkek műfaját ajánlotta.

„Mi az oka annak, hogy a nők [a művészetben] nem tudtak a férfi-klasszikusok magaslatára emelkedni, jóllehet e téren semmi sem korlátozta őket? A művészi tevékenység legfőbb rugója az érzelem; azonban ez önmagában nem elegendő. Ehhez az a törekvés is szükséges, hogy az érzelem magát külsőleg objektiválni akarja (…) A nők ezen kettős működés közül a másodikra a férfiakénál jóval nagyobb emocionalitásuk miatt kevésbé képesek. Énjük szubjektív állapotai, az érzelmek annyira igénybe veszik tudatuk energiáit, (…) hogy az objektivációra, a valósággá alakításra már nincs hajlandóságuk”
– írja a nőkről Kornis Gyula.
 
Gyulai Pál 1909-ben halt meg, nem ismerhette tehát Kaffka Margit 1911-re elkészülő, mind a kortársak, mind a későbbi elemzők szemében legjelentősebb művét, a Színek és éveket, egy gazdag lelki életű, de körülményei folytán minduntalan megalkuvásra kényszerülő asszony történetét. Ady Endre viszont már "nagyon-nagy író-asszony"-nak nevezte Kaffkát, akit Móricz is egyenrangú írótársnak ismert el, így írt róla és Színek és évek című regényéről a Nyugatban:
 
„én érzésem szerint ezzel a regénnyel ő eddigi írói útjának a csúcsára ért s egyszersmind olyan magaslatra, ahova asszonyíró nálunk még soha”
Ez volt az áttörés, hiszen nemsokára jelentkezett – Török Sophie  néven – Babits felesége, Tanner Ilona, aztán az újrafelfedezésre érdemes Tormay Cécile, a felső-magyarországi, sokgyermekes szegény magyar zsidó családba születő, a múzsaként és költőként-íróként egyaránt ismertté vált Erdős Renée, a sikert sikerre halmozó, őrmezei Gulácsy Irén – és sorban a könnyed lektűrszerzők is, mint , Hatvany Lili –, nemkülönben a méltatlanul elfeledett, de ma is újraolvasásra érdemes , továbbá Szentmihályiné Szabó Mária, Bozzay Margit, Lesznai Anna, , Dénes Zsófia.
A női irodalom szorosan összekapcsolódik a huszadik század első évtizedeinek egyik fontos problémájával, a nőkérdéssel. 1895-ben nyílt meg a nők előtt a továbbtanulás lehetősége a felsőoktatásban, beiratkozhattak az egyetemek orvosi, bölcsészettudományi és gyógyszerészeti karára. Különböző egyesületek jöttek létre a korban, 1904-ben megalakult a Magyar , 1906-ban megjelent a Feminista Értesítő, 1907-ben a Nő és a Társadalom, 1909-ben pedig megkezdte működését a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége, ami az Egyesült Erővel címmel indított folyóiratot.

II. 1. Nők a felsőoktatásban hallgatóként

A XIX. század elején tehát – amellett, hogy az irodalomban is egyre nagyobb számban bukkantak fel – megnyílt az út a nők számára a felsőoktatásban is. Az 1895. évi miniszteri rendelet  alapján a bölcsészeti és az karokon, illetve a szakon folytathattak a nők tanulmányokat.  Számuk eleinte alacsony volt, csak 1910-től, majd különösen az első világháború idején növekedett gyorsabb ütemben.

Az intézkedést másfél évtized késéssel hozták, összehasonlítva a világ sok más országával ( 1864-től, London 1878-tól, Párizs 1888-tól). A korszak kulturális és oktatási kérdéseinek szabályozására hazánkban az osztrák fejlődés mindig jelentős hatással volt. A Monarchia osztrák részben két évvel később engedélyezték a nők egyetemi tanulmányait, mint Magyarországon. A kérdés először az 1830-as években vetődött fel, mint a nők általános oktatásának része.

írt cikket a Tudományos Gyűjtemény című lapban,

”hogy a lányok a divaton kívül más iránt is érdeklődjenek taníttassék leányaitoknak – úgymond a tudományból annyi, hogy maguk tudjanak gondolkozni, maguk ítélni tetteik jó vagy rossz voltáról”.

Szerinte a nők számára is biztosítani kellene a tanulás lehetőségét. Az, hogy egy nő cikket írt egy tudományos folyóiratban, felháborodást váltott ki.

A tízes években tehát jelentősen emelkedett a nők létszáma az egyetemeken, és tovább erősödtek azok a törekvések, amelyek a nők számára hozzáférhető tanulmányok kiterjesztését szorgalmazták. A polgári demokratikus forradalom alatt döntő jelentőségű lépésre került sor: az 1918. december 3-án kiadott rendelet (206626/1918.) lehetővé tette, hogy

„nők ugyanazok mellett a feltételek mellett, mint a férfiak az egyetemek világi karaira, a műegyetemre és a jogakadémiákra beiratkozhassanak … és miután tanulmányaikat az érvényben levő szabályok szerint befejezték és a képesítő vizsgálatokat letették, részükre képesítő oklevél kiadassék”

II. 2. Nők a felsőoktatásban tanárként
 

Az első kísérlet arra, hogy nő egyetemi magántanár legyen, 1919-re nyúlik vissza, amikor dr. Götz Irénnek kellett volna a kémia tárgykörén belül előadásokat tartania az egyetemen. Götz Irén fizikát, matematikát, kémiát és filozófiát hallgatott a Budapesti Tudományegyetemen, ahol 1909-ben avatták doktorrá. Ezután alkalma volt Madame Curie laboratóriumában, Párizsban posztgraduális tanulmányokat folytatnia, 1911-1912-ben, ahol a rádium b-sugárzásával foglalkozott. Saját politikai nézetei és Közép-Európa politikai történelme miatt életében hosszabb időt töltött öt európai országban. (Tresó – Bárány) Madame Curie laboratóriumában töltött időszaka eredményeként Götz Irén példa lehetett volna az eredményes recepcióra, erre azonban nem került sor. El kellett hagynia az országot és követnie kellett férjét a Szovjetunióba.

 

II. 3. A Tanácsköztársaság által hozott fordulat
 

Visszatérve a nőkérdéshez, a jogaikért való harcokhoz, Magyarországon a Tanácsköztársaság sajátos terepet biztosított a női emancipációs törekvések megfogalmazáshoz. Azok a nők, akik a forradalom eszméivel rokonszenveztek,  sokszor öltözködésükkel illetve a viselkedésükkel is nyomatékosan hangsúlyozni akarták, hogy ők is egyenjogúak a férfiakkal: cigarettáztak, nem volt ritka, hogy rövid hajat viseltek, valamint átvették a férfiak privilégiumába tartozó magatartásformákat. A változások azonban közel sem voltak hosszú életűek. A Tanácsköztársaság, az első világháború és Trianon után a konzervativizmus időszaka köszöntött be Magyarországon, ez pedig stigmatizálta a közgondolkodást és természetesen ezen belül a nőmozgalmakat és a nők által kivívni vágyott célokat is.

A Tanácsköztársaság megdöntése után a nők továbbtanulását biztosító rendelet – mint ahogyan az összes többi ebből az időszakból származó reform – a gyakorlatban hatályát vesztette. 
 
Egyes karok az eddigi rendelkezések szigorúbb alkalmazására törekedtek. Ebben a budapesti orvostudományi kar járt élen, amely 1919. augusztus 26-i határozatában kimondta:
„Mindaddig, amíg a háború folytán a nőhallgatók javára történt tömeges eltolódások ki nem egyenlítődnek, újabb nőhallgatók az orvosi karra egyáltalán ne vétessenek fel, azontúl pedig csak azok, akik a 22 éves korukat már betöltötték.” 
 

II. 4. Felsőfokú végzettséggel rendelkező nők a munkaerőpiacon
 

Innentől kezdve reneszánszukat élték a régi tradíciókat felelevenítő narratívák. A nőkérdésről értekező írók – ahogyan dolgozatom első részében is említettem –, társadalomfilozófusok, pedagógusok a hagyományos hármas szerepkört, tehát a feleség, családanya, illetve a háziasszony kategóriáit fogalmazták újjá felfrissített hangszerelésben. (Pukánszky, 2006)
A Horthy-korszakra jellemző a felsőfokú végzettséggel, diplomával rendelkező nők egyre nagyobb számban való megjelenése a munkaerőpiacon. A pedagóguspályán – elsősorban az elemi iskolai tanítótó és a polgári iskolai tanár munkaköreiben – mind több nőt alkalmaztak olyannyira, hogy joggal lehet az oktatógárda „feminizálódásáról” – amit természetesen itt pejoratív értelemben kell dekódolni – beszélni. (Gyáni – Kövér, 2001)
 
A diplomás nők nagy számban való foglalkoztatása nem járt együtt a gazdasági téren való emancipációjukkal. Egyértelműen megállapítható, hogy a Horthy-korban fokozatosan redukálódott, vesztett értékéből annak az értelmiségi, közalkalmazotti foglalkozásnak a társadalmi megítélése és anyagi megbecsültsége, ahová nagyobb létszámban áramlottak be a nők. (Pukánszky, 2006)
 

III. Összegzés
 

A nők számára tehát hosszú és rögös út vezetett mindaddig, míg számukra is megnyílhatott az út az oktatásban, főként a felsőoktatásban. Bár még ma is tapasztalható, hogy az ugyanolyan végzettséggel rendelkező, ugyanolyan pozíciót betöltő férfi munkaerő több fizetést visz haza, mint a megegyező paraméterekkel rendelkező női munkatársak. Napjainkban is szép számmal jelen vannak ezért a női mozgalmak, melyek egyenjogúságért küzdenek, számos téren azonban biztató a helyzet: egyrészről a kilencvenes évek óta számos olyan írónő jelent meg a magyar irodalomban, akik műveikkel méltán foglalhatnak helyett a kortárs irodalmi élet palettáján, másrészről pedig a felsőoktatásban is közel ugyanannyi női hallgató végzi tanulmányait, mint férfi.
 
 
Felhasznált irodalom: 

Arany János, A nőírókról = Uő. Válogatott művei, III. kötet, Szépirodalmi, Budapest, 1975.

Gyáni Gábor – Kövér György, Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris, Budapest, 2001.

Gyulai Pál, Írónőink = Uő. Kritikai dolgozatok, Franklin, Budapest, 1910.

Gyulai Pál, Írónőink, idézi: Fábri Anna, „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között (1795-1905), Kortárs, 1996.

Horváth Györgyi, Női irodalom a magyar századelőn. A női irodalom szerepe Kaffka Margit Színek és évek című regényének kritikai megítélésében, Sárkányfű, 1999/4.

Kornis Gyula, Nők az egyetemen, Napkelet, 1925.

Ladányi Andor, Klebelsberg felsőoktatási politikája, Argumentum, Budapest, 2000.

Madách Imre, A nőről, különösen aesthetikai szempontból = Uő. Összes művei, Révai, Budapest, 1942.

Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Nyugat, 1912/3. szám

Pukánszky Béla, A nőnevelés évezredei, Gondolat, Budapest, 2006.

Tresó Tamásné – Bárány Ildikó, A női műszaki értelmiség múltja és jelene, a kutatás perspektívái a nők körében,

Zsadányi Edit, Írónők a századfordulón = A magyar irodalom története 1800-tól 1919-ig, szerk.: Szegedy-Maszák Mihály – Veres András, Budapest, Gondolat, 2007.

 

 

Válogatott tematikus bibliográfia a nőnevelés tárgyköréből:

 

Brunszvik Teréz, Nőképzés és nőnevelés. In: Orosz Lajos: A magyar nőnevelés úttörői. Tankönyvkiadó, Budapest, 1962.

Czachesz Erzsébet – Lesznyák Márta, Lányok és nők a kötelező olvasmányokban, tankönyvekben. Educatio, 3. szám. Ősz. 1996.

Estók Éva, A jó (értelmiségi) anya. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág, 2005.

Fábri Anna (szerk.): A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből 1777-1865. Kortárs Kiadó, Budapest, 1999.

Hegedűs Judit, Tanítónői karriertörténetek a dualizmus korában. Iskolakultúra, 3. szám, 2003.

Karády Viktor – Valter Csilla, Egy országos vonzáskörű szegedi főiskola – A polgári iskolai tanárképző diplomásai (1928-1950). Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1990.

Kerékgyártó Elek, Leányaink neveléséről és oktatásáról. Magyar Pedagógia, 1895.

Kéri Katalin, Kmety képviselő úr és a „női szörnyetegek”. Egy 1907-es parlamenti felszólalás sajtóvisszhangja. Iskolakultúra, 3. szám, 1996.

Kéri Katalin, A nő helyzete Magyarországon az 1950-es évek első felében. Konferencia előadás, Dunaújváros. URL:

Kéri Katalin, Nőkép és leánynevelés az 1960-as évek Magyarországán – a tantervek tükrében. Acta Paedagogica, 4. szám, 14-21. URL:

Kéri Katalin: Hölgyek napernyővel. Nők a dualizmus-kori Magyarországon 1867-1914. Pannónia Könyvek, Pécs, 2008.

Kissné Novák Éva, . In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk., 2005): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág, 2008.

Koncz Katalin, Női karrierjellemzők: esélyek és korlátok a női életpályán. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk., 2005): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág, 2005.

Müller Ildikó, Nőhallgatók a Budapesti Tudományegyetemen (1896-1918). Magyar Felsőoktatás, 7. szám. URL:

Nagy Péter Tibor, A középfokú nőoktatás huszadik századi történetéhez. Iskolakultúra, 3. szám, 2003.

Nagyné Szegvári Katalin – Ladányi  Andor, Nők az egyetemeken. Felsőoktatástörténeti Kiadványok 4. Budapest, 1976.

Schadt Mária, „Feltörekvő dolgozó nő”. Nők az ötvenes években. Pannónia Könyvek, Pécs, 2002.

Schadt Mária, A „házi tücsöktől” a dolgozó nőig. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk., 2005): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág, 2005.

Sipos Balázs, „Asszonyfejjel férficélokért…” Olvasatok és ábrázolások egy újkonzervatív korszakról. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk., 2005): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág, 2005.

Szegedy-Maszák Aladárné – Stumpf Károlyné, A magyar úriasszony otthona. Az otthon kultúrája. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kiadása, Budapest, 1934.

Utrio, Kaari, Éva lányai. Az európai nő története. Corvina, Budapest, 1989.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Emma Willard amerikai pedagógus (1787–1870)

április 08, 2017 - 20:43

A Troy Female Seminary, az első amerikai nőnevelő iskola alapítója. A legbefolyásosabb iskolák egyike, a mai napig működik Emma Willard School néven. Emma Hart farmercsaládból származott, szülei támogatták, hogy tanár legyen belőle. 1804-ben kezdett tanítani, 1807-ben már iskolaigazgató volt. 1809-ben házasságott kötött John Willard orvossal, ez azonban nem akadályozta abban, hogy tovább tanítson. 1821-ben megnyitotta saját iskoláját, ahol komoly oktatás folyt.

Freda Bage ausztrál biológus, egyetemi tanár, feminista (1883–1970)

április 08, 2017 - 22:46

A University of Melbourne hallgatója volt, 1907-ben diplomázott. A következő évben elnyert egy ösztöndíjat az angliai King's College-be, ahol három évig volt kutató. 1911-ben tért haza, a melbourne-I egyetemen oktatott, 1914-ben ő lett a The Women's College első vezetője. Sokat utazott az országban, női hallgatókat toborzott az egyetemre. Útjainak jelentős részét saját autójával tette meg, amit, hölgyhöz nem illő módon, maga vezetett és javított is.

Florence Peshine Eagleton amerikai feminista (1870–1956)

április 08, 2017 - 23:32

A női választójogi mozgalom egyik vezére, a nők továbbtanuláshoz való jogának szószólója.  Egyike volt a Rutgers University első női kurátorainak, tagja volt a New Jersey College for Women vezetőségének.  Alapítója volt a New Jersey Birth Control League-nak, a Women's Political Union vezetője és a New Jersey Woman Suffrage Association alelnöke volt. Első elnöke volt a Newark League of Women Voters-nek, melynek célja a női választók politikában való eligazodásának segítése volt. Végrendeletében több, mint egymillió dollárt hagyott az Eagleton Institute of Politics létrehozására.