A mai napon "A 7 leggázabb női hiba, amelyektől menekülj!" címmel jelent meg cikk a men.hu oldalon - női szerző tollából, az állítólag gyakran emlegetett férfihibákat kiegyensúlyozandó. Dicséretes, hogy utóbbi kapcsán a "feminista" szó idézőjelet kapott - némileg mást jelent "férfihibákról" illetve szexista, hímsoviniszta társadalomról, kultúráról beszélni.

(A különbségről bővebben pl. itt írtunk.) A cikk elolvasása után viszont arra a következtetésre voltam kénytelen jutni, hogy a nőknek felrótt hibák épp ugyanennek a szexista társadalomnak a visszásságai mentén - mintegy pótcselekvések, válaszreakciók, megküzdési stratégiák - alakulnak ki, és nem valamiféle női természetből, hanem egyértelműen a nők - és férfiak - társadalmi helyzetéből és szocializációjából, azaz a nemek egyenlőségének hiányából eredeztethetők. (Megj. a vázolt jelenségek eredetét a szerző nem vizsgálta a cikkben, pedig ezzel talán lehetett volna a mondanivalót árnyalni).

Várni a herceget fehér lovon? A nagybetűs Férfit, akire - kedvenc szavam - "fel lehet nézni", mert leveszi a gyenge női vállról a lét súlyát, anyagi biztonságot nyújt és mindent megold? (És boldogan élnek, amíg meg nem halnak?) Simone de Beauvoir ezt (1949-ben) "Hamupipőke-mítosznak" nevezi, és ez a mítosz azóta sem kopott ki a köztudatból. Ami nem is csoda, hiszen a nemek közti különbség társadalmi presztízsben, anyagiakban, fizetésekben égbekiáltó. (Kik ülnek a jól fizető állásokban, kik többségben a parlamenti képviselők, a professzorok, a cégvezetők?)

Viszont: tény, hogy nem minden nő tud és akar a szerepelvárásokkal szembemenni, és pl. "karrierista szingliként" érvényesülni, viselve az azzal járó összes címkét, élén az "elférfiasodott"-tal. Nem minden nő feminista, és nem minden nőnek lételeme a társadalomkritika. Nem is kell, hogy így legyen: a biztonságot, méltányosságot, egyenlőséget az a nő is megérdemli, aki nem egy asztalracsapós típus, aki félénk, netán aki buta. Az emberi jogok alanyi jogon járnak, és nem aszerint, hogy adatott-e az egyénnek olyan természet és olyan aktivista szellemiség, hogy azokat kiverekedje magának, illetve, olyan beállítottságú-e, és vannak-e olyan lehetőségei, körülményei!, hogy fel tudja vállalni a kívülálló (szintén nem túl hálás) szerepét. Aki viszont ezt meg tudja tenni, nem szabad, hogy a saját privilégiumait nem tudatosítva, a saját szemüvegén keresztül nézze a többi nőt, és ebből a relatíve szerencsés pozícióból ítélkezzen felettük.

Aki nem egy kritikus beállítottságú személyiség, nem egy lázadó típus, az boldogulni fog a hímsoviniszta társadalomban úgy, ahogy tud, alkalmazza a számára hozzáférhető megküzdési stratégiákat, és igyekszik elvenni azt a keveset, amit a társadalom neki mint másodrendű állampolgárnak ebben a berendezkedésben nyújt. (E stratégia kiéleződése a gold digger, aki a rendszeren belül lavírozva igyekszik megfordítani az erő- és anyagi viszonyokat.)

Példának okáért, a nők - ha nem tartoznak a kritikus kevesekhez - azért ábrándoznak habos-babos esküvőről, hetedhét országra szóló lakodalomról, azért nincs az a pénzösszeg, amit arra ne sajnálnának, és azért tekintik azt "életük nagy napjának", mert a patriarchális társadalomban ez a maximum, amit elérhetnek, ráadásul ez az egyik olyan "eredmény", amiért társadalmi elismerésben részesülnek. (Kisebb az esélye, hogy miniszterelnökök vagy cégvezetők lesznek, ha mégis, a fogadtatás vegyes lesz.) Aztán: azért "célozgatnak", "tesztelnek", "duzzognak" stb., mert a nőket a társadalom mindenre szocializálja, csak önérvényesítésre, egyenességre, asszertív kommunikációra nem. (Utóbbira, legalábbis felénk, senkit, de a nőknek duplán kell tanulniuk az önérvényesítő kommunikációt és viselkedést.)

Igen, már hallom is a felháborodott férfihangokat - valóban nem minden férfi parlamenti képviselő, cégvezető stb. aki talicskával hordja haza a pénzt, valóban nyomasztják a férfiakat is a konzervatív férfiszereppel összefüggő elvárások. Ez abszolút érthető. Eleve a világunk, a környezetünk, a körülményeink alkalmatlanok a hagyományos nemi szerepek megvalósítására - hol keres ma, Magyarországon annyit egy férfi, hogy egy fizetésből eltartson egy családot? A férfi szerep jórészt ment: a családfenntartás egy személyben megvalósíthatatlan, a problémamegoldó felelőssége nem fekszik, a fű lenyírásért és csöpögő csap megjavításáért is hónapokat kell könyörögni, és még - kedvenc reklámcsaládomban, amivel állítólag egy magyar fogyasztó tud azonosulni - Tomi-apu is (tudjátok, akinek a felesége "okos, mert ... mos") elrontja, amit próbál megszerelni, és ezért még aranyosnak is kell tartani  - a női szerep viszont, benne az egyedül végzett  házimunkával, gyermekneveléssel ÉS a család ügyeinek rendezésével (de úgy, hogy az ne tűnjön azért dominanciának!) maradt. Pedig annyi önérzet a legkonzervatívabb nőben is van, hogy a kiszolgálásért, hagyományos szerepmegfelelésért ő is vár valamit egy kapcsolatban (és, noha minden vagyok, csak konzervatív nő nem, meg is értem). Mondjuk azt, hogy a férfi fizesse a vacsorát. Vagy feleségül vegye.

Nem tetszik? Megértem. De akkor mind a férfi, mind a női szerepek felfogásán változtatni kell.