Nőképek kisebbségben – Nemzetközi tudományos konferencia a szlovákiai magyar nők és gyerekek helyzetéről (beszámoló, 1. rész)
2013. november 22-23-án a Pozsony melletti Somorján, a Forum Kisebbségkutató Intézetben, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala Női és Gyermek-esélyegyenlőségi Bizottság szervezésében, valamint a Phoenix Polgári Társulás és a Comenius Egyetem Genderkutató Központja társszervezésében került megrendezésre az első szlovákiai magyar nőkről szóló konferencia. A konferencián magyar és szlovák előadók és hallgatók egyaránt jelen voltak, a közös munkát szinkrontolmácsok segítették. A résztvevők az előtérben és részben a konferenciateremben megtekinthették a Nőkért Egyesület „A magyar feminizmus története” c. kiállítását. Az Egyesület tagjai közül hárman voltunk jelen (Barát Erzsébet, Acsády Judit, Antoni Rita).
A kisebbségi nők „kisebbség a kisebbségben”: nemzeti kisebbségként a nőkre nagyobb súllyal nehezednek a hagyományos szerepelvárások, az igény, hogy „a nő legyen a nemzet megmentője, ő vigye tovább a nemzeti identitást.” Így tehát a kisebbségi nők nemi, nemzeti és nyelvi egyenlőtlenség elszenvedői egyaránt. A politikában, közéletben sem láthatók – a politikai részvételük kisebb arányú, mint a többségi nők körében.
A bizottság céljai a nők és gyermekek esélyegyenlőségének témáját a közbeszédbe bevinni. Szándékuk, hogy kerüljön be a progresszív nőszemlélet szlovákai magyar médiába, és ennél is fontosabb, hogy a döntéshozatalban a nők aránya nőjön. Másik lefontosabb téma a családon belüli erőszak, amiről a szlovákiai magyar közegben nincs felmérés, kerületi felbontásban sem tudtak adatot szolgáltatni a statisztikai hivatalban. (Az előadó szerint valószínűsíthető a nálunk mért (életút)adat, miszerint minden 5. nő élt már, vagy él bántalmazó kapcsolatban.) Szlovákiai és magyar tapasztalatokat felhasználva ki akarnak alakítani egy itteni csapatot, amely anyanyelven foglalkozik a nő és gyermekáldozatokkal; ennek érdekében szándékuk a szakemberek képzése.
Vonatkozó tevékenysége úgy kezdődött, hogy nőjogi szervezetekkel keresett kapcsolatot egy norvég támogatású 7 millió eurós csbe elleni projektre. A szlovák nőjogi szervezetek elvben nyitottak voltak ugyan, de a gyakorlatban külön nem tematizálták a kisebbségi nők helyzetét, és nem nyújtottak számukra anyanyelvi szolgáltatást; szlovákiai magyar szervezetet pedig nem nagyon talált. Kivétel a Magyar Asszonyok Ligája volt, ahol csupán azt a választ kapta, hogy ők ezzel a témával nem foglalkoznak, és „magyar közegben ilyen egyébként sem igazán fordul elő” - a következtetést levonhatjuk, hogy kisebbségi közegben a családon belüli erőszak látenciája, elhallgatása, tagadása még nagyobb. (Ahogy Bolemant Lilla és Póda Erzsébet is leírták, már a nőkelleni erőszak tematizálása is gondot okoz a magyar nyelvű médiában.) A kisebbség burkot alakít ki maga köré, és hajlamos idealizálni saját magát; szemet huny afelett, hogy belsőleg is vannak komoly emberjogi problémái, azaz nem csak áldozata azoknak.
Ami pedig a szlovák hozzáállást illeti, elvben és általánosságban szokás támogatni az emberi jogokat („Szlovákia mindenkié”), de konkrétumok felmerülése esetén (pl. romaintegráció, nőjogok, melegjogok) már inkább a téma hárítása jellemző.
További probléma, hogy az emberi jogok csak formálisan (pl. aláírt egyezmények, elfogadott emberjogi stratégiák, köztük a Strasbourg felé lobogtatott Nemzeti Kisebbségi keret egyezmény) léteznek, de a gyakorlati megvalósításra nincsenek érdemi törekvések, a kormány csak úgy tesz, mintha foglalkozna ezekkel. Pl. 15 évig létezett kisebbségügyi miniszterelnök-helyettesi funkció, de ez csak egy kirakatcím volt, mert a koalíciós kormányban a magyarnak is kellett valamilyen posztot adni.
Ma létezik emberjogi tanács, ami elvileg egy olyan fórum, ahol minden kisebbségi érdek azonos súllyal képviselteti magát. Nagy probléma azonban, hogy az egyes emberjogi csoportok, a jogsértéseket elszenvedő különböző kisebbségek egymással nem szolidárisak.
Hodossy Katalin jogász a dunaszerdahelyi Tandem Egyesület részéről a szlovákiai magyar fiatalok és gyerekek helyzetképét vázolta fel. A csoport létszámát illetően – és ezt az előadó problamatikusnak tartotta - egyetlen adatra lehet számítani: arra, hogy a népszámlálási adatokban hányan vallják magyarnak magukat. 5-9 éves gyerekeknél ez az arány 3,5%, ami nem esik egybe azzal, ahány gyerek a magyar óvodákba jár.
Az állami intézmények közül a NUCEM és a JUVENTA, a nem államiak közül a Fórum Kisebbségkutató Intézet, a Kempelen Farkas Társaság és a Tandem kutatja ezen gyerekek és fiatalok helyzetét. Itt is érvényben vannak a nemzetközi egyezmények, pl. az ENSZ gyermekjogi egyezmény, mégis vannak, akik a jogvédelemből kiszorulnak. Ahogy a nőjogi területen, itt is sok jog csak papíron létezik: sok olyan jog van, amit a szlovák állam csak deklarál. A jogérvényesítés nehézségeit az előadó egy kitekert pózban célozni próbáló íjásszal ábrázolta, jelezvén a jogokról és jogorvoslati lehetőségekről szóló információ hiányát. (A jogtudatos állampolgárok tömege ugyebár az államnak nem érdeke.)
Molnár Kriszta szociológusra hivatkozva az előadó egy szakadék képével jelenítette meg azt, hogy milyen világban él a szlovákiai magyar fiatal. Egymásnak feszülő ellentmondások a kisebbségi fiatal életében, környezetében:
A következőkben szintén a nők emberjogi harcainak rövid felvázolását hallhattuk az egyenlőség és azonosság, egyenlőség és különbség, illetve egyenlőség és autonómia címszavak mentén. (Ez nem hangzott el, de tkp. a Wollstonecraft-dilemma mintájára, amit Schwimmerék pl. úgy oldottak fel, hogy mindkét féle argumentációval dolgoztak.) Azaz: a nők azért érdemelnek egyenlő jogokat, mert a férfiakkal azonosak a képességeik, vagy a férfiaktól való különbözőségük mentén (vö. csoportjogok, rétegjogok).
Az előadó inkább az utóbbi nézetet hangsúlyozta, azaz, a „különbözőek de egyenrangúak” elvet (amit aztán, ez már szintén a saját megjegyzésem, lehet feminista és antifeminista módon egyaránt használni, és sajnos inkább, jó vagy rosszindulatú szexizmus formájában, de az utóbbira szokták), miszerint a nőies vonások, viselkedésformák is megbecsülést érdemelnének a társadalomban.
Többen felszisszentünk, amikor az előadó, Susan Moller Okin Rawls kritikája nyomán, azt a példát találta hozni, hogy „mivel a nők nagyobb vonzalmat mutatnak a házimunka iránt”, a házimunkát is meg kell becsülni.
