Egy boszorkány válasza az inkvizítornak (1990)

Olvasási idő
10perc
Eddig olvastam

Egy boszorkány válasza az inkvizítornak (1990)

május 24, 2016 - 23:30
Úgy látszik, előző írásomban, melyre Fekete reagál, hiába próbáltam a feminizmust körülírni, a feminista írókat felsorakoztatni, Fekete Gyula csak azt olvasta ki a szövegből, ami számára tetszetős.

Tulajdonképpen nem is válaszról van itt szó, hiszen a Fekete Gyulával folytatott szóváltásból valószínűleg nem lehet érdemi vita. A dialógus tisztasága már a legelején elveszett, amikor Fekete Gyula a Hitel 1989/13. számában „átoperáltatásról” viccelődött, amikor „nemi fasizmust” emlegetett, és a feminizmust tette annak a magzatpusztító gyilkolási hullámnak fő okozójává, mely áldozatai számát illetően túltesz a fasizmus és a sztálinizmus együttes hekatombáin. Ezzel a hanggal méltatlan helyzetet teremtett, és – színvonaltalan vitát kezdeményezve – kizárta a valódi dialógus lehetőségét. Valójában nem is reménykedem abban, hogy valódi dialógus alakulhat ki; inkább félek: a vele való további vita óhatatlanul a kocsmai civódások szintjére süllyed.

Süketek párbeszéde folyik itt. Úgy látszik, előző írásomban, melyre Fekete reagál, hiába próbáltam a feminizmust körülírni, a feminista írókat felsorakoztatni, Fekete Gyula csak azt olvasta ki a szövegből, ami számára tetszetős. Ahogyan „önkiszolgáló metaforájával” ő maga mondja, „a teljesség-valóság milliónyi színéből, darabkájából bárki válogathat kedvére annyit, amennyit – önigazolásnak.” Csakhát éppen Fekete Gyula szakít ki cseppet a tengerből, homokszemet a sivatagból, amikor t teszi meg kizárólagos forrásává.

Nem lehet itt érdemi vita, hiszen eleve elmarad a fogalmi tisztázás, és nem azonos ismeretanyagra építettük a gondolatainkat. Mely feminizmusról beszél Fekete Gyula, milyen irodalom alapján? Nem határozza meg, milyen sajátos értelemben használja ezt a szót, csak általánosít. (Amúgy is elég slampos a szóhasználata, amikor például a radikálist és a fundamentalistát szinonimként sorolja. – Azért, mert mindkettő lent van valahol?) Ugyanarról a feminizmusról beszélünk? Fekete Gyula úgy állítja be, mintha ő a valóban létezőt írná le, én pedig az „ábrándokban” és „illúziókban” mozgó „alternatívat”. Azt hiszem, valójában arról van szó, hogy Fekete Gyula szinekdoché-szerű csúsztatással a feminista szellemiség bonyolult, összekuszálódó, gyakran valóban nehezen kiismerhető egészét annak nem reprezentatív töredékével helyettesíti.

Tényektől nem befolyásolt tisztánlátás ez, mondhatnánk pestiesen. Fekete Gyula valószínűleg csak Beauvoirt olvasta (alaposan bizonyosan csak őt), ezért írja, hogy Beauvoir a „feminizmus pápája, legnagyobb tekintélye, a feminizmus új hullámának vezéralakja”, „akinek a hatása a közgondolkodásra, a modernnek vélt női szemléletre igazában meghatározó”, hogy Beauvoir a „követést parancsoló minta, a felszabadult, az emancipált, a modern nő prototípusa milliók-tízmilliók szemében”. Akárhányszor ismétli is ezt Fekete Gyula, nem lesz igaz. A feminizmusnak Beauvoir nem a vezéralakja, csak egy abban a sorban, amely Christine de Pisantól ing, Margaret Meadtől ig és -ig terjed. Hiába írja Fekete Gyula, hogy igyekszik az arányokat betartani, ha ugyanakkor száz meg száz soron keresztül idézi Beauvoirt, csak Beauvoirt. Beauvoir A második nem c. könyve 1949-ben jelent meg; ha jól látom, kizárólag ebből idéz – igaz, a forrásmegjelölésen nagyvonalúan átsiklik. 1949 óta a feminizmusnak több hulláma is volt, amely Simone de Beauvoirt mellékszereplővé tette.

A tények figyelembe vétele helyett Fekete Gyula csúsztat. „Vehetem példának Beauvoirt”, írja, de nem példaként említi, hanem egyetlen bizonyítékként. Azt ígéri, Beauvoirral kezdi „a feminista irodalom jellemzését”, de Beauvoirral ki ismerül a példatára, s az ígért jellemzésből pusztán idézés, vagy ahogyan ő mondja, „észrevételezés” lesz. Csúsztatás a cím is: „Átadom a szót a boszorkányoknak”: ugyanis nem adja át; előítéleteitől áthatva értelmezi Beauvoirt. Amellett nincs többes szám: egyetlen boszorkányt idéz három hosszú cikkében, mindenki máson átsiklik, mondván, hogy mind érdektelen. Ugyanakkor a legolcsóbb érvet hozza föl saját védelmére, amikor az olvasó türelmére hivatkozik, holott saját aránytévesztése miatt kényszerült arra, hogy sorozatát leállítsa.

Csúsztatás a vég nélküli idézés is, a kontextusból kiragadott szövegfoszlányok felsorakoztatása. Nem igazán tekinthető érvelésnek a „szerinte … szerintem …” retorikai fordulat sem. Bizonyítékokkal és érvekkel alátámasztott argumentáció helyett így marad a kinyilatkoztatás, az általánosítás, a kategorikus dogmatizmus, amikor „a feminista emancipáció csődjéről” ír, amikor azt állítja, hogy „mindenütt a világon a feminizmus szervezte a harcos mozgalmakat a magzatgyilkolás korlátlan szabadságáért”. Beauvoir, írja Fekete, „kétségkívül a feminizmus irodalmának legmagasabb színvonalát képviseli.” – Állíthatja-e ezt az, aki a többieket is ismeri? Nem, ilyen kategorikus kijelentéseket valószínűleg csakis a hozzá nem értő tehet; aki valóban ismer egy tudományterületet vagy szellemi mozgalmat, ilyen állításokra sohasem merészkedne. S ahogyan ez szokott lenni, érvek helyett belép a gúny, a lekicsinylés, a lesajnálás, a nevetségessé tevés, a „kajánságnak” becézett ízléstelenség. Mindez persze visszaüt, hiszen ez a módszer elsősorban az írót magát minősíti.

Továbbra is tartom, hogy Nagy Péter Tibor és Radnóti Alice cikke kitűnő, s csak félreolvasásuk torzítja el. Nézzük csak, milyen ellenvetései vannak Fekete Gyulának. Életellenesnek nevezi, tájékozatlannak és önzőnek kiáltja ki azt az álláspontot, mely szerint a gyermek a család belügye, „közgazdasági analfabetizmussal” vádolja a szerzőpárt, mert a gazdasági fellendülést nem kapcsolja a gyermekszámhoz, végül a nemzetellenesség stigmáját süti rájuk. De életellenes-e az, aki olyan termelési viszonyokat követel, amelyektől „csökken mind a túlmunkából, mind a környezetszennyezésből következő mortalitás”, aki „az erőforrásokat a meglevő népesség egészségi állapotának megőrzésére, illetve szellemi kiművelésére” kívánja fordítani?

Hogy a gyermek száma a családok belügye-e vagy sem, ez minősít országot és embert egyaránt. Itt nem messze tőlünk van egy ország, ahol a feketegyulai szemlélet szerint ideális a helyzet: ott kéthavonként az államhatalom kötelező terhességellenőrzésre rendelheti be a 15- 45 év közötti nőket, a nőgyógyásznak nincs joga fogamzásgátlót fölírni, s a terhesség megelőzésére semmiféle civilizált lehetőség nincs. Ez az államhatalom a gyermekszaporulatot nem bízza balgán az állampolgárra, mint mondjuk, Svédország, Anglia vagy az NSZK, hanem tevőlegesen részt vállal abban, hogy a polgárok betartsák a legfőbb erkölcsi törvényt, s szaporodjanak. Ha kedve tartja, ez a párt és állam határtalan humanista felelősségtudatból kéthavonként gumikesztyűt húz, s ellenőrzi, nem feledkeztek-e meg a nők legszentebb feladatukról. Ott a nőkkel lényegük szerint bánnak: mint tenyészállattal, államosítva immár méhüket is. Mindezt egy onnan elszármazott költő részletesen megírta egy amerikai feministának címzett levelében – bár lehet, hogy már őt is megfertőzte a nemzetellenes „kurtizán axiológia”.

Talán nem is kell ahhoz feministának lenni, hogy valaki a család belügyének tekintse a gyermekszámot. De a feminista biztos nem ítéli el azt, aki csak annyi gyermeket szül amennyit saját belátása, megítélése szerint igényesen fel tud nevelni. Ez a szám változó lehet, de az, hogy valakinek egy vagy öt gyermeke van, önmagában még nem érték, se nem jobb, se nem rosszabb egyik a másiknál. Sok faktor játszhat itt közre: anyagi körülmények, vallási meggyőződés, reális helyzetmegítélés, a házasság tartóssága, a szülők egyéb elkötelezettségei, a véletlen. Nehéz azt megítélni, hogy ki a rossz anya: az-e, aki felelősen csak annyi gyermeket szül, amennyit fel tud nevelni, vagy az, aki e felelősséget társadalminak tekintve egymás után hozza világra gyermekeit a bizonytalan jövő ellenében.

Ennyiben, úgy tűnik, a gyermekszám magánügy. Annyiban azonban igenis társadalmi közügy, amennyiben a népszaporulat és gyermekszám a társadalom helyzetére vonatkozóan jelzés, amelynek olvasata kell hogy legyen. Az alacsony születésszám jelzés, mely más szimptómákkal együtt – mint öngyilkosság, szegénység, alkoholizmus – a társadalom betegségeiről hoz hírt. Az ominózus cikk azért is kitűnő, mert ezt a tünetkomplexumot együtt kezeli, a születés előtti és után mortalitást közös gyökerekre vezeti vissza.

Hogy ki a közgazdasági analfabéta? Ezt nem tudom megítélni, nem vagyok közgazdász. De azt egyszerű olvasóként is látom, hogy Fekete Gyula érvelése nem áll meg a lábán. Hiába hajtómotorja a szaporodó munkaerő a harmadik világ ipari fejlődésének, a magyar gazdaságra ez az elv nem alkalmazható: mennyiséggel a minőség nálunk már nem helyettesíthető. Az Egyesült Államok és a harmadik világ szembeállítása Fekete Gyula gondolatmenetében már csak azért is sántít, mert az ipari termelésben foglalkoztatottak aránya a fejlett országokban a technológia és a gazdaságszervezés állandó fejlődése következtében csökken, míg az úgynevezett fejlődő országokban tág lehetőségei vannak a mennyiségi (extenzív) fejlesztésnek.

Fekete Gyula a legfőbb erkölcsi törvényekről beszél. De hiszen az ember dolga e földön már kezdettől fogva nem csak az, hogy sokasodjon és szaporodjon, hanem hogy a gazdától kapott „tálentumokat” kamatoztassa. Hogy „a kevésben hű legyen” (Máté, 25: 14-30). Ez az igazi nagy parancs. Azt már mindenkinek magának kell eldöntenie: mennyi a tálentuma, s mire használhatja. De használni, forgatni, kamatoztatni kell azokat a tálentumokat. Most, ebben az életben, hiszen ez nem a főpróba – ez maga az előadás. „Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető / legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok / ennyit kívánok önmagamtól”, írja Weöres Sándor „NAGYSÁG” c. versében.

Fekete Gyula az inkvizítor nyugtalanságával, idegenül él ebben a világban. Mártírtudattal „töviskoszorút” érez a homlokán, pedig a bántó töviseket ő rakta anyák napi csokrába, amellyel ez az egész szóváltás indult. Én ugyan visszaküldtem a töviseket a feladónak, de nem töviskoszorúként, és nem azért, mert Fekete Gyulát érdemesnek gondolnám üdvözítő megfeszítésre. Fekete Gyula mintha szívlelné a nőket, akik nem szülnek elég gyereket, és nem szívlelné az egyetemeket, ahol az „eltetvesedést” gyakorolják. Autokrata hangvétele sem tesz jót érvelésének: „Gondolom, az effajta boszorkányüldözés nem provokál további vitákat, még a szóhoz jutott boszorkányokkal sem, hiszen épp önjellemzésükre kapták meg a szót” – írja. A baj csak az, hogy Fekete Gyula nem „juttatta” szóhoz a boszorkányokat, sőt még az az egy boszorkány sem kapott szót, akinek az írása hetekig feküdt a szerkesztőségben. Az inkvizítor mégis lezártnak nyilvánítja a vitát.

Ennek a kis szóváltásnak azért van néhány leckéje. Például az, hogy nemcsak „közírók”, de szakemberek is kellenének ahhoz, hogy érdemben vitatkozassunk egy témáról. Nem ismerem Fekete Gyulát, a munkásságát sem; lehet, hogy például demográfusi végzettséggel rendelkezik, és ekként a népesedéspolitikának valóban szakértője. Az is lehet, hogy más tekintetben otthonosan mozog az európai és amerikai kultúrák szellemi áramlataiban. De van itt egy árulkodó mondat: „A Bollobás Enikő által felsorolt harminc-egynéhány szerző magyar nyelven hozzáférhető feminista írásai együttvéve sem teszik ki ezt a példányszámot s terjedelmet” [mármint Beauvoirét]. – Lehetséges, hogy nyelvi korlátok is működnek itt?

Így persze sok minden érthető: aki csak magyarul olvassa a feminista írásokat, az valójában nem olvashatja a feminista írásokat, pontosabban csak olyan kis töredéküket, mint amilyeneket Fekete Gyula. Ha csak magyarul olvas valaki, akkor egy csapásra érthető az a feltétlen magabiztosság is, amely az őt ért bírálatot lekezelően „maszatosságnak” mondja. Ha csak egy nyelven olvas valaki, érthető az is, hogy nem foglalkoztatja, „milyen írások porosodnak a könyvtárak polcain – olvasatlanul”, hiszen ő maga nem tudja elolvasni őket. S talán éppen ezek a nyelvi korlátok magyarázzák, hogy Fekete Gyula a „női mozgalmárokat” a nyilvánosság elől rejtőzködőnek látja. Azok számára, akik nem olvassák őket, valóban rejtőzködni fognak: könyvek, cikkek, folyóiratok és furcsa idegen nyelvek mögé.

Fekete Gyula irracionális nőellenes és műveltségellenes kirohanásai mögött veszélyes ideológia forr. Már a terminológiája is ijesztő: „élősködő”, „a világ legerkölcstelenebb népe”, „az őslakosság élet-halál küzdelmei”, „újjáéledő kannibalizmus”, „kurtizán axiológia”, „modern promiszkuitás”, „mocskos kurtizán gátlástalanság” – mindez a barna- és feketeinges mozgalmak vezérszónokaira emlékeztet. Ez az álláspont egyfajta torz nemzeti megtisztulást hirdet, ugyanakkor kisajátítja a nemzetért való aggodalmat és féltést; magabiztos, fölényes és gőgös. Eszünkbe juttatja azt a „kertészpszichózist”, amelyről Babits 1939-ben szólt: „a kertész diktátora a fának, és olykor zsarnoka: belekényszeríti egy megrajzolt vonalba, nem tűri, hogy koronát eresszen.” Babits leírja, miben áll az „őrült kertész” által megálmodott nemzeti program: „kitépjük lelkünkből mindazt, ami asszimilált és európai, s leszünk kicsinyek és parasztok, akár műveletlenek is, de legalább szellemben fajtiszták, sűrűen és mélyen magyarok.” Pedig, folytatja Babits, „a magyar kultúra legbensőbb lényegében sokszínű, tág és tárt; hatásokat és benyomásokat magába olvasztó; különböző fajok lelki hozadékát egységesítő; messze horizontokat átölelő.”†

Nyilván ekképp fogadja majd be a feminizmust is a magyar kultúra, akár tetszik ez Fekete Gyulának, akár nem. Az inkvizítorok fölött előbb-utóbb ítéletet mond a történelem, az őrült kertészek pedig csak a tébolyda parkjában nyesegethetik majd a fákat.

 

* Ezt az írást ugyan beküldtem a Hitelnek 1989 őszén, de sokáig húzódó ígérgetés, halogatás után a lap végül úgy döntött, nem közli.

† Könyvről könyvre, Budapest: Helikon, 1973, 303, 303, 304.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



"Házasság és hivatás" - Schwimmer Rózsa előadása Szegeden, 1908

augusztus 29, 2014 - 11:51

1908 - négy évvel járunk azután, hogy a Feministák Egyesülete kivált az 1896-ban létrejött Nőtisztviselők Országos Egyesületéből, és mintegy hat évvel a szegedi feminista fiók megalakulása előtt. Nőtisztviselő egyesület viszont már működik a városban (egy férfi, Szmollény Nándor elnökletével) s annak tagjai hívják meg két országos egyesület közös lapja, agilis szerkesztőjét. A Szegedi Napló január 5-i számában beharangozza az akkor már országszerte ismert nőjogi aktivista és újságíró, aznap esti előadását: