Virginia Woolf: Saját szoba

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Virginia Woolf: Saját szoba

július 09, 2010 - 10:12

Virginia Woolf (1882 – 1941) a huszadik század egyik legzseniálisabb írója, a hagyományos próza megújítója, regényei a tudatfolyam-technika csúcsteljesítményei. A belső ábrázolásmód és az idő-tér-élmények, -érzékelések bemutatása, elemzése mellett több regényében is helyet kapnak feminista kérdések, így elsősorban az Orlandóban (női írás, nemek átjárhatósága, gender, androgenitás) vagy a Messzeségben (egzisztencializmus, határ-kérdések, önmegvalósítás). A nőkkel kapcsolatos gondolatait azonban legpregnánsabban és egyben hihetetlen szellemességgel két esszéjében fogalmazta meg, a Saját szoba és a Három adomány címűben, most a feminista irodalomkritika klasszikusát, a Saját szobát ajánlom a figyelmetekbe.

A Saját szoba egy frappáns, lényegretörő, olykor pimasz esszé az írónők – akkoriban még – szerény irodalmi jelenlétéről, ennek okairól és a megoldásokról.[1] „No de hát, szegezhetik nekem a kérdést, arra kértük, hogy a nőkről és a regényről beszéljen, mi köze ehhez egy saját szobának? Megmagyarázom.”[2] – kezdi írását Woolf, ahelyett ugyanis hogy az ismert nőírókról értekezne (Austen, Brontë nővérek, George Eliot, Gaskell) elemezni kezdi azt a sajátos, elnyomott helyzetet, amely gyakorlatilag évszázadokig lehetetlenné tette, hogy nők tollat ragadhassanak és saját gondolataikat a saját műformájukba önthessék. A nők ugyanis évszázadokig nem rendelkeztek saját térrel, saját szobával és havi annyi keresettel, ami anyagi függetlenséget biztosítson neki – márpedig ezek az alapvető feltételek, ha valaki regényírásra adja a fejét. A nők így nem építhették ki azokat az évszázados irodalmi hagyományokat sem, amelyek a férfiírók rendelkezésére állnak, a nők egyszerűen kizárattak a kánonból: „… milyen kínos, ha az embert kizárják valahonnan, s hogy talán még ennél is rosszabb, ha bezárják valahová; és az egyik nem biztonságára és gazdagságára gondoltam meg a másik nem szegénységére és bizonytalanságára, s hogy miként hat ez az író szellemére…”[3]

Az esszé második fejezetében Woolf kijelenti, hogy a nők bizony a világ legtöbbet vitatott állatfaja – könyvek tömegei szólnak, természetesen férfiak tollából, a nők szépségéről, vonzerejéről, helyzetéről, anyaságról, erkölcsi érzékéről és persze alacsonyabbrendűségéről ugyancsak – Woolf elképesztő alapossággal elemzi férfiírók véleményét a nőkről, ami többnyire igen lesújtó és gyakran indulatos, haragos. Woolf éppen e harag okát firtatja, s a férfiak felsőbbrendűségi érzésében találja meg, így fogalmaz: „Az elmúlt századok hosszú során át a nők olyan tükörként szolgáltak, melyben megvolt az a varázslatos és gyönyörűséges képesség, hogy a férfi alakját kétszeres életnagyságban verje vissza. ”[4] A tárgyak pedig köztudomásúlag nem írnak regényeket.

A harmadik fejezet elhíresült gondolatkísérlete Shakespeare imaginárius húgáról, Judith-ról szól: mi lett volna, ha Shakespeare-nek van egy tehetséges, írói ambíciókat dédelgető lánytestvére. Woolf szellemesen kíséri végig a lány feltételezett életútját, ami a kényszerű prostitúción, az álruhákon keresztül a névtelen sírig vezet valamelyik keresztútnál egy olyan korban, ahol nők nem lehettek színészek elsősorban etikai megfontolásból.

A negyedik fejezetet a nőíróknak szenteli Woolf, kifejti milyen nehéz körülmények között kellett alkotniuk szellemi és anyagi függetlenség híján, sokszor álnevek mögé bújva és igyekezniük kellett, hogy „bolondos, írói passzióik” ne menjenek a kötelező társasági életük rovására. Mégis a legnagyobb hátrányt a nőírók esetében a hagyománynélküliség jelenti, így írásműveiket a már kialakult, olykor egészen megkövesedett férfitradíciókhoz kell illeszteniük, és ezzel együtt egy olyan mércéhez kell mérniük alkotásaikat, melyet mélységesen nem éreznek magukénak és amely kritika gyakran kér rajtuk számon olyan igényeket, melyeknek nem kívánnak megfelelni.

Az ötödik fejezet szintén a női írással foglalkozik, ezúttal a pszichológiai oldalával, többek közt mindazokkal a gátlásokkal, amit egy nőnek le kell küzdenie, mintegy harcolva a hagyományos szereposztással, ha írásba fog. Woolf a női írást illetően nem egyértelmű ebben a fejezetben, részben arra buzdítja a nőket, hogy a saját tapasztalataikból, a saját szavaikkal és a férfiaktól való különbségek kiemelésével alkossanak, mintegy a testükből, másutt viszont inkább egy nemtől független írásmódot preferál, a „nem öntudatlanságá”-ról ír.[5]

Az utolsó fejezet a két nem együttműködéséről, majd az androgünitásról szól, „…a nagy szellem mindig androgün”[6], jelenti ki Woolf, vagyis a két nemet magába olvasztja, nem gondol a nemére, függetlenedik a nemre nehezedő elvárásoktól.

Woolf esszéjének végén visszatér a kezdő alaptételhez: a nőnek függetlenségre van szüksége, ha alkotni akar: saját szobára és fizetésre. Sorait bátorítással zárja: „Mivel is bátoríthatnám még önöket, hogy vágjanak csak neki az életnek? Ifjú hölgyek, mondhatnám, és kérem, figyeljenek, mert most kezdődik a peroráció, önök szégyenletesen tudatlanok. Sosem tettek egyetlen felfedezést, aminek bárminemű jelentősége lett volna. Sosem rendítettek meg egy birodalmat, nem vezettek seregeket csatára. Nem önök írták Shakespeare drámáit, és egyetlen barbár törzzsel sem ismertették meg a civilizáció áldásait. Van valami mentségük? Könnyű azt felelni, miközben rámutatnak a földgolyó utcáira, tereire, erdeire, ahol fekete, fehér és tejeskávé színű lakók nyüzsögnek, akik mind serény kereskedéssel, vállalkozással és udvarlással vannak elfoglalva: egyéb dolgunk akadt. Ha nem végezzük el, a tengereken nem jár senki, a gazdag földek helyén sivatag van. Mi szültünk, neveltünk, mosdattunk és tanítottunk hat-hét éves koráig azt az egymilliárd-hatszázhuszonhárommillió emberi lényt, aki a statisztikák szerint pillanatnyilag a világon van, és ez, ha némelyikünknek volt is segítsége, időbe telik. (…) Mert meggyőződésem, hogy ha még száz évig élünk (…), és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk (…), ha szembe merünk nézni azzal a ténnyel, mert tény, hogy nincsenek oltalmazó karok, amelyekbe belekapaszkodhatunk, hanem egyedül megyünk, és hogy nemcsak a férfiak és nők világához van közünk, hanem a valóság világához is – akkor eljön az alkalom, hogy a halott költő, Shakespeare nővére újra felöltse testét, melyet már annyiszor le kellett vetnie.”[7]

Woolf esszéje csodálatos stílusával, pengeéles gondolatmenetével és egészen elképesztő humorával, iróniájával a (feminista) irodalomkritika egyik alapműve lett és ki merem jelenteni, hogy talán az esszéirodalom egyik legélvezetesebb darabja is egyben.

 

[1] A könyv alakban megjelent esszé eredetileg előadásokból állt, melyet a Cambridge-i Newnham College-ban, az Arts Society-ben és a Girton College-ban hangzottak el 1928-ban.

[2] Woolf, Virginia: Saját szoba, Európa, Bp. 1986. 5. p.

[3] Uo. 34. p.

[4] Uo. 50. p.

[5] Uo. 131. p.

[6] Uo. 138. p.

[7] Uo. 158-161. p.

 

 

Nők a hazai felsőoktatásban

március 27, 2012 - 23:00
Steinberger Sarolta, az első orvosnő, aki Magyarországon szerzett diplomát
 I. Nőirodalom és nőkép a 19. század második felében és a 20. század elején

Évek óta foglalkoztat a kérdés: hová tűntek a nők az irodalomból? Hiszen noha napjainkban már csak    neve él a köztudatban, Szalay Fruzsina és Czóbel Minka örökségét folytatva írónők egész sora lépett fel a XX. század elején az irodalmi életben.

Recenzió: Johanna Laakso (Hg./Ed.) 2008. Frau und Nation. Woman and Nation. (Wien-Berlin: Lit Verlag.)

augusztus 09, 2011 - 21:40

Irma Sulkunen Suffrage, Gender and Citizenship in Finland: A Comparative Perspective című írása  a szavazati jog, a gender és az állampolgárság sajátos összefonódását tárgyalja a finn történelemnek a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji szakaszában. A szerző a több kategória egymásra vetítésével dolgozó interszekcionális megközelítés segítségével teszi világossá, miért éppen Finnországban nyerték el a nők Európában elsőként a  választójogot. A finnek tizenkilencedik századi függetlenségi küzdelmében a a nők különböző csoportjai együtt harcoltak a férfiakkal.

Kaffka Margit – Miért éppen ő? Hová tűntek a nők az irodalomból?

november 06, 2010 - 14:25
Fotó: Pixabay

A Rózsaszín szemüveg címet viselő beszélgetéssorozat válaszokat keres arra a kérdésre, hogy hová tűntek a nők az irodalomból? Az írás a férfiak feladata? Nők tollából csak lányregények és lektűrök születnek?  Ki volt Kaffka Margit a magyar irodalomban? Mire volt képes? Miért ő az egyetlen kanonizált nőíró?