Sokszor kínosan felhördülünk más kultúrák, vagy épp a modern társadalmak, így az amerikai törvények ellentmondásosságain, érdemes azonban picit a saját társadalmi, kulturális és jogi környezetünket is górcső alá vennünk mielőtt másokra mutogatnánk.
A Családok Budapesti Világtalálkozója nyomasztó egysíkúsága és kirekesztő attitűdje után jó ötletnek tűnt a CEU részéről egy olyan kerekasztal megszervezése, ahol tágabb kontextusba kerül ez a hányatott sorsú fogalom.
Úgy látszik, előző írásomban, melyre Fekete reagál, hiába próbáltam a feminizmust körülírni, a feminista írókat felsorakoztatni, Fekete Gyula csak azt olvasta ki a szövegből, ami számára tetszetős.
Csodálkozással és értetlenül olvastam Fekete Gyula anyák napi köszöntőjét a Hitel 9. számában. Értetlenül, mert Fekete Gyula egy olyan mozgalmat ítél el ― a feminizmust ―, amelyről a cikk tanúsága szerint kevés fogalma van.
Nem hiszünk abban a demokráciában, amely csak a közéletre korlátozódik; nem tekinthető demokratának az a férfi, aki csak a közéletben, a politikai életben, ill. a szakmai szférában gondolkodik demokratikus módon, otthon azonban csak hierarchikus kapcsolatokban érzi jól magát, s a hagyományos munkamegosztás formáit követeli meg családjától és más privát kapcsolataiban.
1. Mert a nő ugyanúgy tartozik engedelmeskedni a törvényeknek, mint a férfi: kell tehát, hogy részt vehessen azok alkotásában. 2. Mert a nőt éppen úgy
Vannak a nők, akik ilyenek meg olyanok, de egyszer csak egyformák lesznek. Egy tükörben, amit a szeretett ember tart eléjük, valami olyat látnak, ami sehogy sem illik ahhoz a képhez, amit ők magukról tudnak. Ebben a tükörben a nők irányításra szorulnak, döntésképtelenek, információhiányban szenvednek, alig szerethetők, követelőzők, nem jól kommunikálnak, nem törődnek eleget a környezetükkel, szeretteikkel.
Az előbb véletlenül megütötte a fülemet a Duna TV Családbarát c. műsorában Dr. Horváth Mónika gyermekgyógyász, pszichoterapeuta nyilatkozata. A téma a következő volt: „Váljunk, vagy
