Vallások az elnyomottakért

Olvasási idő
17perc
Eddig olvastam

Vallások az elnyomottakért

december 11, 2017 - 15:23
„Vallások az elnyomottakért: nők, etnikumok és szegénység” címmel került sor vallásközi expóra a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesülete szervezésében, az „Együtt a jövőnkért egy nyitottabb és elfogadóbb társadalomért” projekt keretében, a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen az emberi jogok világnapján, december 10-én. Beszámolónk.

1. „A kendőviselés a valásszabadságom megnyilvánulása" - dr. Anwar Klára a nők és az iszlám viszonyáról

Az első előadást dr. Anwar Klára közgazdász, a Magyar Muszlimok Egyházának tagja tartotta. Arra a kérdésre kereste a választ, hogy az iszlám elnyomja vagy felszabadítja-e a nőket. Természetesen vallása védelmében hozott fel érveket – amiket csak az gyengített némileg, hogy a helyzetet nem a kortárs viszonyokhoz, hanem az iszlám eljövetele előtti időkhöz, a pogány arabok társadalmához viszonyította.

Pozitív fejlődésnek számít ebben a viszonylatban például, hogy az iszlám azt tanítja, hogy a leánygyermek áldás és tilos a korábbi (illetve számos fejlődő országban még ma is dívó) gyakorlathoz híven . Az előadó Korán-idézetekkel támasztotta alá, hogy az iszlám szerint a lány- és a fiúgyermek egyformán Isten ajándéka, és egyforma gondoskodás, neveltetés illeti meg őket. A tudásszerzéséhez, művelődéshez egyforma joguk van. Az előadó pozitív példaként Mohammed feleségét, Aishát hozta fel, akinek számos tanítványa is volt.

Az iszlám előtti arab társadalomban a nők nemhogy nem örökölhettek, de még örökölhetők is voltak, az iszlám viszont megadta a nőknek az öröklés, a kezesség, a szerződéskötés, továbbá a szabad véleménynyilvánítás jogát és a közéleti részvétel lehetőségét.

A Korán kimondja, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, férfi és nő ugyanannak a fának a két ága, a hívő férfiak és nők egymás pártfogói. Azonosak a kötelezettségeik Isten felé és egyenlő jutalomban is részesülnek.

Azonban (és itt szokott lenni gyakran a trükk!) az egyenlőség nem azonosságot jelent, férfi és nő egymás kiegészítői, nincs köztük rivalizálás. Fizikai, biológiai, pszichológiai felépítésükben eltérnek. Természetes köztük a kölcsönös vonzalom, az ösztönök kielégítése azonban a vallás előírásai szerint csak házasságon belül megengedett.

Különösen elgondolkodtató része volt az előadásnak az öltözködési szabályok interpretációja a bennfentes szemével. (Előrebocsátom, hogy a muszlim női ruhadarabok tiltásának, amennyiben az arcot szabadon hagyják, nem vagyok híve, ezt már bizonyítottam.) A női hajat és alakot láttatni nem engedő, szemérmes öltözködés célja Anwar elmondása alapján az erkölcs védelme, annak megakadályozása, hogy a nő nőiességével visszaéljenek és lealacsonyítsák őt, a testét nézve a személyisége, emberi értéke helyett. „Az iszlám szabadságot ad a nőknek, de elveszi az erkölcstelenség szabadságát, mert akkor a nő a férfivágyak eszközévé válik” - hangzott el. A kendő (amit az előadó maga is visel) az erkölcsösség szimbóluma, az Istennek való engedelmesség jele és az a funkciója, hogy a nő szépségét idegen férfiak ne lássák. Az előadó önmagáról meggyőzően állította, hogy a kendőt önként veszi fel a hite kiteljesítése miatt, számára ez a vallásszabadság gyakorlásának a része, és nem kényszer. Nem esett szó azonban arról, hogy mi a helyzet azokkal a muszlim hátterű nőkkel, akik - szabad választásról véleményem szerint csak akkor beszélhetünk, ha a kendő viselése nem kötelező az adott közösségben vagy családban sem. A Korán a nők számára előírja a visszafogott beszédet, járást, viselkedést is; ugyanakkor a férfiaknak is meghagyja, hogy „süssék le a tekintetüket és ügyeljenek a szemérmükre”. Az előadó ez utóbbi idézetre hivatkozva válaszolt nemmel a kérdésemre, miszerint az iszlám hibáztatja-e az őket ért köztéri zaklatásért a nem szemérmesen öltözködő nőket, illetve felmenti-e az elkövető férfiakat.

UPDATE: az előadó utólagos kiegészítése: „nem ítélhető el senki azért, ha nem visel kendőt, ez mindenkinek a maga dontese, Istené az ítelkezés joga. A fokozatosság fontos eleme a vallásnak, az ember hitének gyakorlásában is ennek kell megnyilvánulni. A hit elmélyitése az első, majd ennek lesz a külső megnyilvánulása a kendő."

Az iszlám kiemelt megbecsülést ad a nőnek mint édesanyának. Ha az édesanya nem elégedett a hívővel, akkor az nem jut be a mennyországba. A Korán az idősekről való gondoskodást is előírja. Hangsúlyt kap benne, hogy a nő feleségként társ, nem ördögi természetű és nem élvezeti eszköz. Isten „szeretetet és irgalmat rendelt el” a házastársak közt.

Arra hivatkozva, hogy férfi és nő egyenlő, de nem egyforma, a családban megvannak a leosztott szerepek: a feleség a családi fészek megteremtője, gondoskodik a gyerekekről és a családról. Nem kell otthonon kívül dolgoznia, illetve ha megteszi, keresetét nem kötelessége beadnia a közösbe. (Ez is érdekelt volna bővebben, hogy hogy néz ki a gyakorlatban.) A férj kötelessége eltartani a családot, biztonságot adni, vezetni és felelősséget vállalni a családért. A Korán előírja a finom bánásmódot a családtagokkal szemben.

Anwar az előadását azzal zárta, hogy a sztereotip, elnyomó szokások nem azonosak az iszlámmal, hanem az iszlám előtti korból maradtak meg.

 

2. „A judaizmus könyvespolca félig üres” - Kelemen Katalin a zsidó nők történetéről 

 

Másodikként Magyarország első női rabbiját, Kelemen Katalint hallhattuk, aki 1992-ben alapítója volt a progresszív zsidó hitközösségnek. (Melynek egyik tagja, Langer Ármin a közösség nevében két Nők Lázadása tüntetésen is beszélt, lásd és .)  Kelemen a programhoz képest előadása címét úgy módosította hogy „női szerepek a zsidó vallásban”, ugyanis ezzel akarta hangsúlyozni ezek diverzitását, változását, fejlődését a homogenitást sugalló „a nők szerepe” megfogalmazás helyett. Elmesélt egy kedves anekdotát egy gyerekről, aki egy férfi rabbi látogatásának hírére elcsodálkozott, „Jé, rabbik nemcsak nénik lehetnek?”

A zsidó teremtéstörténetben egyenrangúak a nők és a férfiak: Isten teremté „férfivá és asszonnyá” őket. A Midrásban egy olyan verzió szerepel, hogy az Örökkévaló először kétarcú hermafrodita lényt teremtett. A pozitív zsidó női szereplők között említésre került Ábrahám felesége, az ősanya Sára, és Támár, aki kiáll a jogáért apósával, Júdával szemben, aki a végén maga is elismeri: „igazabb ő nálamnál”. A Bírák Könyvében megjelenő prófétanő, Debóra közszereplését a rabbinikus kor értelmezői már problematikusnak találták, és azt mondták, hogy „csak” tanított. Hanna az első, akiről tudható, hogy nyilvánosan imádkozott. Kelemen hangsúlyozta, hogy a zsidó szent szövegekben erős, színes női egyéniségeket találunk, azonban a későbbi cenzúrának köszönhetően az Istennel való szövetségük csak töredékesen jelenik meg. Például Mózes testvére, Mirjám történetén is meglátszik a férfi szerkesztők keze nyoma.

A posztbiblikus korban a nők kiszorulnak a nyilvános vallásgyakorlásból. Ennek eredete, hogy a Misna „felmentést” ad a nőknek a tanulás és az időhöz kötött imák gyakorlása alól annak érdekében, hogy családanyai funkcióikat jól el tudják látni. A felmentés ugyan nem tiltást jelent, a nők mégis lassan kiszorultak az imádkozó tíz köréből és a Tóra-olvasás lehetőségéből. A nők periférikus zsidókká - más szóval negatív zsidókká - váltak: csak a tiltó parancsok vonatkoztak rájuk, tevőlegesen nem vehettek részt a zsidó vallásos élet megélésében. A férfinézőpont egy megnyilvánulására hallottuk a hajmeresztő példát, miszerint a hároméves kora előtt megrontott menyasszony kapcsán az minősült fontos kérdésnek, hogy szűznek tekinthető-e. Az egyházatyák igenlő válasza elég sovány vigasz, elmondható, hogy eleve rossz a kérdésfeltevés.

Jelentős áttörést hozott a zsidó felvilágosodási mozgalom, amely 1810-ben indult Észak-Németországban, teret nyert az Egyesült Államokban, majd Európa egyes részein is. Az első női rabbi az ortodox zsidó családból származó Regina Jonas volt, aki kiemelkedő rabbinikus tudással és szónoki képességekkel rendelkezett és Auswitzban gyilkolták meg 1944-ben. Kelemen ajánlotta Groó Diána róla szóló filmjét (Regina). A holokauszt (soá) után évtizedekig nem is tudtak róla. A következő áttörésre a ‘70-es években került sor Amerikában, amikor a Hebrew Union College-ben Sally Priesand diplomát kapott. Sokan piszkálták, hogy biztos csak azért jár az intézménybe, mert férjet akar fogni, és  a rabbitevékenység mellett nem fog tudni családot alapítani.

A női rabbik sorra rácáfoltak a szexista elképzelésekre: nemcsakhogy megállták a helyüket a pozíciójukban, de még egy új vezetési stílust is behoztak a formális autoritásra épülő férfi rabbimodell helyett: az intuitív-interaktív, a hittársakat helyzetbe hozó női vezetői modellt, amely olyannyira bevált, hogy ma már beszivárog a férfi rabbik gyakorlatába is.

A progresszív zsidó közösségekben ma már nem jellemző a nemek térbeli elválasztása és ez a feminista teológiának köszönhető. Kelemen kiemelte Judith Plaskow Standing again at Sinai (1990) című könyvét, melyben azt írja, hogy a kinyilatkoztatásnál jelen voltak a nők és a gyerekek is. „Ott voltunk mi is a szövetségben.” „A judaizmus könyvespolca félig üres” írja továbbá Plaskow, utalva a női hangok elnémítására. Ezek után nemcsak női szempontú imakönyvek és értelmezések jelentek meg, de a nők, például a női életciklus mérföldköveihez kapcsolódóan, új rítusokat is bevezettek.

A hírhedt imát, melyben a zsidó férfi megköszöni Istennek, hogy nem teremtette nőnek, a rabbinikus kommentátorok úgy magyarázták, hogy mivel a nők fel vannak mentve a tevőleges kötelezettségek alól, a férfiak hálát adnak, hogy ők ezekből többre vannak kötelezve. A zsidó nők hangja nincs feljegyezve erről, azonban sokukat bizonyára nem győzte meg ez a nyakatekert olvasat. A 18. században tudunk két zsidó imakönyvről, amelyekben egyszerűen megfordították a helyzetet és a nő adott hálát Istennek, amiért nem teremtette férfinak. Kelemenék közösségében úgy mondják el ezt az imát, hogy az Isten hím- illetve nőnemű alakját használva mindenki megköszöni, hogy a maga nemére teremtette.

A Szim Salomot nem fogadják el a mai napig, kirekeszti őket a Mazsihisz. A helyzet Izraelben sem megengedőbb, ott is vannak ugyan reform zsidó közösségek, de őket sem fogadják el. Ennek ellenére látszik a fejlődés jele, még ortodox női rabbi is van. Előfordul az is, hogy ortodox férfi professzorok állnak ki a nők jogai mellett. Egyikük például a hagyomány kapcsán, miszerint „tisztátalan” (menstruáló) nők nem érinthetik meg a Tórát (és a rabbinikus értelmezés szerint, mivel ezt nem lehet illetve körülményes ellenőrizni, legbiztosabb, ha sohasem teszik), azt írta, hogy ha Jeremiás szerint a próféta szavai „olyanok mint a tűz”, akkor, mivel a tűz nem válhat tisztátalanná, a Tórát nem lehet tisztátalanná tenni, így értelmetlen a tiltás.

A kérdés-válasz szekcióban elhangzott még, hogy ha a zsidó vallást egyetlen mondatban kellene összefoglalni, akkor Kelemen szerint ez az lenne, hogy „ne tedd embertársaddal azt, amit magadnak nem kívánsz”.

 

3. „Jóléti sovinizmusban a harmadik helyen állunk Európában" - Bernáth Gábor médiakutató

A vallásközi expók sajátossága, hogy mindig meghívnak egy „világi” előadót is, aki ezúttal Bernáth Gábor, a Roma Sajtóközpont egyik alapítója volt, és „Médiaerőszak és ellenállási stratégiák” címmel tartotta meg előadását. Azzal a kérdésfelvetéssel kezdte, hogy egyáltalán beszélhetünk-e ma egyetlen médiaképről. Ma, amikor a közösségi médiába került át a kommunikáció, inkább többes számban, médiaképekről van szó. A forrásokkal nem rendelkező kisebbségek is profitálhatnak a reprezentáció nagyobb esélyéből, ám ez sem „a megmutatkozás paradicsoma”, egy idő után itt is számít az erőforrások megléte. Az utóbbi évtizedben ráadásul egyre növekvő probléma az álhírek elszaporodása.

Ha elvégzünk egy egyszerű kísérletet és beírjuk a Google képkeresőbe, hogy „cigány", azt látjuk, hogy a leggyakrabban használt képeken ábrázolt emberek közül legfeljebb egy-kettőnek van méltósága. A „migráns” kulcsszóra hasonló eredmény jön ki, az agresszió kerül előtérbe. Érdemes ezt összevetni azzal az eredménnyel, ami akkor jelenik meg, ha angolul írjuk be a „migrant” keresőkifejezést: a sokaság képe ezen eredményeknél is meghatározó, de az agresszió kevésbé. Itt láthatunk arcokat, embereket, gyerekeket és szenvedést. Az iszlámmal kapcsolatban az Iszlám Állam jön ki leggyakrabban.

A médiareprezentációk kölcsönhatásokban születnek: a hatalom diskurzusai meghatározzák őket az intézkedésektől a diktált illetve elzárt képekig. Például 2015 nyarán a túlzsúfolt menekülttáborokat nem lehetett mutatni, illetve az erdőben való fagyűjtés kriminalizálása hozzájárult a „cigánybűnöző” hamis kép kialakításához. A médiareprezentációt az értelmezési rezsimek is alakítják. Hajlamosak vagyunk azt elfogadni, ami a saját sztereotípiáinkhoz igazodik és szabályt erősítő kivételnek tekinteni azt, ami nem. A reprezentációt meghatározó politikák közül Bernáth megemlítette a szegénység kriminalizálását, a genderellenes intézkedéseket, a menekültekkel kapcsolatos attitűdöt és a zsidósággal folytatott emlékezetpolitikai harcokat.

A DEREX INDEX az úgynevezett jóléti sovinizmust méri (mennyiben vonakodunk segíteni a szegényeknek, mennyiben hibáztatjuk őket a helyzetükért?), amely nálunk 2002 és 2009 között megduplázódott és Európában immár a harmadik legmagasabb. Ami a xenofóbiát illeti, 2017-re 60 % fölé emelkedett.

Paradox, hogy a felmérések szerint a problémalistán a magyar válaszadók első helyen az egészségügyet említik, a Digitális Médiakutató Kft. felmérése szerint a közösségi oldalakon mégis a migrációról folyik a leggyakrabban diskurzus. Bernáth szerint a magyarázat erre a „szorongásmenedzsmentben” keresendő: még mindig könnyebb félni, mint szorongani. Az ellenségkép megalkotása formát ad a kontúr nélküli szorongásnak, egyben megakadályozza, hogy a valódi problémákról beszéljünk.

Globális trend, hogy a különböző csoportok emberi jogaiért harcoló „identitáspolitikát” felváltja az úgynevezett “majoritáriánus keret”, amely például Trump győzelmében nyilvánult meg. Ennek fényében válnak a menekültek „Európát előzönlő kamasz tesztoszteronbombákká”, a szegények „élősködőkké”, a nők elleni erőszakkal szemben fellépők „családot szétverő genderharcosokká” és a társadalmi igazságosságért felemelt szavak „szépelgő emberi jogi handabandává”. (Büszkék lehetnek magukra, akik "baloldali" létükre egy másik kisebbség, a transzneműek kipécézésével és az identitáspolitika kvázi velük azonosításával beálltak ebbe a dicsőséges sorba!)

További médiaparadoxon, hogy a média könnyen meg tudja erősíteni az előítéleteket, ám nehezen tudja oldani azokat. Erre a szelektív észlelés és a sztereotip értelmezés adja a magyarázatot. Pl. a sikeres afro-amerikai családot bemutató Cosby-showtól az Egyesült Államokban azt várták, hogy majd csökkenti a rasszista előítéleteket - de nem így lett. A felmérésekből az derült ki, hogy a hatás kontraproduktívnak bizonyult: a megkérdezettek szerint „a tévéműsorból is látszik, hogy a feketék csak magukat okolhatják a helyzetükért, mert nem igyekeznek annyira, mint a bemutatott sikeres család". Így lesz a sztereotípiát megdönteni hivatott ellenpéldából szabályt erősítő kivétel. 

A legérdekesebb (és számunkra leginkább releváns) talán a “kik vannak többen?” paradoxon.

A trollok a kommentarénákban „hallgatási spirált” idéznek elő, amely kisebbségi komplexushoz vezet. Egy adott vélemény képviselői elkezdik úgy érezni, hogy az ő ügyeik népszerűtlenek, mert a velük egyetértők, a konfliktust kikerülendő, inkább hallgatnak.

Az előadó igyekezett pozitívumokkal zárni az előadását. Szerinte ellenséges közegben is van mozgástér, ennek egy megnyilvánulása például, hogy éppen 2015 áprilisa és júliusa között, azaz a menekültválság idején növekedett meg a xenofóbia-statisztikában a köztes „gondolkodók” száma, azaz amikor sokan személyesen is láttak menekülteket. Továbbá, bármilyen erős a propaganda, az emberek nem szeretik, ha hülyének nézik őket és „a gyűlölet fárasztó”. Elhangzott még, hogy „a cselekvés képei mindig erősebbek, mint az elvont ellenségképek” és „a sok hazugság miatt felértékelődött az egyéni hitelesség”. Bernáth kiemelte, hogy az előítéletesek győzködése helyett az egyetértők bevonásába és szóra bírásába kell fektetni az energiánkat, cselekvés általi bevonásra használni a beszédünket, mert az fog viták révén meggyőzéshez vezetni. Pozitív szerepmintákat kell mutatni. Nem biztos, hogy problémákat kell árulnunk, az emberek megoldásokhoz szeretnek csatlakozni - de megmutathatjuk, hogy a hatalom által kínált megoldások rosszak. „Hazug hírt ne terjessz, ne sanyargasd a jövevényt” - értett egyet az előadó a korábban felolvasott Tóra-idézettel.

 

4.  „Mindenki szegény, aki nem lehet az, aki" - dr. Perinfalvi Rita a keresztény felszabadítás-teológiáról

Az utolsó előadást dr. Perintfalvi Rita római katolikus teológus, a Magyar Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke tartotta, „Minden relatív Istenem és az éhségen kívül – a szolidaritás etikája” címmel.

Az idézet Pedro Casáldaliga Brazíliában élő paptól, felszabadítás-teológustól származik, aki azt is mondta: „a szegénység nem bűn.” A mainstream egyház úgy állítja be, mintha Jézus üzenete csak a jóléti középosztálybeli rétegeknek szólna, mondta a Perintfalvi. Pedig a Bibliában szerepel: „azért jöttem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek”. Ferenc pápa figurája azért megosztó, mert ezt komolyan veszi: szerinte az evangélium üzenete határátlépésre hív. A Ferenc nevet is Assisi Szent Ferencre való utalásként vette fel. Megfogadta lelkiatyja, Juan Carlos Scannone argentin jezsuita pap útravalóját: „Bármit is tegyél, bármivé is legyél, soha ne feledkezzél el a szegényekről.” Programadó beszédében elmondta, hogy szegény egyházat szeretne, ami nem mellékes karitatív tevékenységben, hanem cselekvő szolidaritásban nyilvánul meg. Példamutatásképpen ő maga is lemondott a pápaság fényűző kiegészítőiről és a pápai lakosztályból a Santa Maria vendégházba költözött. Hasonló gondolkodású elődje volt a ‘60-as években XXIII. János pápa. 1965-ben 40 püspök aláírta az úgynevezett Katakomba-paktumot, melyben leszögezték, hogy nem akarnak többet, mint amennyi az országukban az átlagnak jut. Lemondanak a luxusról, nem birtokolnak ingatlant, ékszerek helyett a szolidaritás jeleként fekete fagyűrűt hordanak. Elutasítják az előkelő címeket (excellenciás úr stb.) és társadalmi szerepvállalásként a szegények felemelését célzó intézkedéseket támogatják.

Ez a mentalitás a harmadik világban, elsősorban a dél-amerikai országokban elterjedt, Európában azonban egyáltalán nem. A 80-as években a Vatikán még üldözni is kezdte a felszabadítás-teológiát, II. János Pál például a marxizmussal azonosította. A salvadori felszabadítás-teológus, Jon Sobrino azzal kritizálta Benedeket, hogy csak azzal törődik, hogy ki ne vesszen a világból az istenhit, de közben az embertársak felé mutatott érzékenységre nem figyel. Ferenc pápa szerint viszont a szolidaritás spirituális kérdés is.

Hozzá vagyunk szokva, folytatta az előadó, hogy az állami intézmények, karitatív szervezetek majd foglalkoznak a szegényekkel és mára kiveszett az a szokás, hogy ünnepnapokon egy terítékkel többet tettek az asztalra a betérő szegényeknek vagy utazóknak abból a megfontolásból, hogy a saját családom mellett „az emberiség nagy családjáért is felelős vagyok”. Egy bécsi filozófus szerint mára az emberiség „második bőrt” növesztett, az érzéketlenség bőrét, mert nem akarunk megsérülni. Azonban nemcsak a nagypéntek emlékeztet rá, hogy a szeretetbe sokszor belehal az ember: számos forradalmár felszabadítás-teológussal is ez történt.

A perui Gustavo Gutierrez egy olyan időszakban fordult szembe a saját egyházával, amikor az kollaborált a katonai diktatúrával azzal a két feltétellel, hogy csak mondja magát kereszténynek és ne legyen kommunista.

Gutierrez a szegénység fogalmát ki is terjesztette: szerinte nemcsak az a szegény, aki anyagi értelemben nélkülöz, hanem bárki, aki peremre szorult, arctalan és nincs szava. Szerinte mindenki szegény, akitől elveszik a lehetőséget, hogy az lehessen, aki. Külön felhívta a figyelmet a nőkre; arra, hogy „a történelmet nem róluk írták” és az igazságosság megkívánja, hogy a history után eljöjjön a herstory ideje is.

Gutierrez ma is él, 89 éves, a salvadori Ignacio Ellacuria és Oscar Amulfo Romero, valamint a Kolumbiai Camillo Torres viszont merénylet áldozatai lettek. „Isten kinyilatkoztatja magát a történelemben, de nem mindenhol ugyanúgy” - vallotta Ellacuria, aki azt is állította, hogy az irgalmas szamaritánus tette keresztényibb, mint minden ima és áldozat. Ellacuria egyetemét a milícia egy nyilvános beszéde után bombatámadással sújtotta, mire a pap elment a német Bundestagba és kérte, hogy a diktatúra megszüntetéséig vezessenek be embargót El Salvador ellen. Tudta, hogy „a szeretet radikalitása veszélyessé válhat”. Nem sokkal később a kolostorban öt másik szerzetessel és az ott dolgozó két nő alkalmazottal valamint azok gyerekeivel együtt megölték.

A hozzászólásokból kiderült, hogy a szegények felé odafordulás parancsa a zsidó és a muszlim vallásban is megtalálható. A muszlim vallásban egy bizonyos vagyon felett kötelező adakozási arány van meghatározva és biztatják a híveket önkéntes adományra is, amely egyenesen „gyarapítja a vagyont”. Ha valaki maga is nélkülöz, az adománynak nem feltétlenül kell pénzbelinek lennie: „a jó szó is adomány" Kelemen Katalin Maimonidész nyolclépcsős rendszerét hozta fel az adományozás kapcsán: a legalsó lépcsőfok a kedvesség egyéb híján, a következő keveset ad savanyú képpel, az azt követő keveset ad kedvesen, stb. A legmagasabb fokozat pedig az, hogy az adakozó képessé teszi a másik embert arra, hogy önellátóvá váljon - és mindezt anonim módon. Kelemen hozzátette, hogy a zsidók vallási megfontolásból a társadalmi reformmozgalmakban mindig nagy számban képviseltették magukat.

Magyarországon sokáig előítéletesen mutatták be a felszabadítás-teológiát, így nem lett sok követője. Hasonló megközelítést Perintfalvi szerint Beer Miklós és Székely János képvisel. (Fontos azonban nmegjegyezni, hogy a szegényekkel/menekültekkel és a nőkkel való szolidaritás nem mindig jár együtt.) Érdekes adalék volt még Perintfalvi részéről, miszerint a jezsuiták a II. Vatikáni zsinaton bevezették a „strukturális bűn" mint kollektív mulasztás fogalmát, azaz a rendszer fenntartását is bűnnek tekintik. 

 

Összességében az előadások nagyon felemelő délelőttöt nyújtottak az ateista hallgatók számára is. A fő kérdés ezek után az, hogy (ha egyáltalán lehetséges) miként lehetne elérni, hogy az emberi jogokra illetve a társadalmi szolidaritásra vonatkozó vallási tanításokat ne csak egy-egy progresszív, szakadár kisebbség vegye komolyan és helyezze előtérbe. 

_____________________
Megjegyzés: a vallások iránti nyitottság vs. radikális ateizmus kérdéseiben a Nőkért Egyesület nem rendelkezik egységes állásponttal. 
 

 

 

Langer Ármin (Szim Salom) beszéde a Nők Lázadása tüntetésen

szeptember 17, 2012 - 14:57
A Szim Salom Hitközség tagjai a Nők Lázadása tüntetésen (Fotó: Mindenki Joga Radio Show)
Sziasztok lázadótársak!

Langer Ármin vagyok, a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség vezetőségi tagja – férfi, és feminista. Balomon Dóra, közösségünk egyik pillére, aki rávette zsinagógánkat, hogy nevünkkel támogassuk a mai megmozdulást. Hogy mégis miért én beszélek? Dóra egy olyan cégnél dolgozik, ahol főnökei nem tanácsolták neki a mai rendezvényen való fölszólalást. Nyugi, nem fogok olyat mondani, amivel ő ne értene egyet.

NYIM 13.: Nő és hatalom konferencia (Szeged, 2017. szept. 22-23.)

október 06, 2017 - 11:23
Barát Erzsébet és Zámbóné Kocic Larisa

A konferencia megnyitója már különleges alkalmat rejtett magában: dr. Gécseg Zsuzsanna személyében ugyanis először nyithatta meg női dékánhelyettes a konferenciát. Beszédében üdvözölte a szegedi Gender Studies létrehozását, utalva az egyébként ellenséges politikai közegre, amiben a szak létrehozásáról döntöttek. Gécseg Zsuzsanna arra is felhívta a figyelmet, hogy az állami szférában döbbenetesen alacsony a nők létszáma, ugyanígy a parlamentben is, s ezek a számarányok egyre csökkennek, európai szinten kimagasló alacsony számot produkálva.

Szex, hazugság, állóképek (a FES genderideológia-vitája)

július 03, 2014 - 14:59
Fotó: Magyar Narancs

A gender-elméletről második alkalommal rendezett konferenciát Budapesten június 19-én a Friedrich Ebert Alapítvány a Kálvin téri Mercure hotelben.

Ez alkalommal erről a sokat vitatott témáról magyar teológusok és egy politológus tartott előadást, valamint szlovák és lengyel szakértők.

 

Kováts Eszter, a rendező alapítvány projektvezetője megnyitó beszédében a nemek közötti igazságosság kelet-közép-európai megvalósulásának sajátosságairól beszélt.

Párbeszéd a nemek közti egyenlőségről: Egyenlő méltóság és női jogok

április 21, 2016 - 00:00
Fotó: FES (KATTINTS A KÉPRE A GALÉRIA MEGTEKINTÉSÉHEZ)

A Friedrich-Ebert-Stiftung a „Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában” című, 2012 óta futó regionális programja keretében 2016. március 21-én tartotta „Egyenlő méltóság és női jogok” című párbeszédfórumát. Mi az emberi méltóság fogalmának politikai relevanciája? Milyen viszonyban van az egyenlőséggel és az egyenlő jogokkal? Van-e különbség nők és férfiak méltósága között? Mit jelent a méltóság az állam szerepéről való elképzeléseink, illetve a média szabadsága szempontjából?