Malala, a megállíthatatlan

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Malala, a megállíthatatlan

október 11, 2017 - 23:53
„Miért kellene megtanulniuk a nőknek írni és olvasni? És kinek írnának? Csak a férjüknek írhatnának. Ha a férjük velük él, minek küldjenek neki levelet?” – értetlenkedett egy pakisztáni lap főszerkesztője a hatvanas évek elején, amikor Oriana Fallaci olasz újságíró a helyi analfabéta nők arányát firtatta.

A helyzet fél évszázad alatt sem javult sokat: az Amnesty International emberi jogi világszervezet 2010-es jelentése szerint a 180 milliós népességű ország felnőtt lakosságának 54 százaléka analfabéta, és az UNESCO adatai szerint a nőknek mindössze 24 százaléka tud írni-olvasni.

A nők helyzete a térségben minden szempontból aggodalomra ad okot. A lányok, akiknek világra jövetelekor a szülők gratuláció helyett csak együttérzést kapnak, 13 éves koruk után alig léphetnek ki az otthonukból, a ritka alkalmakkor is csak férfi rokon kíséretében. Ők a család „becsületének” letéteményesei, és feltétlen engedelmességet várnak tőlük. Ha ezeket a szűk korlátokat átlépik, az életükbe is kerülhet: az Amnesty International egyedül a 2009-es évben közel ezer ún. becsületgyilkosságról szerzett tudomást.

Azonban ebben a nyomasztó társadalmi környezetben is akadnak haladó szellemű családok; olyanok, mint amilyenben minden idők legfiatalabb Nobel-díjasa is született 1997. július 12-én, Pakisztán Mingora nevű városában. A település a festői szépségű Szvát-völgyben („Kelet Svájcában”) fekszik, amely a tálib megszállás előtt turistaparadicsom volt. A muszlim vallású szülők, Ziauddin Juszufzai tanár, költő, szónok, társadalmi reformokért küzdő aktivista és Tor Pekai már azzal megszegték a hagyományokat, hogy szerelemből házasodtak. Kislányukat Maivandi Malalai 19. századi nemzeti hősnőről nevezték el, aki „a pastuk Jeanne d’Arcja.” A rokonok nagy megdöbbenésére az édesapa az addig csak a férfiakat számon tartó családfán büszkén feltüntette az újszülött nevét, és azután is egyenlő figyelmet fordított gyermekeire, hogy a család két fiúval is gyarapodott.

Malala az édesapja által alapított Khushál Iskolában kezdte meg a tanulmányait, elsajátította az urdu és az angol nyelvet, és kiemelkedő eredményeivel többször lett osztályelső. Sikerrel szerepelt iskolai beszédmondó versenyeken, és az itt szerzett jártasságát hamarosan a nyilvánosság előtt is kamatoztatta.

Ziauddin eleinte még a fiúk és a lányok elkülönítésével le tudta rázni az iskoláját bezáratni akaró konzervatívokat, ám a 2004-ben megjelenő, eleinte viszonylag ártalmatlan vallási reformereknek látszó tálibok már komolyabb veszélyt jelentettek. Kapóra jött nekik a számos halálos áldozatot szedő földrengés, és a pakisztáni igazságszolgáltatás lassúsága: az emberek elhitték vezetőjüknek, Fazlullah-nak, hogy a természeti csapás Isten büntetése, és ők a Korán „helyes” értelmezésével és a saria bevezetésével rendet, biztonságot hoznak a régióba. A tálibok kirohanásokat intéztek a nyugati kultúra és minden valós vagy vélt sajátossága ellen, betiltották a zenét, a táncot, az amerikai filmeket sugárzó kábeltévé-csatornákat, a fodrászszalonokat. Bazárokat, üzleteket vertek szét, burkaviselést írta elő a nők, és szakállviselést a férfiak számára. Sok megtévesztett támogatójuk akadt; ám hamarosan mindennapossá váltak az utcai korbácsolások, öngyilkos merényletek, köztéri kivégzések, a megfélemlítésül az utcán hagyott lefejezett holttestek. A kormány hadserege nem tudta feltartóztatni az előretörő szélsőségeseket, akik 2007 végén az ország utolsó reménységét, a politikába visszatérni készülő korábbi miniszterelnöknőt – névadóján kívül Malala másik példaképét – is megölték. A felrobbantott iskolák száma rohamosan nőtt. Malala ekkor – 11 évesen – állt a nyilvánosság elé, egymás után több tévéműsorban szerepelt, és szólalt fel a lányok oktatáshoz való jogáért.    

2009 januárjában a tálibok végleg betiltották a lányok oktatását. Ekkor kezdte el Malala, Gul Makai álnéven írni a blogját a BBC urdu nyelvű online kiadása számára. Az első bejegyzés „Félek” címmel jelent meg, és rögtön meg is adja az internetes napló alaphangulatát. A blog végigvezeti az olvasót az iskolában töltött utolsó, szomorú napoktól kezdve, Szvát kényszerű elhagyásán keresztül a szellemvárossá váló Mingorába való visszatérésig, és – folytatódó tálib fennhatóság mellett – a tiltás enyhítéséig. A március 9-i, befejező bejegyzéskor ingatag békemegállapodások eredményeképpen a lányok már járhattak iskolába, de csak burkában. Malala többször említi a blogjában, hogy mennyire gyűlöli ezt a zsákszerű ruhadarabot, mely nem csak hogy veszélyes – hiszen, mint nem egyszer kiderült, terroristák is rejtőzhetnek alatta –,  de a szabad mozgást is akadályozza. 

A blogra a New York Times is felfigyelt, és Adam Ellick még ugyanabban az évben dokumentumfilmet készített a kislány és édesapja főszereplésével. Tudták, hogy ez kockázatos, ám erősebben vágytak arra, hogy eljuttassák a világnak az üzenetüket, egyben segítségkérésüket. Ziauddin, aki addigra már a sokadik halálos fenyegetést kapta, úgy nyilatkozott, hogy vállalja a veszélyt, mert ha meghal, jó ügyért fogja életét áldozni. Senkinek sem jutott eszébe, hogy Malala is lehet a célpont; úgy gondolták, még a tálibok sem lehetnek olyan kegyetlenek, hogy gyereket ölnek. Sajnos, tévedtek.

A következő években a lány számos elismerést kapott hazájában, melyek közül a Nemzeti Ifjúsági Békedíj (2011) országosan ismertté tette. Fáradhatatlanul szónokolt az összes lehetséges platformon, különösen szívügye volt a szegény sorsú lányok iskoláztatása. 2012-ben már egy középiskolát neveztek el róla. Az sem maradt titok, hogy Malala azonos Gul Makai-jal – mindez együtt vezetett ahhoz, hogy 2012. október 9-én az iskolabuszon testközelből meglőtte egy tálib terrorista. Az életmentő operáció után a birminghami kórházba szállították további műtétekre és rehalibitációra; orvosai véleménye szerint a csodával határos, hogy életben maradt és szinte teljesen felépült. És, talán nem is meglepő: esze ágában sincs abbahagyni a harcot.

Szülei és testvérei hamarosan követték, és a család azóta is Birminghamben él. Hazavágynak, de biztonsági okokból egyelőre maradniuk kell. Malala egy helyi iskolába jár; itt értesítette kémiaóra közben tanára, hogy ő nyerte el, a gyermekmunka ellen küzdő, indiai Kailash Satyarthival megosztva, a Nobel-díjat. Malala folytatta a napját a megszokott módon; ahogyan arra is akadt példa, hogy egy televíziós szereplésen csak Ziauddin jelent meg: apát és lányát együtt hívták, ám Malala nem akart az óráiról hiányozni.

Szorgalma az eddig analfabéta édesanyát is inspirálta: Tor Pekai elkezdett írni-olvasni tanulni, és alapszinten már angolul is beszél. Ez azzal is jár, hogy függetlenebbé vált, bátrabban közlekedik az idegen városban, és kevesebb ideje marad az életét eddig teljesen kitöltő háztartásra; így Ziauddin is egyre magabiztosabban mozog a konyhában. Megfontolta lánya korábbi észrevételét: addig nem hiteles egy férfi részéről a női jogokért küzdeni, amíg otthon nem mossa el maga után a teáscsészéjét.

Ha Malala a Pakisztán elleni amerikai dróntámadások polgári áldozata lett volna, a nevét sem tudnánk, jelentek meg a Nobel-díj átadása után a kritikus hangok az interneten, azzal a véleménnyel együtt, hogy a Malala-féle gyerekek elismerése csak a Nyugat lelkiismeretének megnyugtatására jó. Tény, hogy a drónok áldozatai közt mindössze 4 százalék a terrorista, de Malala érdemeit ez nem csökkenti. Főleg azután nem, hogy a lány a Fehér Házban szemtől szemben felszólította Obama elnököt: ne drónokat küldjön hazájába, hanem könyveket és tanárokat, mert az igazán hatékony eszköz a terrorizmus ellen az oktatás.     

 

/Első megjelenés: Éva magazin, 2014. december/  

 

 

Mary Colton ausztrál filantróp, feminista (1822–1898)

november 29, 2017 - 18:30

Az ausztrál feminista mozgalom egyik fontos alakja Londonban születt, 1839-ben emigráltak apjával és testvéreivel, Adelaideben telepedtek le. 1844-ben házasságot kötött John Colton üzletemberrel. Az első vasárnapi iskolai tanárok közé tartozott és a Wesleyan Ladies' Working Society tagjaként szegénysorsú nők segítésével foglalkozott. A Boarding-out Society elnökségi tagja volt, ahol árvagyerekek neveléséről, elhelyezéséről gondoskodtak. Felismerte, hogy a nők helyzetének javításához politikai jogokra is szükség van, az elsőkközt követelte a nők választójogát.

Deborah Ellis kanadai író, békeaktivista (sz. 1960)

május 06, 2017 - 21:13

11 éves korában kezdett írni. Járt Afrikában, Pakisztánban, Afganisztánban, dolgozott menekülttáborokban. Személyes tapasztalatok alapján ír könyveiben a fejlődő világban felnövő gyerekek életéről. Foglalkozik a hajléktalanság, az AIDS, a nők jogai, a rasszizmus, a terrorizmus, a drogkereskedelem problémáival. Befolyt jogdíjainak legnagyobb részét humanitárius szervezeteknek, mint pl. a Street Kids International és a Women to Women utalja át.

A „Tábornok” szüfrazsett: Flora Drummond

június 15, 2016 - 13:13

Az 1878-ben született manchesteri lány postáskisasszonynak tanult, de mivel csak 155 centire sikerült megnőnie, egy akkor bevezetett, minimum 157 cm-es magasságot előíró követelmény értelmében nem állhatott munkába. Drummond, akit a nőkkel szembeni diszkrimináció e formája (hiszen a nők átlagos testmagassága alacsonyabb a férfiakénál) felháborított, egy gyárban helyezkedett el, ahol még lázítóbb igazságtalanságokkal találkozott: például azzal, hogy a nemek közt markáns fizetéskülönbségek vannak, valamint hogy az alulfizetettség és a munkanélküliség nők sokaságát kergeti prostitúcióba.

A harcművészetekben jártas szüfrazsett, aki a termetes rendőröket is megfélemlítette: Edith Garrud

június 15, 2016 - 13:29

Anyja és apja nem voltak házasok, s ez a tény a korabeli megítélés miatt rányomta bélyegét az 1872-ben született és egy híján 100 évet élt Edith gyerekkorára. A nagynénjénél nevelkedő magányos kislány, hogy elfoglalja magát, rákapott az atlétikára. 1893-ban hozzáment a sportokért ugyancsak lelkesedő William Garrudhoz, s együtt vettek dzsudzsucu órákat egy Londonban tartózkodó japán mestertől, Szadakazu Ujenisitől, majd 1908-ban, amikor tanáruk visszament Japánba, átvették a dodzsó vezetését.