Egy lehetséges alternatíva – a tudatos gyermektelenség

Olvasási idő
12perc
Eddig olvastam

Egy lehetséges alternatíva – a tudatos gyermektelenség

április 22, 2011 - 14:19
Ez az írás nem a meggyőzésről szól. Trendekről, vagy az általános gyermekvállalási kedv csökkenéséről sem szeretnék beszélni, mert bár sokan vallják magukénak azt a gondolatot, miszerint ebbe a rideg és kiszámíthatatlan világba nem jó gyereket szülni, a tudatos gyermektelenség nem pusztán ebből eredeztethető, és nem is az utóbbi évek gazdasági-társadalmi problémái hívták életre.  Sőt, a róla való diskurzus is jó pár évtizedes, és irodalmi példákat is említhetnék már a 20. század elejéről.

Illusztráció (Kép: Jánosi-Mózes Tibor)

Ez az írás nem a meggyőzésről szól. Trendekről, vagy az általános gyermekvállalási kedv csökkenéséről sem szeretnék beszélni, mert bár sokan vallják magukénak azt a gondolatot, miszerint ebbe a rideg és kiszámíthatatlan világba nem jó gyereket szülni, a tudatos gyermektelenség nem pusztán ebből eredeztethető, és nem is az utóbbi évek gazdasági-társadalmi problémái hívták életre. Sőt, a róla való diskurzus is jó pár évtizedes, és irodalmi példákat is említhetnék már a 20. század elejéről.

A közvélemény sajnos – persze más egyéb mumusok mellett – legfőképp a feminizmust teszi felelőssé a születendő gyermekek alacsony számáért, és ezzel együtt a „tervezett gyermektelenséget” felvállalókat is feministának kiáltják ki, holott nem minden childfree pár feminista (ahogyan sok feministának van egy vagy több gyermeke).

Van, aki számára már egészen fiatal korában magától értetődő, hogy szeretne majd gyereket, és van, aki a megfelelő partner megtalálása után határozza el, hogy családot alapít. Én tizenévesen kezdtem el gondolkodni arról, hogyan tervezem a jövőmet, és az volt a leginkább szembetűnő számomra, hogy főleg olyan emberek életútja, céljai és eredményei voltak szimpatikusak számomra, akiknek nem volt gyerekük, vagy legalábbis nem ez volt a mozgatórugója pályájuk fontos eseményeinek. Hosszas (a mai napig tartó) mérlegelés, olvasás és beszélgetések után határoztam arról, hogy milyen életet szeretnék - de a legfontosabb az volt, hogy az önálló, felelős döntés mellett tettem le a voksomat. Vagyis az, hogy nem szeretnék gyereket, végső soron az én választásom (illetve a miénk: az enyém és a társamé), és a következményeit is mi viseljük.

 A tudatos gyermektelenség

A szóösszetétel eredetije az angol childfree szó. A kifejezés arra is szolgál, hogy különbséget tegyen azon gyermektelen párok között, akiknek valamilyen okból nem lehet gyerekük (childless), illetve azok között, akik ezt - mint lehetőséget - tudatosan választják.

A childfree párok hasonló mérlegelésekkel kerültek szembe az utóbbi pár évtizedben, és még az őket befolyásoló tényezők is ugyanazok voltak, csak azok súlya változott: a társadalmi elvárások, a szűkebb környezet (család, barátok), a politika és a média. Ezzel együtt a döntésüknek számos oka lehet, eltérő egyéni motivációkkal: például alkalmatlannak érzik magukat a szülői szerepre, fontosabbnak tartják a karrierüket, a személyes szabadságot, tartanak a szüléssel járó testi változásoktól, vagy akár a globális világszemlélet hatott rájuk (túlnépesedési problémák, környezetszennyezés, stb.). Viszont egy dolog közös bennük: úgy gondolják, hogy gyerek nélkül is teljes lehet az életük.

De mi az, amivel a tudatosan gyermekteleneknek meg kell küzdeniük döntésük meghozatalakor, illetve a későbbiekben?

A legnehezebb talán az erős társadalmi nyomással való harc, és az álláspontjuk elfogadtatása a környezetükkel. Napjainkban a közvélemény úgy fogalmazza meg a gyerekvállalást, mint egy élethosszig tartó, többségében örömteli feladatot, ami azonban állandó jelenlétet és áldozatokat követel. Lényeges változás ez a korábbi családi modellekhez képest - a századelőn például egy családba 5-10 gyerek is született, ám közülük csak páran élték meg a felnőttkort. Mára kiterjedt gyermekjóléti programok és világszervezetek léteznek, amelyek lehetővé tették, hogy a gyerekek lehetőségeikhez képest a legjobb egészségügyi ellátásban és oktatásban részesüljenek. Ezzel párhuzamosan átalakult a gyermek pozíciója a családban (gyakorlatilag ő lett a középpont, ami korábban elképzelhetetlen volt), és a családalapítással kapcsolatos attitűdök is megváltoztak: ma már tervezünk, mérlegelünk, számolunk, és mindezt legfőképp a születendő gyerek(ek) érdekében. A gyerekvállaláshoz tehát mindenképp szükség van arra, hogy valaki akarja ezt az egészet, különben boldogtalan lesz, és úgy fogja érezni, hogy rossz döntést hozott - legrosszabb esetben pedig a gyermekét vagy a partnerét hibáztatja ezért.

Mivel én is a tudatosan gyermektelen kategóriába tartozom, van tapasztalatom abban, hogy milyen kritikák érik a hasonlóan gondolkodókat, és mivel győzködnek illetve vádolnak minket a család mellett érvelő (és esetenként akár egyenesen propagandista) emberek. Például azzal, hogy önzőek vagyunk, túlságosan szeretjük önmagunkat (?), illetve az anyagiakat rendeljük mindenek fölé, és mániánk a függetlenség. Valójában mi ugyanazt szeretnénk, amit ők: boldogan élni – csak éppen gyerek nélkül. Az pedig, hogy a nem-gyerekre fordított energiánkat mire használjuk, hadd legyen a mi döntésünk. Valószínűleg – a média által közvetített torz képből és az előítéletekből kifolyólag - a mi kényelmesnek hitt „fenékig tejfel” életünket irigylik, azt viszont nem veszik figyelembe, hogy a tudatosan gyermektelenek egy része alkotó-, tudományos-, vagy aktivista munkát végez (tehát a legkevésbé sem felelőtlen), és ők pont azért nem vállalnak gyereket, mert az életmódjuk nem teszi lehetővé. A childfree párok közül egyébként sokan foglalkoznak környezetvédelemmel a szabadidejükben, ill. felszólalnak a társadalmi problémák ellen, ami szintén nem épp önző dolog.

Azok, akiknek nincs gyerekük, gyakran a munka világában is más elbírálás alá esnek: többet kell túlórázniuk mint a családos kollégáiknak, mobilisabbnak tartják őket, ezért gyakran több utazást is be kell vállalniuk, hétvégente inkább őket hívják be, illetve az éjszakai műszakokat is inkább rájuk osztják. Ez természetesen pozitív lehet a karrierépítés szempontjából, az viszont rendkívül lelombozó, ha az ember gürizik, viszont nem kapja meg a neki járó munkahelyi és társadalmi megbecsülést, mondván, hogy ez részéről „nem áldozat”.

Bár az előítéletek elsősorban a nőket sújtják, azért bizonyos társadalmi pozíciókban és csoportokban a férfiak számára is elvárás a mai napig, hogy gyermekük legyen. Gondoljunk csak az amerikai elnökre, akinek a családi boldogsága (de legalábbis ennek a reprezentálása) egyben a karrierje záloga is. Vagy említhetném akár a zsidó ortodoxiát, ahol a példamutató családi élet elvárás (sőt, rabbi csak házas ember lehet), de akár egy céges előléptetés is múlhat azon, van-e családja az illetőnek – ugyanis a férfiak érvényesülését általában pozitívan befolyásolja az, hogy van gyermekük. (Érdekes ezt szembeállítani azzal a problémával, hogy a nőknél ugyanez hátrány a legtöbb esetben. Különösen a kisgyerekes nőket nem alkalmazzák szívesen – ahogy arra több, a közelmúltban végzett esélyegyenlőségi vizsgálat rámutatott.) Az ideális helyzet természetesen az lenne, ha senki sem kerülne hátrányos helyzetbe a családról alkotott véleménye és az életmódja miatt, a munkáltató döntéseit pedig (az alkalmazástól egészen az előléptetésig vagy fizetésemelésig) a lehető legkevésbé befolyásolná a munkavállaló családi állapota.

Ahogyan a médiában a családosok és a szinglik megjelenítése gyakran a végletekig egyszerűsített és buta, ugyanúgy a gyermektelen párok ábrázolása is egysíkú: mintha az életük csak a pénz, a siker és az élmények hajszolásáról szólna, mindenféle tudatosság, vagy az önfeláldozásra való képesség nélkül. A vásznon ott van a Szex és New York alfa-házaspárja, a tehetséges és népszerű Carrie, és a befolyásos Mr. Big a csillogó életükkel (ami, bármilyen furán is hangzik, már haladás a tudatosan gyermektelen párok ábrázolásában), meg a flúgos dinkik, azok a vígjátékba illő, örök gyerek párosok, akikről a néző azt gondolja magában a film alatt: na, ők tényleg jobban teszik, ha nem vállalnak gyereket. (Dinki: az angol dink, vagyis double income no kids kifejezésből. Nagyjából annyit jelent: „dupla jövedelem és nincsenek gyerekek”.)

A sajtó sem bánik kesztyűs kézzel a childfree párokkal: vagy a népesedési politikával, az öregedő társadalom rémével és az „ints búcsút a nyugdíjadnak”-szöveggel bombáz, vagy egyenesen - saját értékrendjét erőltetve, fenyegetőzve - döntésünk megváltoztatására sarkall.

A childfree párok életében a társadalmi előítéleteken és a média befolyásoló szerepén túl a legtöbb esetben jelen van a családi nyomás is, hiszen ha az ember úgy döntött, hogy nem tervez gyereket, azt előbb-utóbb a szülőkkel is meg kell osztani. Nem könnyű ez, pláne ha nincs idősebb testvér, aki már „teljesítette a penzumot”, vagy esetleg a családi értékrend megkívánja, hogy szülessen egy fiú, aki továbbviszi a nevet... Sajnos nincs recept arra, hogyan védje ki az ember a finom noszogatástól akár egészen a konkrét bűntudatkeltésig vagy a „Mondd, mit rontottunk el?” kérdésekig terjedő győzködéseket. A saját véleményhez való ragaszkodás és az őszinteség viszont a legtöbb esetben kelt annyi tiszteletet a család többi tagjában, és a szűkebb ismeretségi körben, hogy az esetleges indulatok idővel mérséklődjenek.

A legnehezebb talán a tudatosan gyermektelen feminista nők helyzete: mintha egy lépéssel előrébb járnának a saját sorsukon, boldogulásukon való gondolkodásban, miközben a társadalom nagy része még mindig azt vallja, hogy a gyerekszülés egy nő életében - főleg ha kiegyensúlyozott párkapcsolatban él - kizárólagosan természetes, sőt, magától értetődő. Az emberek többsége úgy véli: egy nőnek az a sorsa, hogy idővel anya lesz. A feministák természetesen tiltakoznak a nők szülőgéppé degradálása ellen, méghozzá teljes joggal. Nem kezelhetünk alaptételként ugyanis egy olyan dolgot, ami a modern társadalomban már szabad és önálló döntés tárgya (vagy legalábbis az kéne hogy legyen). A képesség tehát, hogy valaki gyereket tud a világra hozni, nem kell hogy ennek a kötelezettségét is magában hordozza. Részben a feministák küzdelmének hála, a gyermekvállalás tervezését, időzítését már nem kárhoztatja a társadalom (azon vallási fundamentalista nézetektől eltekintve, amelyek még az óvszer használatát is elutasítják), és reméljük hamarosan eljön az az idő is, amikor nem tekintenek torzszülöttekként azokra, akik tudatosan nem vállalnak gyereket. Állandó „érv” a családpárti megmondóemberek részéről az, hogy a nők boldogtalanok lesznek hosszútávon gyerekek nélkül, mivel a szaporodási ösztön azt diktálná, hogy szüljenek. Ez a tipikusan antifeminista érvelés nemcsak sértő, hanem téves is. Az „ösztön” ugyanis, tudományos definíciója szerint az összes egyedre vonatkozó, veleszületett, komplex cselekvések sora. Az alvás vagy az evés ösztön: nélkülük nem maradnánk életben, viszont a nem-szaporodó emberi egyedek számára nem jár életveszéllyel az, hogy nem örökítik tovább génjeiket. Nem pusztán „biológiai kódról” van tehát szó: az emberi populációnak mindig voltak olyan tagjai, amelyek nem akartak szaporodni. (És őket is anya szülte.) Az emberi faj ráadásul megkülönbözteti a szaporodás iránti és a szexuális vágyat, egyáltalán felismeri, hogy a kettő különválik egymástól, létezik akár egyik a másik nélkül – vagyis minden akadály nélkül élhet szexuális életet az, aki nem vágyik gyerekre, és előfordul olyan eset is, amikor valaki szeretne gyermeket, de az ehhez szükséges szexuális aktust elutasítja. Jó volna, ha a szaporodásra vonatkozó biológiai és pszichés motivációt, amely létező, és nagyjából mindannyiunkban jelen lévő dolog, nem neveznénk szaporodási ösztönnek, mivel megtévesztő. Érdekes módon pont azok kardoskodnak az utóbbi mellett, akik a legerősebb társadalmi nyomást közvetítik - miközben ha a gyerekvállalás valóban ösztönszerűleg meghatározott volna, semmi szükség nem lenne külső megerősítésre. Általában azok is a „legyőzhetetlen anyatermészetre” hivatkoznak, akik a maguk objektíven indokolhatatlan (de abszolút érthető) gyermek utáni vágyát szeretnék valamilyen okból megideologizálni. És sajnos vannak olyanok is, akik másokat próbálnak rábírni a gyerekvállalásra azzal, hogy az ösztönöket emlegetve kételyeket ébresztenek bennük a döntésükkel kapcsolatban, és végső soron akár a normalitásukat is kétségbe vonják, vagy a mentális egészségüket firtatják, ha az illető nem akar gyereket.

Az is téves vélekedés, hogy a gyermektelenséget választó emberekben nincs elegendő gondoskodásra való hajlam, és valójában gyerekgyűlölők. Persze vannak olyanok, akiknek a szőr feláll a hátán, ha egy kisgyerek hisztijét vagy épp viháncolását hallják, vagy ha egy egész csapatnyi felnőtt épp körbegügyög egy csecsemőt – én nem tartozom közéjük, bár nem is lelkesedem különösképp a babákért. Szerencsére ritkán hozott össze a sors baby stalker (vagyis „babával letámadó”) ismerősökkel, mert velük már nehezebb szót érteni. Ők azok, akiknek kizárólag a saját gyerekük a témájuk, gyakran olyan részletekbe menően, mint a baba székletének a minősége, vagy a szülés utáni testi változások ecsetelése. Folyamatosan update-elt facebook fotóalbumuk gondoskodik arról, hogy csemetéjük minden – különösképpen nem érdekfeszítő – rezdülése dokumentálva legyen, pl. „Ákoska bekapta a nagylábujját”, vagy „Rékuci épp az oldalára fordul”. Állandó kérdésük: „Ti mikor raktok fészkeeet..?”. Brrr.

A childfree-k többsége egyáltalán nem idegenkedik a gyerekektől, és van köztük olyan is, aki velük foglalkozik a munkája során. Akadnak, akik önkéntes tevékenységet vállalnak egy gyerek-intézményben, és ez kielégíti őket annyira, hogy nem akarnak sajátot. Más szempontból: az miért nem számít gondoskodásnak, ha valaki a társával, a barátaival, vagy akár a háziállataival  foglalkozik, és azt az időt, energiát, szeretetet rájuk fordítja, amit más emberek a gyerekeikre? Számomra fontos például, hogy kényelmes és nyugodt körülményeket teremtsek a környezetemben a magunk ízlése szerint, de azt szerencsés módon egyikünk sem igényli, hogy csillogó rendet tartsunk fenn a lakásban, vagy hogy három fogásos ebéd legyen hétvégente. Sokkal inkább az, hogy nagyokat sétáljunk és beszélgessünk, moziba menjünk, vagy beüljünk egy pubba a barátokkal. Ha gyereket vállalnánk, ezt a számunkra kényelmes és otthonos rendszertelenséget, és az alkotó munkához való jogot kéne feladnunk vagyis összeegyeztetnünk egy vagy több gyerek ellátásával.

Mivel az ismerőseink klassz párnak tartanak minket, és nagyjából „benne vagyunk a korban” elég sűrűn előkerül a gyerekvállalás témája, és persze próbálnak puhatolózni. Amikor pár szóval vázolom a helyzetet, általában rövid győzködés után ejtik a témát, néha meg egész jó és infomatív beszélgetés kerekedik. Viszont ha kicsit vérmesebb, vagy harcosan családpárti emberekkel hoz össze a sors, biztos nem ússzuk meg ennyivel. Kellő humorral már felvérteztük magunkat, de a beszélgetésben mindig eljön az a pont, amikor ki kell mondani: mi (illetve külön is: én és ő) gyerekek nélkül is megvagyunk, nem ez a családi boldogságunk feltétele. Igen, „családi”: hiszen mi is egy család vagyunk - így, ketten.

Szeretném hangsúlyozni, hogy üdvözlök minden olyan törekvést a mindenkori kormány és a családügyért felelős intézmények részéről, amely a gyermeket vállalókat segíti/ösztönzi abban, hogy elérjék céljaikat, és akár több gyerekük is szülessen, akiket nélkülözés nélkül, békében és biztonságban tudnak felnevelni. Emellett viszont az is elvárható, hogy ne tekintsenek másodrendű állampolgárnak minket, tudatos gyermekteleneket, és ne bélyegezzenek meg úton-útfélen tudománytalan, vélekedéseken alapuló, számadatokat sulykoló, bűntudatkeltő retorikával. Az pedig a társadalmi béke érdekében volna fontos, hogy a családosokat, egyedülállókat és a gyermektelen párokat ne hergeljék egymás ellen. Összességében: jó lenne, ha nem próbálnánk egymást győzködni, és ezt a merőben szubjektív választást („szeretnék gyereket” ill. „nem szeretnék gyereket”), vagyis a másik ember szabad döntéshez való jogát tiszteletben tudnánk tartani.

Ajánlott irodalom:

 

 

Vagy-vagy? Anyaság vagy egyéni érvényesülés?

augusztus 21, 2016 - 00:00

Karrier – e szó hallatán középkorú, nadrágkosztümös, szigorú fellépésű vezérigazgató asszonyt szokás elképzelni, aki a maga rideg lényével és megkeményedett arcvonásaival bizonyára pocsék feleség és anya. Már ha egyáltalán az – fiatalabb kiadásáról előre borítékolható, hogy ha így folytatja, nem lesz egyik sem. Vagy mert viszolyog e szerepektől, vagy mert hiába keres olyan férfit, akinek ő a maga antinő mivoltában kellene.

Gyermektelenségi adó - még ha csak egy ötlet is...

június 26, 2010 - 13:07
Gyermektelenségi adó

A család, a házasság védelme - először csak egy ártatlannak tűnő állásfoglalás. (Bár nem hiszem, hogy a "szinglik" bármilyen módon is veszélyeztetnék azt, hogy aki családot szeretne alapítani, így tegyen... De ha védeni kell, hát védjék...) Na de ha törvényi eszközökkel akarnak kikényszeríteni egy, szentnek és sérthetetlennek vélt életutat - az már diktatúra.

Mémek és méhek

február 17, 2019 - 13:17
Mémek és méhek, van amikor már felesleges viccet csinálni

Január elseje óta nem követem a magyar híreket, s csak rövid címsorokban, többnyire külföldi oldalakon találok utalásokat az országra, no és az ismerőseim megosztásaiból következtethetek dolgokra, annak ellenére, hogy az ismert magyar híroldalak mind le vannak tiltva a falamról. Akad bőven látnivaló, mert egy dolgot nehéz letiltani: a mémeket. Ezek a humorba csomagolt grafikus tartalmak dömpingszerűen jelennek meg, ha valami megrázó történik.