Alfonsina Storni versei

Olvasási idő
less than
1 minute
Eddig olvastam

Alfonsina Storni versei

január 19, 2010 - 12:29

 

Első cikkeink közt volt

Mamika írása

a latin-amerikai feminista költőnőről - most olvassunk tőle néhány verset!

 

Egy könnycsepp

Azt mondottad: nem sírt az én apám.
Azt is mondtad: a nagyapám se sírt.
Nem sírt fajtád egyetlen férfia,
vasember volt mind

Ezt mondtad, és egy könnycspped kicsordult
és az ajkamra hullott. Mennyi mérget
ittam én meg azzal a parányi cseppel,
melyben a mult feléledt!

Mig a könnycsepp végigzuhogott rajtam
s a súly alatt meggörnyedve álltam,
én, gyenge asszony, századok fájdalmát
éreztem meg morajló áramában.

Alfonsina Storni
ford.: Imecs Béla

 

Aludni térek

Virágok foga, harmat hajhálója,
gyógynövények karja, te, tökéletes dajkám,
ágyazz meg nekem a földlepedőkkel
és a kócos mohák pehelypaplanjával.

Aludni térek, dadám, fektess az ágyba.
Állíts egy lámpást a fejem mellé;
egy csillagképet; amelyiket szeretnéd;
bármelyik jó lesz; tedd egy kicsit lejjebb.

Hagyj egyedül: hallod, ahogy a rügyek kipattannak…
egy égi láb ringat el felülről
és madár rajzolja meg a mintát neked

így tán elfeledsz… Köszönöm. Ó, és még egy kérés:
ha újra telefonál,
mondd el neki, ne próbálja többször. Elmentem…

 

 

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Sylvia Plath: Apu

május 13, 2012 - 20:46

Kinőttelek, kinőttelek:

Fekete cipő, visellek
Harminc éve, mint egy láb,
Féregfehéren, s lélegzeni,
Tüszkölni alig merek.

 

Apu, meg kellett hogy öljelek.
De még előtte meghaltál -

Márvány-súly, csupa-isten zsák,
Szörnyszobor, egy-szürke bütyköd
Böhöm friscói fóka,

 

Atlanti habba lóg fejed,
Hol kékre babzöld víz pezseg
A szép Nauset előtt.
Imádkoztam, hogy visszatérj.
Ach, du Dreck.

 

Emily Brontë versei

december 07, 2010 - 19:47
Anne, Emily és Charlotte Brontë (Testvérük, Branwell festménye, 1834)

Emily Brontë: A Remény

Félénken szállt a Remény,
leült kalitkám elé,
s mint egy önző szivű lény,
sorsom dőltét figyelé.

Irgalmatlan volt, ha félt:
rács közt egy zord téli nap
kilestem rá, s ő fejét
félrefordította csak!

Hamis, önző volt valóban,
béke! súgta harc hevén,
énekelt, midőn zokogtam,
s elhallgatott, ha lestem én.

Hamis volt s kérlelhetetlen,
amidőn már csupa rom
volt a vágyam, vert a kedvem,
s sírt a Bú is sorsomon: