Emily Brontë versei

Olvasási idő
15perc
Eddig olvastam

Emily Brontë versei

december 07, 2010 - 19:47

Anne, Emily és Charlotte Brontë (Testvérük, Branwell festménye, 1834)

Emily Brontë: A Remény

Félénken szállt a Remény,
leült kalitkám elé,
s mint egy önző szivű lény,
sorsom dőltét figyelé.

Irgalmatlan volt, ha félt:
rács közt egy zord téli nap
kilestem rá, s ő fejét
félrefordította csak!

Hamis, önző volt valóban,
béke! súgta harc hevén,
énekelt, midőn zokogtam,
s elhallgatott, ha lestem én.

Hamis volt s kérlelhetetlen,
amidőn már csupa rom
volt a vágyam, vert a kedvem,
s sírt a Bú is sorsomon:

a Remény - bár vad kínomra
balzsam lett volna szava -
égbe szállt szárnyát kibontva,
s nem láttam többé soha!

/Ford.: Tótfalusi István/

 

Emily Brontë: Az este gyorsan száll tova

Az este gyorsan száll tova,
nyugoszni int neked:
mit hagy az elmúlt nap sora,
milyen érzéseket?

"Az elmúlt nap? Csak ennyi volt:
kínkeserves robot:
nagy áron váltott csöpp haszont
és tenger bánatot.

Az Idő keserűn perel
a Halál küszöbén,
s a Lelkiismeret ezer
vádat zihál felém:

rágalmazók, hisz Sorsomat
illetik vádjaik,
de elvakít a Bűntudat
s kiszolgáltat nekik!"

Nem örülsz, hogy pihenni fogsz,
s nem hányódsz tengeren,
s lehorgonyozza bánatod
a csöndes Végtelen?

Senki nem szán, ha távozol,
nem sír: "Isten veled!",
s maradni vágynál ott, ahol
szíved úgy szenvedett?

"Porhüvelyünk rabságra vet,
a kötelék ezer:
halogat mind, aki szeret,
amikor halni kell:

Pihenni édes, ha babér
illetheti a hőst,
de szégyen nevéhez ha fér,
hadd küzdjön meg előbb!"

Küzdöttél mindig, mindenütt,
küzdesz, mióta élsz,
Csaló és Gyáva keserült:
mért vagy még vívni kész?

"Igaz, merészebb célokat
kar meg nem vívhatott:
adakoztam s tettem sokat,
de tűrni nem tudok!"

Fő, végső ellened tekintsd,
sírod, mely eltemet -
ha visszafojtod könnyeid,
tűröd keservedet.

Nagy harc, mely pusztulásba vitt,
méltón viselt csapás -
alkonyod lehet még szelíd,
éjed megvirradás.

/Ford.: Kiss Zsuzsa/

 

Emily Brontë: Éj volt, s a hó a hegyekben

Éj volt, s a hó a hegyekben
több ölnyi vastagon állt:
folyók, patakok vize csendben
szökött a homályon át.

Itt hagyta hótól elöntött
nyáját a pór, a szegény,
mit oly szeretettel őrzött
az áldott nyár idején.

Nem rója vígan a mezsgyét,
mit jól ismert azelőtt,
 bús, meghökkent idegenként
bámulja a puszta mezőt.

/Ford.: Hárs Ernő/

 

 

Emily Brontë: Vérző ágad vezekelje le

Vérző ágad vezekelje le
a kínok könnyeit:
s én, ifjú vétkek vétkese,
örök velük én legyek itt?

Mi készt őrizni ez átkos nevet, és
hitetni: emlék záloga?
Mintha jöhetne Feledés,
áldón rám szállana:

mintha az őrült forgatagot
űzvén, mely időt sose hagy,
tűntek volna a régi napok,
melyeknek jele vagy.

/Ford.: Tandori Dezső/

 

Emily Brontë: S mint én magam, oly magányosan

S mint én magam, oly magányosan,
néz a hosszan izzó nap után:
és kesereg, mint én magam,
szüntelen bánatán.

A dombsor is egyként kapja imánk,
a szeles dombsor lenn, s a kék tenger ég:
vágyunk: ne várjon más semmi ránk,
csak szívünk, meg itt e szabad vidék.

Ah! oldozhatná csak el a kezem,
boldogan nézném, mint száll tova,
s nem panaszolnám, hogy fényesen
égő szemét nem látom soha.

De hadd hihessem, hogy ma, bár
hidegén sorvad, árva rab,
holnap ez is, az is tovaszáll,
végképp, örökre szabad.

/Ford.: Tandori Dezső/

 

Emily Brontë: Köröttem szürke sírkövek

Köröttem szürke sírkövek,
árnyékot mind messzire vet.
Miközben lépek a gyepen,
holtak nyugosznak csendesen:
A fű alatt, a föld alatt
örökre éj, örökre fagy:
elmúlt évek emlékeit
idézi szemem, s könnyezik:
idő, halál és gyötrelem
sebe nem forr be sohasem.
Idézzem csak a kín felét,
mit láttam itt lent, és az Ég
maga, bármily tiszta lehet,
lelkem nem nyugtatja meg.
Fény drága földje! fiaid
fájdalmaink nem ismerik:
nem érik, mily kísértetek
gyötrik az ember-sejteket,
mily vendégek laknak belül -
téboly, keserv, a könny s a bűn!
Legyen nekik a lét örök
révület, új s új gyönyörök:
mi nem hívjuk, hogy jöjjenek
velünk sírni bús könnyeket.
Nem - a szenvedés poharát
a Föld másnak nem adja át:
nem érdekli az Ég - a mi
halandóságunk fáj neki.
Anyánk, enyhítni mi segít
határtalan gyötrelmeid?
Sóvár szemünk hogy víg legyen,
mosolyogsz, s milyen kedvesen!
De ebben ki nem látja meg
a mély, nem gyógyuló sebet?
Ó, nincs az égben oly csoda,
mely tőled elcsábítana.
Tiéd leszek, ha az óra int,
utolsó drága kincseink,
s küzdünk, hogy ha a köd leszáll,
édes arcoddal majd Te várj.
Bármily síron túli világ
hívhat - nem halljuk meg szavát.
Nem - inkább drága szíveden
pihenjünk végleg, csendesen:
s Veled osztozzunk egy napon
a halhatatlanságodon.

/Ford.: Tapfel Klára/

 

 

Emily Brontë: Gyűlölhetik, megvethetik

"Gyűlölhetik. megvethetik,
feledhetik mások neved,
de bús szívem reményeid
s híred múlásán kesereg."

E boldogtalan sors miatt
így sírtam - egy órája csak.
Egy szó megölte könnyemet,
s gúny ült szememben bú helyett.

"Áldott inkább a por, amely
alatt nem gyászol senki sem.
Hiú voltál és gyenge, gőg,
gazság s a kín gúzsba kötött,
szívemmel nem rokon szíved,
lelked nem úr lelkem felett."

De elmúlt e gondolat is -
botor, gonosz volt és hamis -
a gyáva őzet megvetem,
mert úr rajta a félelem?

Kigúnyolnám haláljaját
a farkasnak, mert csúf s galád?
Nevetnék, a kis nyúl ha sír,
mert halni bátran ő se bír?

Nem! Ha rá emlékezünk,
töltse el szánalom szívünk:
föld borítsa puhán fejét,
s adjon neki nyugtot az ég!

/Ford.: Tapfer Klára/

 

Emily Brontë: Hallottam, jő a szél dagadva

Hallottam, jő a szél dagadva,
mily isteni öröm!
Oly mély, hogy lelkem elragadta
a forró könny-özön.

Magányos, téli esteken
idéztem, mint adott
a zsenge ifjukor nekem
sok szépet, csupa jót.

S mit hozhatnak még az idők
szépet s jót, afelett
csillagokként ragyognak ők,
betöltve az eget.

/Ford.: Szegő György/

 

Emily Brontë: Túl késő már, hogy hívjalak

Túl késő már, hogy hívjalak:
álmom mit dajkáljam megint:
hozna gyúlt homlokomra csak
fény-fúlt, vihar-utáni kínt.

Közben a köd oszladozik:
látok tar hegyoldalakat:
már arany káprázatait
nem festi a reggeli nap.

Mégis, drága árny, örökélet
dédelget itt hű kebelemben:
Isten látta! az ifjú évek
üdvét, mikor veled lehettem.

/Ford.: Tandori Dezső/

 

Emily Brontë: Nem sírok, bár el akarsz hagyni, látom

Nem sírok, bár el akarsz hagyni, látom:
mi tartson kedves ok?
Kettőzve szenvedem sötét világom,
mert szíved szenved ott.

Nem sírok, mert a nyarad glóriája:
komor vég közele:
s bármi boldog történetünk mi várja?
Mindig a sír öle.

Oly bírhatatlan e szorongás:
hogy mind nagyobb a tél:
öl, kétségbeesett lelket, a romlás,
mit sok holt év igér.

Így, ha majd meghalsz, s én egyetlen
könnycseppet ejtenék,
annyi csak, hogy sóhajt a lelkem:
veled pihenne rég.

/Ford.: Tandori Dezső/

 

Emily Brontë: Holdfény hull, nyár holdfénye

Holdfény hull, nyár holdfénye
csendben, szépségesen:
éjfél kör-ünnepélye
lélegzik édesen.

S főleg, hol a könnyű szélben
égnek leng sok faág,
vagy lehajol, árnyas-mélyen
égtől oltalmat ád.

Ernyén e vad lugasnak
hever egy gyönyörű leány:
zöld fű, virággal harmat
hullámzik körbe haján.

/Ford.: Tandori Dezső/

 

Emily Brontë: Az Ősz mély bánatát ma

Az Ősz mély bánatát ma
elsóhajtja a szél:
több, mint a tavasz virága
földön a holt levél.

Az éj nyugodni nem hagy,
bolyongni hívna már:
sok régmúlt érzés szorongat,
prédára gyűlt sakál.

Volt oly sok enyhe, drága,
s most didergek belül:
múlna el rólam mindnek árnya,
ha fényük elkerül.

Rég hamvas ifjúságát
a vén majmolja így:
kérges lelkem csak egyre rázzák
hév, vad szeszélyeik.

Ha feledt öröm árán
megváltható a múlt,
s legdrágább kincsen sírba szállván
kínom is porba hullt,

talán új virradatra
nyithatnám rá szemem,
s orcám új nyár vonná aranyba,
szívem új szerelem.

/Ford.: Kiss Zsuzsa/

 

 

Emily Brontë: Szerelem és barátság

Vadrózsa a szerelem,
a barátság magyalág,
fakó ez, míg a rózsa nyit,
de kin van állandóbb virág?

Tavasszal a vadrózsa szép,
nyáron meg ontja illatát,
de ha eljő a tél megint,
ki dicsérné a rózsafát?

Vesd meg hát a balga füzért,
magyallal ékesítsd magad,
s ha tél hervasztja homlokod,
koszorúd mégis zöld marad.

/Ford.: Szegő György/

 

Emily Brontë: Nem érhet kétségbeesés

Nem érhet kétségbeesés,
míg csillag gyúl az éjben,
míg harmatos az alkony és
reggel arany nap ég fenn.

Kétség nem győzhet rajtad itt,
hulljon bár könnyek árja:
akit szerettél, nincs-e mind
veled, szívedbe zárva?

Sírsz, mint más. Kínod sóhaját
kettőzi szél nyögése,
s bús tél hint sápadt zúzmarát
az őszi, holt levélre.

Mégis száz friss virág virul:
sorsod a sorsuk, hidd el.
Menj hát tovább. Járj szótlanul,
de soha megtört szívvel.

/Ford.: Csengery Kristóf/

 

Emily Brontë: A nyárest szépen elmerül

A nyárest szépen elmerül,
puha fénykörben ég szobám,
nincs egy felhő se bús jelül
az ég megszentelt homlokán.

A vén torony aranyban áll,
az elnyugvó napon mulat -
az est szelíden éjbe száll,
kétled, hogy véget ért a nap.

És épp ez az a kedves óra,
mely a házból kitörni hí:
a munkaáldozat leróva,
gyerünk szabadon játszani.

S a kert mért bús és elhagyott?
Gyors léptektől nem zeng a ház -
nincs nevetés - se víg dalok,
sírmélyi csönd, amerre jársz.

Bóklászva csak a kert alatt
várom minden út véginél,
hogy szaporább léptek zaját
s hangokat hord az esti szél.

Hiába - nem jön senki el,
és reggel lesz, az ég ködös:
mondd - nekik végleg menni kell,
nincs napfény, hol gond függönyöz?

Dehogynincs, korhol a Remény,
tűnt öröm emlékét ne bújd,
minden viharban ott a fény
s az égi terv, a visszaút.

/Ford.: Gergely Ágnes/

 

Emily Brontë: Dal

Nyomorúság és öröm közt
szerelem fenn nem marad,
baráttal kár közösködnöd,
hogy enyhítsd a kínokat.

Tudom, hogyha könnyet ontok,
nem kapsz örömre te sem,
s éppen ennyire tudom, hogy
mindig nem sírhatsz velem.

Váljunk el, hiszen tovább már
lelkem nem közös veled:
vándorául Óceán vár,
hajóm, nem-járt tengerek,

szigeteknek sokasága,
ahol a kín is szabad,
s éjszakánként majd, te drága,
nem vigyázom álmodat.

Akkor, ha virrad a reggel,
nem kell visszafojtanod
áradó kedved, ha kelsz fel,
mert én oly csüggedt vagyok.

Minden emlék odahagy majd,
ami fáj, naponta egy,
ó kötésünk szétszakadhat
s csupán álmod lehetek.

/Ford.: Kiss Zsuzsa/

 

 

Emily Brontë: Virágot bont a május

Virágot bont a május,
ezernyi rügy fakad,
méhek minden sziromban,
minden fán madarak.

Fent süt a nap vidáman,
patak dalt csörgedez:
csak nekem bú a társam,
minden sötétbe vesz.

Hideg, hideg szivem!
Nem tud hevülni már:
oly idegen neki
az égő fénysugár.

Meghalt bennem a kedv,
nyugalmat keresek:
bár nyirkos föld boritná
e keserű szivet.

Egyedül hogyha lennék,
ily bú nem nyomna tán,
remény ha elveszett rég,
nem tudnék félni már.

De a boldog szemekből
majd éppígy könny fakad,
s látnom kell elborulni
felkelő napjukat.

Zúdítná bár az ég
e gond-özönt reám,
s szivük lenne szabad -
nem panaszkodna szám.

De jaj, ledönt a villám
öreg és ifju fát,
az lesz sorsuk s a sorsom,
hogy hulljunk, mint a fák.

/Ford.: Tapfel Klára/

 

 

Emily Brontë: Sötét éj: A tél sóhaja

Sötét éj: a tél sóhaja
lágyan jár Gondal partjain:
s bár sír a szél bús jajszava,
nem torlad hó a vízre kinn.

Lovam meddig kalandozott
a pusztamélybe, nem tudom:
de kaphat jószót, abrakot:
nem megy tovább a járt uton.

A kantárt meglazítva hát
hű társam szélnek engedem:
hullámzó domb, tág rónaság,
s a fáradt ló már nincs velem.

A felhőraj bús tömböt alkot,
s a borús láthatárra tart,
de biztos jelet még nem ad, hogy
ónos esőt hoz vagy vihart.

Lesújtva, kábán állok itt,
testem a hangarétre dül,
várja, hogy végre álmodik,
szemhéj és szív ellenszegül:

s egyszerre, úgy éjfél fele
a csillagtalan ív tövén
a hegymagasból kúszva le
ködös kisértet lép elém.

Dús haja leng, s a válla fent
ragyog, mint felhők hold alatt:
és zajtalan kis lába van:
fehéren izzó pillanat.

"Ki vagy, te leány, ki az ingovány
martjára lépsz, s már nem élsz a mennyben?"
Így szólok én, míg könnyedén
fekvőhelyemre hajlik a szellem.

"Honom a forgószél hona,
ösvényem egy a hófúvással.
sok év, hosszú év szállt tova,
hogy találkoztam már lakással.

Mikor szélvész dúl, hogy a hang elfúl,
s a vadász a síkon ottmarad,
ha csak gyengülök, mikor orkán bőg,
ne lássam többé a dombokat.

Te is énrám vársz, halott juhász,
hegy lejtőjén kisegítelek:
a rejtekút mindig célba jut,
hogy visszakapd a te völgyedet.

Jön a vihar, s a part kihal,
hinárból jeltüzet gyújtok, és
szétfut a fény a vak éj közepén,
és boldog a rémült tengerész.

S a szétszórt nyáj, mely e tájon jár,
csak gyöngéd test, mely vonzza a bajt:
de bűbájt tudok, s a sok juhot
varázserőm megvédi majd.

Hű lovadon a magányos alom
halált szimatolt búcsútok után:
odatérdepelek, hol csüng a nyereg,
s fény éled a ló holt szembogarán.

De nem ér a nevem, ha elfeledem,
irgalmamból mi hull ma rád:
csak nélkülözés, nem csüggedés:
nem legyőzetés, csak szolgaság.

Az a halk hajlék, hova lábad lép,
megtelik jövőd keservivel:
de itt ég e könny, s én esküszöm,
kit szeretnek, az tűzhelyre lel."

/Ford.: Gergely Ágnes/

 

 

Emily Brontë: A harangvirághoz

A.G.A.

Bimm-bamm, szent őr, zengve lengj,
szép vagy erdőn s dombokon,
s kedves vagy zöld völgybe lenn,
hát még fenn, vad bércfokon!

Harangvirág, isteni
fénnyel láttam fényleni
gyöngyöm láttam s kedvesem
sápadón, nagybetegen.
Te hallattad hangodat,
balzsam volt nekem szavad:

"Süssön nyári nap le rám
éltem egész folyamán.
Tán inkább zord téli ég
nézzen, mikor jön a vég?

Nyílok s nyugton hervadok,
elsiratnak harmatok:
végy erőt gyászkönnyeden,
túl sok év csak bút terem!"

/Ford.: Szegő György/

 

 

 

Emily Brontë: Mily szép a kék harangvirág

Mily szép a kék harangvirág,
ha nyárban megremeg:
formája erőt ont reád,
nyugtatja lelkedet.

A bíbor hanga szertelen,
komor varázzsal az:
az ibolya fűszert lehel,
s az illat nem vigasz.

Pőrék a fák, a nap hűvös,
és nagy, nagy ritkaság:
az ég fényküllőt nélkülöz,
a föld meg zöld ruhát:

a csilló víz fölé a jég
sötét árnyat vetett,
és domb és völgy és messzeség
fagyos köd foglya lett.

Harangvirágban nincs erő,
a hangafű oda,
az ibolya völgymélybe nő,
s nincs édes illata.

S bár fáj, hogy nincsen hangarét,
jobb így, hogy messze van:
tudom, csak könnyet ontanék,
ha lesne rám vígan:

erdő mélyén szelíd virág
a mohos kő alatt,
rejti balzsamát, harmatát:
engem meg nem ríkat -

a szár pompás kis termete,
az ezüst-kék szirom,
a bimbók zafír ékköve
smaragd levéltokon,

ez lélegzik a szívemen,
e mély, nyugodt varázs,
ezért van az, hogy könnyezem,
s ez enyhít, semmi más:

ezért sírok, mert minden elhagy,
kopár a téli nap,
gyötrődve sírok, hogyha hervadt
part éri lábamat.

Hideg van, és a fény lehull
a tompa ég alól,
a sötét, nyirkos fal kigyúl,
aranya illanó,

emészted magad, vágyva vágysz
virághozó idők után -
s a tűnt fényt hozza majd a gyászt
érted, szülőhazám.

/Ford.: Gergely Ágnes/

 

Emily Brontë: Már-már érte az esti nap

Már-már érte az esti nap
a ligetes, zöld halmokat:
tájat, mely szebb s magányosabb,
a szellő ritkán simogat.

Hajlik a fű, ha ő fuvall,
a vizek szebben kéklenek.
Fehér felhők fodraival
száll: azok harmat-szellemek.

Reggel azúr virágkehely
ringatta harmat-lényüket,
s szállnak megint az égbe fel,
hol glóriájuk született.

/Ford.: Szegő György/

 

 

Emily Brontë: Pusztulj, virág, hullj, levél

Pusztulj, virág, hullj, levél,
kurtulj, nappal, nyúlj meg, éj!
Minden levél, amely lehull,
beszél hozzám boldogul.
Mosolygok, ha jégvirág
néz majd rám, nem rózsaág.
Éji romlás zord napot
hozzon - akkor dalolok!

/Ford.: Szegő György/

 

Emily Brontë: Nagy bűn tán, de kimondja szám

Nagy bűn tán, de kimondja szám
e szót: "Isten veled!"
Nem hallod kérni ezután
e megbántott szívet.

Téli reggel...vad hangatáj...
Göcsörtös vén fa vár.
Ha megveted, s zord látta fáj,
nekem éppoly sivár.

Feledem éjsötét szemed
és rózsás ajakad,
ha szent esküdet feleded,
ha hazug volt szavad.

Ha szerelmednek árthatott
parancs s börtönfal is,
mért tűrjek érte bánatot,
hisz hideg volt s hamis.

Köt hozzám szívet eleget
sok szál, próbált s szilárd:
sok szemsugár melengetett,
és fényük mindig áld.

Az űzi búm, az lesz napom,
lelkem így lesz szabad,
s nem gyötri bolond fájdalom
az emléked miatt.

/Ford.: Szegő György/

 

 

Emily Brontë: Hírt hoz az éj, a csillagár

Hírt hoz az éj, a csillagár:
hangás tetőn, vad szélbe less,
jön majd egy gyász-szárnyú madár,
vér hull karmáról, vér, veres.

Ne nézz körül s a mélybe se,
égi útját kövesd csupán,
figyeld, hol száll a rétre le,
s imádkozz, vándor, azután.

Ott mily szerencse vár terád,
azt én meg nem jósolhatom,
de az ég hallja az imát -
az Isten óvjon utadon!

/Ford.: Szegő György/

 

Emily Brontë: Kedvet nem álmodom

Kedvet nem álmodom,
emlék nem pusztul el:
a lélek elnyomorodón
jajjal felel.

Békét sem álmodom:
a holtak árnya ül
- ébren őket nem láthatom -
ágyam körül.

Reményt sem álmodom:
az álom mélye fáj,
hol képüktől lehangolóbb
az éjhomály.

Erőt sem álmodom,
hatalmam sincs nekem,
csak járni sötétebb habon,
vadabb vízen.

Társat sem álmodom,
ki jó, ha itt a vész:
gúnyolva nézik bánatom -
nagyon nehéz.

Vágyat sem álmodik,
társulni nem akar,
kínját feledni vágy a szív,
s álomba hal.

/Ford.: Gergely Ágnes/

 

Emily Brontë: Éj borít sűrű ködbe

Éj borít sűrű ködbe,
vad szél fúj hidegen:
zsarnok bilincsbe kötve
nem tudok lépni sem.

Lombot tépáz a szél,
hó ül a földeken,
a vihar utolér,
s nem tudok lépni sem.

Felhő-torlasz felettem,
pusztaság odalenn:
bú nem indít meg engem:
 nem bírok lépni sem.

/Ford.: Ferencz Győző/

 

 

Emily Brontë: Sorok

Meghalok: ha sírdomb alatt
nyugszik a szív, mely érted ég,
feledve földi gondokat,
s az élet ezer örömét,

ne sírj: előtted keltem át
a sötétségnek tengerén,
a part végre nyugalmat ád,
könny és gyász ide el nem ér.

Én sírhatnék - itt hagytalak
a zord vízen, hol a hajó
viharban, rémek közt halad,
nincs fény, s a part nem látható.

Az élet hosszú vagy rövid,
mit számít, öröklét ha vár:
lent búcsuzunk, de fent megint
találkozunk, hol nincs halál.

/Ford.: Tapfer Klára/

 

Emily Bronte: Akkor vagyok legboldogabb

Akkor vagyok legboldogabb,
ha lelkem test-börtönből elszakadt
szeles, holdfényes éjszakán, ha fenn
a fény világában bolyong a szem -

mikor nem vagyok - s nincs se föld,
se tenger, se felhőtlen ég -
csak vándor szellem odafönt,
hol végtelen a messzeség.

/Ford.: Tapfer Klára/
Emily Bronte: Vége. Én tudva éltem át
2010. január 9. 10:55

Vége. Én tudva éltem át.
Kín a szívembe rejtenem.
Fölidézem az éjszakát,
amit még látva lát a szem.

Este a nap felhőtelen
nyárégbolton alábukott,
vak árnyak keltek idelenn,
s fenn a mélykékben csillagok,

s fenyéren, zord hegy tetején,
kívül az emberek körén
szívem elszorult, s könnyesen
járt szemem a baljós egen.

/Ford.: Kiss Zsuzsa/

 

 

Emily Brontë: Mért gyűlölöm e zord hegyek

A.G.A.

Mért gyűlölöm e zord hegyek
s fenyér övezte szurdokot?
Nagyon szerettem ezt a helyet,
hisz még gyerekként láthatott.

A nyári hőben itt csontok fehérlenek,
de nem mondja meg senki az okot:
tudója csak egy ember lehet,
mért gyűlölöm e szurdokot.

Derék ellenfél, megbocsát
a szívem önhitt dölyfödért,
mert kincseket érő jóbarát
voltál, míg bús magányban élt.

Körüllebegtek a régi idők,
míg gyámolított nemes karod:
a föld régveszett bájjal tündökölt:
feledtem, jaj, hogy más vagyok.

Egy napba - órába - se telt,
szellemem új életre nyílt:
aranyköd szállt fejem felett,
s régi magam lettem megint.

/Ford.: Hárs Ernő/

   
 

 

 

Elizabeth Barett Browning néhány verse

január 17, 2010 - 18:25

Elizabeth Barrett Browning néhány verse

 

 

Portugál szonett

Theokritosra gondoltam, s az Ének,
ős-édes évek dala fájt fel újra,
dús éveké, melyeknek mézes ujja
osztotta kincsét fiatalnak, vénnek, –

s így ringva habján antik ütemének,
könnyemen át egy látomás borúja,
múlt életem édesbús koszorúja,
a lassú léptü, szép, szomoru évek

dobtak rám árnyat. S éreztem, megáll
mögöttem egy misztikus Idegen,
s hajamnál fogva hátra ránt-cibál:

Anna Ahmatova néhány verse

november 11, 2009 - 17:11
"Rémület kavarta éji árnyak"
 

Rémület kavarta éji árnyak,
Hullongó holdfényben fejszefej.
Házfal mögött zajok motoszkálnak.
Patkány? Szellem? Tolvaj illan el?

Fülledő konyhámon vízbe csobban,
Rozzant padlón számvevést kopog,
Szikrázó koromszakállat ontva
Szökken túl a padlásablakon.

Villan föl, de elhalványul nyomban,
Gyufám dugta el, gonosz manó,
Mécslángom kioltja. Csillanó
Fegyver jobb – puskák mellembe nyomva.

Maya Angelou: Mégis szállok

április 26, 2018 - 23:10

Átírhatod a történetem
Köpködhetsz rám hazugságot,
Beletaposhatsz a mocsokba
De mint a por, mégis szállok.

Dühít, hogy pimasznak találsz?
Miért nézel sötéten felém?
Tán elhiszed, hogy olaj tör fel
A nappalim közepén.

Mint holdak és napok,
Értve az idő ritmusához,
Mint felszökő remények,
Mégis szállok.

Azt hiszed, hogy összetörhetsz?
Leshetsz, míg görnyedve állok?
Könnyem fakad, földre szakad,
Szemlesütve sírdogálok?