Azt gondolom, hogy feministaként ugyanolyan fontos a gyerekek bántalmazása elleni küzdelem, mint a nők védelme. Ráadásul a bántalmazó családban felnövő gyerek még kiszolgáltatottabb, mint egy felnőtt nő, akit férje, élettársa bánt. Mindez csak úgy tud fennmaradni, hogy a bántalmazó erős társadalmi támogatottságot élvez. A bántalmazás ráadásul generációról generációra folytatódik egészen addig, amíg valaki nem tudatosítja, mit élt át gyerekként, és nem tesz azért, hogy ő már támogatóan viszonyuljon saját gyerekeihez.[1] Így ha felhívjuk a figyelmet az egyes esetekre, és elutasítjuk a gyerekek bántalmazásának minden formáját, akkor talán kevesebben válnak a szülői önkény áldozatává. Ezért szeretnék néhány cikket írni erről a témáról, és mindenkit arra buzdítani, hogy figyeljen oda a szűkebb vagy tágabb környezetében élő gyerekekre.

Minden gyereket ér trauma akkor is, ha támogató családban nő fel. A „természetes” traumák egy része az életkori sajátosságokból, szükségszerű változásokból ered; egy másik része valamilyen váratlan tragikus eseményhez, katasztrófához kötődik. A kisgyereknek először az anyától való leválást, az óvodába, majd iskolába kerülést kell átélnie; de ezek az önállósodás folyamatának elkerülhetetlen lépései. A szülők válása, közeli hozzátartozó halála, a család nehéz anyagi-szociális helyzete, vagy a külső környezetben zajló tragédia (pl. háború, természeti katasztrófák) nagyobb traumát jelent. Ez utóbbiakra nehezebb is felkészülniük a szülőknek.

Ugyanakkor – legalábbis a kognitív pszichológia szemlélete szerint – soha nem önmagában az esemény az, ami traumatizál, hanem annak értelmezése, várható következményei, és a hozzá kapcsolódó érzelmek. Mivel a szülő az, aki felnőttként felelős a gyerekért, az ő feladata (lenne) ilyenkor, hogy megnyugtatóan értelmezze és kezelje a negatív történéseket is. Ha szorong, azt a gyerek is érzi. Természetesen nem várható el, hogy a felnőtt minden helyzetet higgadtan, jókedvűen kezeljen, és nem is ettől válik valaki „elég jó” szülővé. A lényeg az, hogy megértse és elfogadja a gyerek érzelmeit, ezekre reagálva próbáljon neki segíteni a trauma feldolgozásában; saját félelmeit pedig ne terhelje rá a gyerekre, vagyis ne „szülősítse” őt. A felnőtt is lehet szomorú, dühös, de neki, a gyerekkel ellentétben, már vannak eszközei a negatív érzelmek kezelésére, az önismeret fejlesztésére. Ha mégis rosszul érzi magát, szorong, akkor ezekről az érzésekről is érdemes a gyereknek beszélnie, vigyázva arra, hogy a gyerek tisztában legyen vele: ezek a negatív érzelmek nem az ő „rosszaságának” a következményei. Emellett nagyon fontos lenne, hogy a szülő saját ki nem elégített szükségleteivel, gyerekkori traumáival, ha lehetséges, még a gyerek születése előtt foglalkozzon.

A gyerek csak akkor tudja átélni saját érzelmeit, ha van mellette egy olyan, felelős felnőtt, aki megérti őt, és „elkíséri” ezen az úton. Ha a szülők ezt nem teszik lehetővé, akkor a gyereknek el kell fojtania az érzelmeit, azt kell mutatnia kifelé, amit elvárnak tőle; és ezzel egy „mintha-én” kialakítására kényszerül. Ez az alapja a felnőttkori szorongásnak, depressziónak.[2] A gyerekkori érzelmek elnyomása sokkal gyakoribb, mint hinnénk; sőt, véleményem szerint szinte általános. A szülők általában a negatív érzelmeket (pl. félelem, szomorúság, harag) tartják nem elfogadhatónak. Vannak, akik még azt is megtiltják, hogy a gyerek sírjon, amikor a szülő megveri; mások saját magukat állítják be áldozatnak, és a gyerektől várják, hogy megvigasztalja őket.

Rengeteg könyv, kutatás foglalkozik a válás káros hatásaival; úgy tűnik, a többség még mindig a családok „felbomlásában” látja a traumák legfontosabb forrását. A szerzők alapvető feltételezése általában az, hogy a gyereknek szüksége van apára és anyára, ebből következően úgy vélik, a válás önmagában nagyon traumatikus, jobb elkerülni. Van, aki még azt is bizonyítottnak látja, hogy az egyszülős családokban felnövő gyerekek rosszabbul teljesítenek, és jellemző rájuk a korai promiszkuitás.[3] Csak kevesen törődnek a gyerek valódi érzelmeivel, azzal, hogy mit él át egy bántalmazó légkörben. A család szerkezetét úgy tűnik, sokkal könnyebb vizsgálni, mint a benne zajló folyamatokat, a nevelés minőségét. Pedig a válások nagy része valószínűleg azért történik, mert az egyik szülő bántalmazza a másik szülőt (illetve kölcsönösen bántják egymást), vagy a gyereket is. Ilyenkor sokkal kisebb traumát okoz, ha a szülők nem élnek együtt, és a gyerek csak ritkán találkozik a bántalmazóval, mint ha felnőttkoráig közvetlenül vagy közvetve el kell viselnie a rendszeres pszichés vagy fizikai abúzust.

Sok szakember csak felületesen szemléli azt a környezetet, ahol a gyerek felnő. Szerető, támogató légkört feltételeznek olyan külső jellemzők alapján, mint pl. a „teljes” család, vagy a megfelelő anyagiak megléte. Pedig jól tudjuk, hogy vannak szülők, akik mindent megvesznek gyerekeiknek, hogy ezzel fedjék el az érzelmek, a szeretet hiányát, vagy felvágjanak mások előtt; sőt, később vissza is tudjanak élni vele. („Mi mindent megadtunk neked, te mégsem vitted semmire!”)

A bántalmazás lehet verbális, pszichés, érzelmi, fizikai vagy szexuális. Ha nincs nyilvánvaló, jól látható jele (pl. zúzódások, törések; a szomszédba áthallatszó kiabálás), ráadásul a szülő azt kommunikálja kifelé, hogy ő szereti a gyerekét, akkor a külvilág nagy eséllyel nem fogja elítélni a bántalmazást. Ez a folyamat a gyereket is nagyon elbizonytalanítja.

Feministaként nehéz helyzetben vagyunk, amikor az anyákat kell megítélnünk. Sokan elfogultak velük, hiszen ma is rengeteg feladat és teher hárul rájuk a gyerekneveléssel kapcsolatban; és rengeteg anyát bántalmaz a férje. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos tudatosítani, hogy az anya felnőtt ember (míg a gyerek ki szinte teljesen ki van szolgáltatva neki és szűkebb környezetének), felelős azért, amit a gyerekével tesz; és részben azért, hogy az apa agressziójától megvédi-e őt. A családban ő is a gyerek felett áll hierarchikusan, így könnyen elnyomóvá válhat. Éppen ezért fontos, hogy az anya bántalmazó magatartását is ugyanolyan komolyan vegyük, mint az apáét; és a legsérülékenyebb szereplő, a gyerek igényei kerüljenek előtérbe.

[1] Forward, S. (2000) Mérgező szülők. Háttér Kiadó, Budapest.

[2] Miller, A. (2005) A tehetség gyermek drámája és az igazi én felkutatása. Osiris Kiadó, Budapest.

[3] Hernádi, M. (2001) Családbomlás az ezredfordulón. Az angolszász adatok és álláspontok kritikai értékelése. Akadémiai Kiadó, Budapest.