Néhány szó a gyerekkori traumákról

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Néhány szó a gyerekkori traumákról

szeptember 22, 2011 - 19:45

Azt gondolom, hogy feministaként ugyanolyan fontos a gyerekek bántalmazása elleni küzdelem, mint a nők védelme. Ráadásul a bántalmazó családban felnövő gyerek még kiszolgáltatottabb, mint egy felnőtt nő, akit férje, élettársa bánt. Mindez csak úgy tud fennmaradni, hogy a bántalmazó erős társadalmi támogatottságot élvez. A bántalmazás ráadásul generációról generációra folytatódik egészen addig, amíg valaki nem tudatosítja, mit élt át gyerekként, és nem tesz azért, hogy ő már támogatóan viszonyuljon saját gyerekeihez.[1] Így ha felhívjuk a figyelmet az egyes esetekre, és elutasítjuk a gyerekek bántalmazásának minden formáját, akkor talán kevesebben válnak a szülői önkény áldozatává. Ezért szeretnék néhány cikket írni erről a témáról, és mindenkit arra buzdítani, hogy figyeljen oda a szűkebb vagy tágabb környezetében élő gyerekekre.

Minden gyereket ér trauma akkor is, ha támogató családban nő fel. A „természetes” traumák egy része az életkori sajátosságokból, szükségszerű változásokból ered; egy másik része valamilyen váratlan tragikus eseményhez, katasztrófához kötődik. A kisgyereknek először az anyától való leválást, az óvodába, majd iskolába kerülést kell átélnie; de ezek az önállósodás folyamatának elkerülhetetlen lépései. A szülők válása, közeli hozzátartozó halála, a család nehéz anyagi-szociális helyzete, vagy a külső környezetben zajló tragédia (pl. háború, természeti katasztrófák) nagyobb traumát jelent. Ez utóbbiakra nehezebb is felkészülniük a szülőknek.

Ugyanakkor – legalábbis a kognitív pszichológia szemlélete szerint – soha nem önmagában az esemény az, ami traumatizál, hanem annak értelmezése, várható következményei, és a hozzá kapcsolódó érzelmek. Mivel a szülő az, aki felnőttként felelős a gyerekért, az ő feladata (lenne) ilyenkor, hogy megnyugtatóan értelmezze és kezelje a negatív történéseket is. Ha szorong, azt a gyerek is érzi. Természetesen nem várható el, hogy a felnőtt minden helyzetet higgadtan, jókedvűen kezeljen, és nem is ettől válik valaki „elég jó” szülővé. A lényeg az, hogy megértse és elfogadja a gyerek érzelmeit, ezekre reagálva próbáljon neki segíteni a trauma feldolgozásában; saját félelmeit pedig ne terhelje rá a gyerekre, vagyis ne „szülősítse” őt. A felnőtt is lehet szomorú, dühös, de neki, a gyerekkel ellentétben, már vannak eszközei a negatív érzelmek kezelésére, az önismeret fejlesztésére. Ha mégis rosszul érzi magát, szorong, akkor ezekről az érzésekről is érdemes a gyereknek beszélnie, vigyázva arra, hogy a gyerek tisztában legyen vele: ezek a negatív érzelmek nem az ő „rosszaságának” a következményei. Emellett nagyon fontos lenne, hogy a szülő saját ki nem elégített szükségleteivel, gyerekkori traumáival, ha lehetséges, még a gyerek születése előtt foglalkozzon.

A gyerek csak akkor tudja átélni saját érzelmeit, ha van mellette egy olyan, felelős felnőtt, aki megérti őt, és „elkíséri” ezen az úton. Ha a szülők ezt nem teszik lehetővé, akkor a gyereknek el kell fojtania az érzelmeit, azt kell mutatnia kifelé, amit elvárnak tőle; és ezzel egy „mintha-én” kialakítására kényszerül. Ez az alapja a felnőttkori szorongásnak, depressziónak.[2] A gyerekkori érzelmek elnyomása sokkal gyakoribb, mint hinnénk; sőt, véleményem szerint szinte általános. A szülők általában a negatív érzelmeket (pl. félelem, szomorúság, harag) tartják nem elfogadhatónak. Vannak, akik még azt is megtiltják, hogy a gyerek sírjon, amikor a szülő megveri; mások saját magukat állítják be áldozatnak, és a gyerektől várják, hogy megvigasztalja őket.

Rengeteg könyv, kutatás foglalkozik a válás káros hatásaival; úgy tűnik, a többség még mindig a családok „felbomlásában” látja a traumák legfontosabb forrását. A szerzők alapvető feltételezése általában az, hogy a gyereknek szüksége van apára és anyára, ebből következően úgy vélik, a válás önmagában nagyon traumatikus, jobb elkerülni. Van, aki még azt is bizonyítottnak látja, hogy az egyszülős családokban felnövő gyerekek rosszabbul teljesítenek, és jellemző rájuk a korai promiszkuitás.[3] Csak kevesen törődnek a gyerek valódi érzelmeivel, azzal, hogy mit él át egy bántalmazó légkörben. A család szerkezetét úgy tűnik, sokkal könnyebb vizsgálni, mint a benne zajló folyamatokat, a nevelés minőségét. Pedig a válások nagy része valószínűleg azért történik, mert az egyik szülő bántalmazza a másik szülőt (illetve kölcsönösen bántják egymást), vagy a gyereket is. Ilyenkor sokkal kisebb traumát okoz, ha a szülők nem élnek együtt, és a gyerek csak ritkán találkozik a bántalmazóval, mint ha felnőttkoráig közvetlenül vagy közvetve el kell viselnie a rendszeres pszichés vagy fizikai abúzust.

Sok szakember csak felületesen szemléli azt a környezetet, ahol a gyerek felnő. Szerető, támogató légkört feltételeznek olyan külső jellemzők alapján, mint pl. a „teljes” család, vagy a megfelelő anyagiak megléte. Pedig jól tudjuk, hogy vannak szülők, akik mindent megvesznek gyerekeiknek, hogy ezzel fedjék el az érzelmek, a szeretet hiányát, vagy felvágjanak mások előtt; sőt, később vissza is tudjanak élni vele. („Mi mindent megadtunk neked, te mégsem vitted semmire!”)

A bántalmazás lehet verbális, pszichés, érzelmi, fizikai vagy szexuális. Ha nincs nyilvánvaló, jól látható jele (pl. zúzódások, törések; a szomszédba áthallatszó kiabálás), ráadásul a szülő azt kommunikálja kifelé, hogy ő szereti a gyerekét, akkor a külvilág nagy eséllyel nem fogja elítélni a bántalmazást. Ez a folyamat a gyereket is nagyon elbizonytalanítja.

Feministaként nehéz helyzetben vagyunk, amikor az anyákat kell megítélnünk. Sokan elfogultak velük, hiszen ma is rengeteg feladat és teher hárul rájuk a gyerekneveléssel kapcsolatban; és rengeteg anyát bántalmaz a férje. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos tudatosítani, hogy az anya felnőtt ember (míg a gyerek ki szinte teljesen ki van szolgáltatva neki és szűkebb környezetének), felelős azért, amit a gyerekével tesz; és részben azért, hogy az apa agressziójától megvédi-e őt. A családban ő is a gyerek felett áll hierarchikusan, így könnyen elnyomóvá válhat. Éppen ezért fontos, hogy az anya bántalmazó magatartását is ugyanolyan komolyan vegyük, mint az apáét; és a legsérülékenyebb szereplő, a gyerek igényei kerüljenek előtérbe.

[1] Forward, S. (2000) Mérgező szülők. Háttér Kiadó, Budapest.

 

[2] Miller, A. (2005) A tehetség gyermek drámája és az igazi én felkutatása. Osiris Kiadó, Budapest.

 

[3] Hernádi, M. (2001) Családbomlás az ezredfordulón. Az angolszász adatok és álláspontok kritikai értékelése. Akadémiai Kiadó, Budapest.

 

 

 

Gyermektelenségi adó - még ha csak egy ötlet is...

június 26, 2010 - 13:07
Gyermektelenségi adó

A család, a házasság védelme - először csak egy ártatlannak tűnő állásfoglalás. (Bár nem hiszem, hogy a "szinglik" bármilyen módon is veszélyeztetnék azt, hogy aki családot szeretne alapítani, így tegyen... De ha védeni kell, hát védjék...) Na de ha törvényi eszközökkel akarnak kikényszeríteni egy, szentnek és sérthetetlennek vélt életutat - az már diktatúra.

A közös sors összehoz – egy autista gyermeket nevelő szülőkből álló csoport tapasztalatai

május 26, 2014 - 13:34

Autista gyermeket nevelni nagy kihívás: optimista felfogásban kiszínesíti az életünket, átrendezi az értékrendünket, addig nem ismert világot tár fel, telis-teli van szeretettel. Míg pesszimista felfogásban ott vannak a napi konfliktusok, stresszel terhelt hétköznapok akár a gyermek állapotából adódóan, akár a környezettel kapcsolatos összeütközések révén. És ott van a szülői szorongás, aggódás is, hogy milyen élete, jövője lesz akár nélkülünk is ebben a nagyon is a normalitást szűken értelmezett világban.

 

Előítélet, politika, gyerek

augusztus 21, 2011 - 19:58
A szombati Fehérvár FC–Dunaújváros NB II-es labdarúgó-mérkőzés 88. percében pályára lépett a fiatal tehetség, Orbán Gáspár. A számára jutó 120 másodperccel ügyesen sáfárkodott, volt egy rövid sprintje, egy jó passza, és közös erővel szerelte az ellenfél egyik játékosát. Mozdulatairól a Magyar Távirati Iroda az esemény súlyához képest szegényes, mindössze öt fényképből álló galériával számolt be. Nemzetközi statisztikák szerint két perc alatt legalább 60 jó minőségű fotográfiát lehet készíteni. 

Egy lehetséges alternatíva – a tudatos gyermektelenség

április 22, 2011 - 14:19
Illusztráció (Kép: Jánosi-Mózes Tibor)

Ez az írás nem a meggyőzésről szól. Trendekről, vagy az általános gyermekvállalási kedv csökkenéséről sem szeretnék beszélni, mert bár sokan vallják magukénak azt a gondolatot, miszerint ebbe a rideg és kiszámíthatatlan világba nem jó gyereket szülni, a tudatos gyermektelenség nem pusztán ebből eredeztethető, és nem is az utóbbi évek gazdasági-társadalmi problémái hívták életre. Sőt, a róla való diskurzus is jó pár évtizedes, és irodalmi példákat is említhetnék már a 20. század elejéről.

Egy anyától csak úgy el lehet venni a gyerekét? Hát hogyne!

október 23, 2011 - 20:28
(A kép illusztráció.)
Talán még emlékeznek kedves olvasóink arra a spanyol esetre, amikor is egy nevű nőtől elvették a 15 hónapos gyerekét a hatóságok, mindenféle idétlen okokra hivatkozva.
Nos, aki esetleg abban a hitben élt volna, hogy Spanyolország messzire van, illetve ilyen csak afrikai bevándorlókkal eshet meg, annak bizonyára hidegzuhany a valóság: igen, ilyet Magyarországon is megtehetnek.

Tűzoltó leszel s katona?

augusztus 31, 2016 - 00:20

Amikor Tarja Halonen, az első nő, aki betöltötte Finnország elnöki posztját (ráadásul rögtön két cikluson keresztül), egy óvodába látogatott, és megkérdezte a gyerekeket, hogy mik szeretnének lenni, többen lelkesen rávágták: „Elnök!” Egy kisfiú azonban hallgatagon félrehúzódott. „Hát te nem szeretnél elnök lenni?” – fordult hozzá Halonen, hogy felvidítsa. „De hát a fiúk nem lehetnek elnökök!” – válaszolta lemondóan a gyerek.

Be akarja-e bárki tiltani az "anya" szót?

május 10, 2018 - 00:00

A következő történt: anyák napja előtt pár nappal az Üvegplafon a Facebook-oldalára „Anya nemcsak anya” felvezetővel feltett egy képet a következő szöveggel: „Anyuka helyett a keresztnevem … (saját név). Szülés után is ezt használom.” Ezt a képet Bősz Anett a saját oldalán tovább osztotta, mire – az egyet nem értés kulturáltabb kifejezésmódjai mellett – gyűlölködő kommentek áradata zúdult rá.

Schimcsig Nóra az ICAN Magyarországról

november 29, 2011 - 14:03
Schimcsig Nóra. Fotó: Kallos Bea

Fontosnak tartom, hogy minél tájékozottabbak legyenek a nők a szülést illetően, így megfelelő döntést tudnak hozni életük egyik legfontosabb eseményéről. Sajnos, nekem is személyes tapasztalatom, hogy több orvos is  a császáros előzmény miatt rögtön a műtétet javasolta. Az egyik kapásból kis isjelentette, hogy "ne akarjak kísérletezni", rá sem kérdezett, hogy mért végződött az első szülésem császármetszéssel.

Nem kellene így lennie. (M. B.)