Gabriela Mistral chilei költő, tanár, diplomata (1889–1957)
Az első latin-amerikai nő, aki irodalmi Nobel-díjat kapott (1945). Lucila Godoy y Alcayaga néven egy eldugott chilei faluban született, baszk és indián ősöktől. Tanárként komoly szerepet vállalt Chile és Mexikó oktatásügyében. Nápolyban, Madridban és Lisszabon volt chilei konzul, számtalan nemzetközi kulturális szervezet tagja, oktatott a Columbia Egyetemen és a Vassar College-ban az Egyesült Államokban. Költészetének fő témái a szerelem, halál, a vágyott, de meg nem élt anyaság és szülőföldjének szépsége. Versein kívül hazájában irodalmi díj őrzi nevét.
Néhány munkája: Sonetos de la muerte (A halál szonettjei), Lecturas para Mujeres (Olvasnivaló nőknek), Tala (Aratás).
Gabriela Mistral - Rodin Gondolkodó szobrára
Laura Rodignak
Nagy, durva tenyerébe belesüpped az álla -
a Gondolkodó töpreng: várja a sír a testet.
Tudja: ha jön a vég, lefoszlik rongyruhája:
gyűlöli a halált, s a szépség előtt reszket.
Szerelem járt vele a lángoló tavaszban,
most, ősszel rászakadt az igazság s a bánat.
Tömör bronzhomlokán átszáll borongva lassan
a ,,meg kell halnunk", kezdete az éjszakának.
Szorongva ül: izmait széthasítja a kín,
rémület ömlik el húsának árkain,
hervad mint Őszi lomb, retteg kemény urától,
ki bronzba hívta Őt. Perzselt növény a pusztán
nem szenved így, sem a sebtől hörgő oroszlán,
mint ez az ember itt, míg töpreng a halálról.
Fordította - Képes Géza
Gabriela Mistral - Patagóniai tájak I.
I. Pusztaság
Körül mindenütt sűrű és örök köd veszejt el,
hogy azt se tudjam, merre vetett a tenger habja.
E földnek, melyre jöttem, nincs tavaszi évadja,
csak hosszú éje, mely mint az anyák öle rejt el.
A fergeteg jajongva dúlja fel házam csendjét,
hangomat üvöltése megtöri, mint a kristály.
S elnézem, hogy merülnek a végtelen havas táj
fehér sírjába lassan a vérző naplementék.
Kihez is kiálthatnék, hisz nincs itt senki ébren,
s a halál némasága dermedez közel s távol ...
Fagyos tenger választ el szerelmesem szavától
és élet alig lüktet a tenger jégszívében.
Messze földekről jöttek a habokon suhanva
a partokon veszteglő, fehér-vitorlás bárkák;
a kék szemű matrózok folyóimat nem látták
s gyümölcsűkről hiányzik kertjeim szfne, hamva.
Kíváncsin nézem őket, ahogyan járnak-kelnek,
de megreked torkomban a bús, bátortalan szó:
nyelvük idegen, furcsa, nem oly édesen hangzó,
mint anyámé, ki búzaföldeken énekelget.
Nézem, a hó hogyan hull, lágyan terülve széjjel
a nyúlós köd, hogy nő, nő, és lebeg, mint a hullám
s érzem, megőrülnék, ha a perceket számolnám,
mert most kezdődik el csak a hosszú, hosszú éjjel.
Nézem a révült síkságot, a kín bennem maradt,
Eljöttem, hogy újra lássam a holt földeket.
A hóhoz hasonlóan, ami megejti tükrömet;
az örökös fehérség mindig lesz az ég alatt!
Mint Isten pillantása, úgy nyugszik rajtam folyton,
házamra száll le lassan, mint hófehér igézet,
úgy ront rám mindig, mint a kérlelhetetlen végzet,
hogy kápráztató, szörnyű homályba beburkoljon.
Fordította - Vér Andor
Gabriela Mistral - Én nem vagyok egyedül
Puszta az éj, árvasága
vízre, hegyre ráterül.
De én, aki elringatlak,
én nem vagyok egyedül!
Az égbolt is olyan árva:
a hold tengerhabba dűl.
De én, aki átkarollak,
én nem vagyok egyedül!
A világ is olyan árva:
tespedt testen bánat ül.
De én, aki megölellek,
én nem vagyok egyedül!
Fordította - Jánosházy György
Gabriela Mistral - Én nem vagyok egyedül
A hegyekre, a tengerre
magányos, nagy éj terül,
csak én, aki elringatlak,
én nem vagyok egyedül.
Üres az ég, mert a hold is
a hullámokba merül,
csak én, aki simogatlak,
én nem vagyok egyedül.
Üres a ház, üres a táj,
lámpa huny és kályha hűl,
csak én, aki ágyad őrzöm,
én nem vagyok egyedül.
Fordította - Tótfalusi István
Gabriela Mistral - Könyörgés
Uram, te tudod milyen lángragyúlt, izzó hév volt
szavamban, mikor kegyed idegenekért kérte.
Lásd, most azért könyörgök, ki valaha enyém volt,
fiatalságom kelyhe, piros szám lépesméze,
mész csontjaimban, édes értelme napomnak, tűz,
fülemben gerlebúgás, karja öv köpenyemnek.
Azokkal is törôdtem, akikhez semmi nem fűz.
Ne fordítsd hát el orcád, ha most ôérte esdek.
Hidd el nékem, ô jó volt, hidd el nékem, hogy szíve
--homlokán hordta -- igaz férfiszív volt és azzal
volt szava telve, tisztán, akár a napfény íve,
s csodáktól duzzadóan, akár a fák tavasszal.
Azt feleled szigorral, nem méltó esdô szóra
az, aki lázas ajkát imával meg nem kente,
s lüktetô halántéka poharát szétroncsolva,
s jeledre mit se várva, itthagyott akkor este.
De én, Uram, csak azzal érvelek: érintettem
--akár a homlokát, mely mint tubarózsák kelyhe --
a szívét is, mely poklos kín volt a gyötrelemben,
de oly lágy tapintású, mint feslô bimbók selyme.
Hogy kegyetlen volt? Uram, szerettem, ne feledd! s a
seb is az övé, tudta, amit ütött szívemben.
Hogy örömem szűz vizét örökre felkavarta?
Mindegy! Meg kell, hogy értsed: én szerettem, szerettem!
S szeretni (jól tudod te!) keservek gyakorlása;
jaj, senki meg ne lássa, ha könnytôl ég a szemhéj,
csókokkal hűteni, mit feltört a durva kámzsa,
s a szem vad csillogását ôrizni, el ne vesszék.
A vas jólesôn hűvös a húsban, ha kivájja
s mint kévét oldja meg a szerelmes asszonytestet.
S a kereszt is (emlékszel még, óh, Zsidók Királya!)
lehet könnyű és édes, mint rózsa-csokrok terhe.
Itt állok, ím, elôtted, Uram, s lehajtom orcám
a porba s esdek, míg száll az alkonyi igézet,
de akár élethosszig és minden alkonyórán,
amíg csak ki nem mondod a szót, amit remélek.
Füledet kifárasztom fohásszal, zokogással,
s nyalom, félénk agárként, a köntösöd szegélyét,
nem szökhet el szerelmes szemed, mert szavam rád vall,
s lábad nem menekülhet, hogy könnyeim fürösszék.
Mondd ki, hogy megbocsájtasz, mondd ki, s a szó a szélbe
hinti száz szagos tégely illatát dús özönben,
minden víz árja-cseppje villanó tündöklés lesz,
a meddôn virág sarjad s kavicsból szikra szökken.
Nedves, sötét szemekkel jár majd minden vadállat,
s mit kôbôl kovácsoltál, még a hegy is megérti,
mert havas orma fehér szemhéján könnye árad, --
világod fogja tudni: megbocsájtottál néki!
Fordította - András László
Gabriela Mistral - Altatódal
Ezernyi hullámát ringatja a tenger;
csillagraj int fenn.
Csöndbe, csitítva dúdolgat a tenger -
ringatlak, kincsem.
Ringatja a szél az arany búzatengert:
halk zene zizzen;
suttog a szél, szelíden, szerelemmel -
ringatlak, kincsem.
Nesztelenül ezernyi világát
ringatja Isten;
Érzem az éjben kezének árnyát -
aludjál, kincsem.
Fordította - Képes Géza
Gabriela Mistral - Ősz
Nyárfák alá a haldokló fasorba
vonszoltam megtört testemet
és itt fekszem, már nem tudom mióta
elernyedten a fák alatt
a fák alatt s az alkonyat
rőt aranyát szívemre szórja.
Kihuny lassan a nap korongja
a fák felett, a fák felett
nem az én koldus szívemet
siratja ez a vérző pompa
kitártam pilledt karomat
a vágy után hogy lelkem óvja -
vagy hamvad bennem haldokolva
mint e rozsdás tar alkonyat.
A szikrányi vágy éltetett
fájó testembe oltva
e szikrányi vágy - reszketek
mint egy didergő kisgyerek -
elsurran mint a csöpp patak
a fák alatt a fák alatt
de ősz van, ősz, lehull karom -
többé nem tartja vissza.
Holt avar hinti illatát
a homlokomra halkan
óh tán a halál semmi más
csak hosszú kábult baktatás
a bűvös őszi parkon át
a zörgő holt avarban.
Hadd jöjjön hát az éj
a mély magány
hadd hintse szerteszét a dér
fehér szirmát - nem mozdulok
nem is vetem avarba ágyam
szavam sincs többé a fohász
egy hosszú, hosszú zokogás
a végtelen magányban.
Fordította - Wlassics Tibor
Gabriela Mistral - A felhőkhöz
Páraterhes felhők,
fátyol-könnyedek,
vigyétek a lelkem
kék csúcsok felett -
Távol otthonomtól
szálljak szabadon,
hogy e falak súlya
ne nyomjon agyon.
Futó felhők, szálljunk
tengerár felett,
hadd hallgassam, hogy zúg
a zöld förgeteg -
hadd tanuljak tőle
bátor éneket!
Felhők és virágok,
adjátok elő,
akit elvitt tőlem
a tolvaj idő!
Mint fű, fonnyadok,
ha nincs velem ő.
De ha elszállnátok,
vándor fellegek,
öntsetek arcomra
hűs permeteget:
kiszikkad a szívem,
jaj, szomjan veszek!
Fordította - Képes Géza