Anna Laetitia Aikin Barbauld (1743-1825) az angol romantika jelentős költője, esszéista, ezen kívül gótikus történeteket, illetve meséket is írt. Férjével a Palgrave Academy nevű fiúiskolát igazgatta, tanított is. Irodalomtörténészként 50 kötetes regénygyűjtemény szerkesztésével járult hozzá az angol kánon kialakulásához. Kiterjedt levelezést is folytatott. Leveleiben és esszéiben - kora normáit tekintve egy nő számára szokatlan módon - határozott politikai állásfoglalást tanúsított. Ellenezte hazája részvételét a napóleoni háborúkban - emiatt ádáz kritikát kapott, mire örökre felhagyott az írással. A 19. században csak meseíróként őrizték emlékét, a 20. század végi feminista kutatás helyezte vissza az őt megillető prominens helyre az irodalomtörténetben. (Noha, mint látni fogjuk, az ő viszonya a feminizmushoz furcsán ambivalens.)

Egy Kibworth Hatrtcourt nevű faluban született, ahol kevés volt a lány, így inkább fiúk társaságában volt. Ennek nyomán kialakult, szabadságvágyó tulajdonságait anyja igyekezett - sikertelenül - letörni azzal, hogy mindez nem illik egy "hölgyhöz." Anna (Nancy) ezzel szemben addig nyaggatta édesapját, amíg az kötélnek nem állt, és meg nem tanította neki a klasszikus irodalmat és nyelveket - anyja aggodalmaskodásai közepette, aki attól tartott, hogy a sok intellektuális erőfeszítés miatt gyermeke majd vénlány marad. Ennek eredményeképp a tehetséges Anna mindig is apjához állt közelebb, később azonban anyja is büszke lett szellemi teljesítményére.

Testvéréhez, John Aikinhoz szorosan kötődött, később több közös művet is kiadtak. Pl. az egyik érdekes lehet horror-rajongók számára is: az ijesztő irodalmi művek olvasása által okozott öröm ("a szív paradoxona") mögött meghúzódó okokat keresték. N. Carroll-t ők inspirálták 90-es évekbeli híres teoretikus műve, A horror filozófiája, a szív paradoxonai megírásában. (részlet itt olvasható) Aikin egyik gótikus története, a 18. század divatjának megfelelően, "töredék" formában írt "Sir Bertrand" itt olvasható, más, magyar fordításban megjelent művéről nem tudok.

Apjuk tanári állása miatt a család később Warringtonba költözött, ebben az intellektuálisan inspiratív közegben állítólag Marat is Anna kérői közé tartozott. Szellemi erényei melllett kortársai Annát gyönyörű nőként írják le, és anyja aggodalmai fölöslegesnek bizonyultak - noha a lány egy darabig a számtalan  jelentkezőt visszautasította.

1773-ban jelent meg első verseskötete, mely akkora sikert aratott, hogy egy év alatt négyszer adták ki újra. Ugyanebben az évben testvérével közösen esszékötetet is megjelentetett, mely hasonlóan népszerű lett. 1774-ben - noha családja nem rajongott az ötletért - hozzáment Rochemont Barbauld lelkészhez. Mivel saját gyermekük nem született, örökbefogadták John egyik fiát, Charles-t. Férje fiúiskolát nyitott, ahol számos pedagógiai reformot valósítottak meg, pl. nem alkalmaztak testi fenyítést, illetve modern tudományokat, nyelveket tanítottak. Anna lelkesen vett részt e munkában, még színdarabokat is írt tanítványai számára. Egyik hálás diákja, William Taylor, a német irodalom későbbi neves szakértője "szellemi anyjaként" emlékszik vissza a költőnőre.  

1785-ben, férje egészségének megromlása miatt bezárták az iskolát, de 1-2 magántanítvány továbbra is mindig élt velük. Hampsteadbe költöztek, ahol Aikin összebarátkozott Joanna Baille drámaírónővel. Ekkortájt írt radikális politikai állásfoglalásáról - olvasóközönsége megdöbbent a tényen, hogy ezt a jól megszerkesztett, logikus érvelést egy nő írta. A háborúk és a rabszolgaság ellenében is erőteljes esszékben foglalt állást.

Az 1790-es években heves vitát folytatott barátjával,  Mary Wollstonecraft-tel, többek között költeményekben válaszolt a "Vindication of the Rights of Woman" c. esszé egyes megállapításaira. "A nők jogai" c. versében -egyik olvasat szerint - maga is egyetérteni látszik a feminizmussal, nőtársait küzdelemre és az elnyomás elutasítására bíztatja - noha, mint pl. ez az olvasat (egy elkötelezett antifeminista szerző tollából) rávilágít, ő maga nem tartja feministának magát, csak szimpatizál, és "a pálya széléről szurkol." Az utolsó két versszakban hirtelen váltás következik be, és a végső konklúzió általánosításba fordul át: harc helyett a szeretet ereje majd mindent megold. (Ez adott esetekben néha  igaz lehet - idealista vagyok vagy nem, én magam is hiszem például, hogy a szerelem, legalábbis tiszta formájában, nem tör az elnyomásra - , de ez nem eliminálja a politikai küzdelem jelentőségét.) Az iménti olvasat szerzője rálátásnak és bölcsességnek tulajdonítja azt, hogy Barbauld (és Jane Austen) nem kötelezték el magukat a feminizmus mellett: a szokásos sztereotípia, hogy a feminizmus a nők jogaiért való küzdés közepette "megfeledkezik" az emberi jogokról. A szerző szerint a feminizmus elkülöníti a nőket a férfiaktól és örömmel jelenti ki: Aikin nem volt feminista. Állítólag visszautasította  felkérést, hogy legyen egy lánynevelőintézet igazgatója, azzal, hogy az efféle intézmény szükségtelen.

Íme egy másik olvasat, mely szerint a vers első része mögött is irónia húzódik meg, és Wollstonecraft művének szándékos kifordítása. Helytálló feltételezés, tekintve azt a sort pl., hogy "Make treacherous Man thy subject, not thy friend" - holott M. W. éppen hogy a férfi-nő mint egyenrangú partnerek barátsága mellett foglal állást. Helytállónak tűnik, ha belegondolunk, hogy Aikin problematizálta, hogy nem tud a hagyományos nőideálnak megfelelni. Csak egy példa: saját háztartásának egyedüli ellátása mellett a fiúiskolában is ő takarított.

Esszencialista gondolkodású volt, úgy gondolta, hogy a nők természetüknél fogva emocionálisabbak, és ez alkalmasabbá teszi őket az elnyomás bizonyos formái, pl. a rabszolgaság elleni küzdelemre. Nagy szociális érzékenysége volt tehát, érdekes, hogy neme helyzetét mégis irrelevánsnak tartotta - noha költészetébe beemeli a nők mindennapjainak egyes képeit, pl. ír a mosásról mint szerinte női feladatról, illetve a terhességről.

Visszatérve az életútra, férje elméje hamarosan megbomlott, és többször Aikin ellen fordult, egy alkalommal késsel támadt neki. Ennek ellenére Aikin nem volt hajlandó elhagyni őt, és öngyilkosságáig (1808) vele maradt - az eseményt követően mély gyászba borult.

Egyik, 1812-es versében Angliát romként ábrázolta, a rákövekező gonosz kritika hatására hagyott fel az írással. (A későbbi kritika ezt egyik legkiválóbb irodalmi teljesítményének tekinti.) 1825-ben halt meg, emléktábláján, hosszas méltatás közepette zseniként emlékeznek meg róla.

Említett versét angolul közöljük, ha egyszer lesz időm, megpróbálom lefordítani - de azt sem bánom, ha valaki megelőz ;)

The Rights of Women

Yes, injured Woman! rise, assert thy right!
Woman! too long degraded, scorned, opprest;
O born to rule in partial Law's despite,
Resume thy native empire o'er the breast!

Go forth arrayed in panoply divine;
That angel pureness which admits no stain;
Go, bid proud Man his boasted rule resign,
And kiss the golden sceptre of thy reign.

Go, gird thyself with grace; collect thy store
Of bright artillery glancing from afar;
Soft melting tones thy thundering cannon's roar,
Blushes and fears thy magazine of war.

Thy rights are empire: urge no meaner claim,--
Felt, not defined, and if debated, lost;
Like sacred mysteries, which withheld from fame,
Shunning discussion, are revered the most.

Try all that wit and art suggest to bend
Of thy imperial foe the stubborn knee;
Make treacherous Man thy subject, not thy friend;
Thou mayst command, but never canst be free.

Awe the licentious, and restrain the rude;
Soften the sullen, clear the cloudy brow:
Be, more than princes' gifts, thy favours sued;--
She hazards all, who will the least allow.

But hope not, courted idol of mankind,
On this proud eminence secure to stay;
Subduing and subdued, thou soon shalt find
Thy coldness soften, and thy pride give way.

Then, then, abandon each ambitious thought,
Conquest or rule thy heart shall feebly move,
In Nature's school, by her soft maxims taught,
That separate rights are lost in mutual love.