Három év extrém gyaloglás egyedül, nőként Szibériától Ausztráliáig

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Három év extrém gyaloglás egyedül, nőként Szibériától Ausztráliáig

július 24, 2019 - 16:19
Nemrégiben szerepelt "Női arcképcsarnok" rovatunkban Sarah Marquis svájci utazó, aki azonnal felkeltette szerzőnk érdeklődését. Az alábbiakban a lélegzetelállító útibeszámolóról olvashattok!

a svájci Alpokban, vidéken született (1972) és nőtt fel, ahol saját elmondása szerint a lányokat a hagyományos háziasszonyszerepre készítették fel születésüktől fogva. Mivel ő ehhez semmi kedvet nem érzett, a nehezebbik utat választotta: megteremtette a saját szabadságát. Könyvét is így ajánlja az elején:

Minden nőnek világszerte, aki még harcol a szabadságáért.

A természetközeliség evidencia a számára, hiszen mindig is állatok és erdő közelében élt. Az olvasók közt is néhányan talán vagyunk olyan szerencsések, hogy gyerekkorunkat természeti környezetben, nagy csatangolásokkal, felfedezésekkel, bunkerépítésekkel tölthettük. A társadalom aztán arra kondicionál, hogy erről az önfeledt és természetes szabadságérzésről szinte észrevétlenül lemondjunk. Sarah Marquis azonban nem volt erre hajlandó, felfedező akart lenni, és az is lett. A szerző arra biztat mindenkit, akinek adott a választás szabadsága, hogy éljen vele, húzzon cipőt és induljon el.

Sarah Marquis huszonöt éve gyalogol, és ha a megtett kilométereket összeadjuk, akkor már megkerülte gyalogosan a Földet. Bejárta Észak és Dél-Amerikát, Ázsiát és Ausztráliát egyedül. Néha hetekig nem látott emberi lényt, ami a mongóliai tapasztalatait tekintve sokszor inkább szerencsének volt mondható. A címben említett könyve Sauvage par nature. De Sibérie en Australie 3 ans de marche extrême en solitaire címmel 2014-ben jelent meg a Michel Lafon kiadónál, és a 2010 és 2013 közt megtett, Ázsiát átszelő, Ausztráliában végződő útját beszéli el benne. Ennek kapcsán elnyerte a 2013-as Év Kalandora európai díjat, 2014-ben pedig a National Geographic is jelőlte az év Kalandora címre.

Sarah Marquis soha sem legyőzni akarja a természetet, vagy a puszta teljesítmény kedvéért legyűrni az utat, hanem élvezi annak minden másodpercét, és a legnehezebb pillanatokban is értékeli és szereti a természet minden megnyilvánulását. Azért indul el újra és újra, mert szüksége van a természet közelségére, hogy benne éljen és eggyéváljon vele.

A vadonban töltött hosszú idő egyik következménye, hogy kifinomultabb lett a szaglása, és iránytű nélkül is érzi, hogy merre van észak. Vannak olyan beidegződései, amelyeket többé már nem tud levetkőzni, például, hogy mindig résen van. Az állandó életveszély kialakította benne azt, hogy folyamatosan olvas a jelekből a környezetében. Erre útjának első helyszínén, Mongóliában nagy szüksége is volt, hiszen elbeszélése szerint ez volt az egyetlen hely, ahol a nap huszonnégy órájában szüntelenül veszélyben volt, és nem az esetleges vadállatok miatt. A mostoha időjárás, az állandó szél, és a semmiből kitörő hirtelen és hatalmas erejű viharok a vízhiánnyal kiegészülve már önmagukban is eléggé próbára teszik az utazót, de a legnagyobb veszélyt Mongóliában maguk az emberek jelentették.

Természetesen vakmerőség lenne úgy neki vágni egy ilyen útnak, hogy az ember nem készül fel az érintett országok kultúrájából. A szerző által eXplorAsia-nak keresztelt egyszemélyes expedíciót is kétéves felkészülés előzte meg. Vannak azonban olyan helyzetek és olyan szokások, amelyekre nem lehet előre felkészülni, ezért a svájci természetjáró azzal az elhatározással indult el, hogy semmi számára szokatlan dolgot nem ítél el elsőre.

Erre a hozzáállásra elég hamar szüksége is volt, hiszen Mongóliában nomád férfiakkal történő találkozáskor gyakran megesett, hogy mielőtt bármit is szóltak volna, leszálltak a lovukról, elővették a péniszüket és mellé vizeltek. Ez, mint később kiderült, pusztán annak a jelzése, hogy az ő területükön van. Ha nem a péniszüket mutogatták, akkor a hasukat tették közszemlére: a nagy has ugyanis a gazdagság jele, amiért tisztelet jár. Az is hamar kiderült, hogy ebben a nomád környezetben a személyes tér, mint olyan, nem létezik. Gyakran előfordult, hogy ha szállást kapott egy családnál, a jurtába akár az éjszaka kellős közepén is beállíthattak más nomádok, távolabbi családtagok, akik adott esetben mellé feküdtek le nem minden hátsó szándék nélkül. Megesett, hogy kamaszok rohantak utána a pusztában „szix, szix” felkiáltással (azaz „szex, szex”, az egyetlen szó, amit ismertek angolul), hiszen mi másra vágyhat egy egyedül utazó fehér nő. Az is gyakori volt, hogy ha nem sikerült megfelelően eldugott helyen sátrat vernie, akkor arra riadt fel éjszaka, hogy lovasok randalíroznak a sátor körül. Saját bevallása szerint ezekből a nehéz helyzetekből úgy került ki mégis ép bőrrel, hogy mindig másképp viselkedett, mint amire ezek a férfiak számítottak. Ennek egyik lényeges eleme az volt, hogy nem mutatott félelmet, és képes volt hidegvérrel cselekedni, vagy épp nem cselekedni. A víz- és alapélelmiszer-utánpótlás sem volt feltétlen evidens, mivel az útjába kerülő eldugott falvak némelyikében egyszerűen nem szolgálták ki. Szerencsés módon az utolsó pillanatban mindig felbukkant (sokszor szó szerint a semmiből) egy segítőkész ember. Talán pont emiatt, de mindenesetre tény, hogy Sarah Marquis a mongóliai szakasz negatív tapasztalatai ellenére sem ábrándult ki az emberekből.

Az egyik legnehezebb terep, a Góbi-sivatag átszelése csak harmadik próbálkozására sikerült. Először egy súlyos foggyulladás miatt volt kénytelen hathetes kényszerszünetet tartani, majd ugyanonnan folytatta, ahol abbahagyta, de addigra az amúgy is mostoha időjárási körülmények még elviselhetetlenebbé váltak a mínusz 40 fokos éjszakai hőmérséklettel. Ezért úgy határozott, hogy ismét megszakítja útját és Kínában folytatja, de nem fentről lefelé, hanem lentről felfelé, így utána harmadszor is nekirugaszkodhatott a Góbi-sivatagnak, amit ezúttal sikeresen teljesített. Kínában is érték apróbb bosszúságok, bár itt főleg a hatóságok részéről. Többször is feltartóztatták, végül öt napot kapott, hogy elhagyja az országot, így elég feszített tempóban kellett befejeznie a tervezett szakaszt.

Ezután, 2011. augusztus 1-jén érkezett meg Szibériába, ahol az Irkutszk – Kjahta közötti távot járta be, majd az ősz végén Laoszba repült, hogy folytathassa az expedíció eredeti irányvonalát Ausztrália felé. Itt nem pusztán a trópusi dzsungel nehéz és veszélyes körülményeivel kellett megküzdenie, hanem a dengue lázzal és fegyveres drogkereskedők támadásával is.

Az út legkellemesebb részét kétségkívül Thaiföld jelentette, ahol, az utazása alatt először, nem néztek rá ferde szemmel amiatt, hogy egyedül gyalogol, valamint, szintén először az út során, az élelmiszerutánpótlás sem jelentett gondot.

Bangkokból Ausztráliába hajóval utazott. 2012. május 28-án érkezett meg Brisbane kikötőjébe, és a következő egy év alatt, két szakaszban, a kontinens északi, illetve déli részét járta be. Ausztráliával kapcsolatosan az első (vagy inkább a kenguru után a második) gondolatunk a sok mérgeskígyó és krokodil. Természetesen Sarah Marquis sem kerülhette el ezeket a veszélyes találkozásokat, bár nagyon nem is akarta. Viszont a három év alatt egyszer sem támadta meg vadállat, állat is csupán egy alkalommal: Mongóliában a nomádok elvadult kutyái. A vadállatokra is ugyanazzal a csodálattal és szeretettel tekint mindig, mint a természet többi elemére, így szinte ösztönösen tudja, hogyan viselkedjen egy-egy ilyen helyzetben.

A három évig tartó odüsszeia tanulsága, hogy mind a természetre, mind saját magára az ember jelenti a legnagyobb veszélyt. Sarah Marquis könyveiben, és a világ számos országában tartott előadásaiban az ökológiai gondolkodás, a természet- és klímavédelem egyre sürgetőbb fontosságára igyekszik felhívni a figyelmet.

 

 

Földes Jolán és a (férfi)irodalomkritika - A halászó macska uccája (1936)

szeptember 21, 2009 - 21:49

Földes Jolán (1902 -1963) neve méltatlanul esett ki a magyar irodalmi kánonból és úgy tűnik ezúttal túlzások nélkül a férfikritika áldozatáról beszélhetünk: neve nem szerepel a Világirodalmi lexikonban (még a kiegészítő kötetben sem), nyúlfarknyi méltatása az Új Irodalmi Lexikonban olvasható, de még halálának pontos dátuma is kérdőjeles.

Kavics a gépezetben - Lovas Ildikó: A kis kavics c. regényének kritikája

március 18, 2011 - 10:16

A könyv mottója „szabálytalanságok tanulság nélkül”, és hogy ez valójában mit jelent, arra választ ad a könyv. A legtöbb ember keresi a szabályosságokat a világban, kapaszkodik valamibe, ami állandó – legalábbis állandónak hiszi –, keresi a helyét a világban, „így van ez mindenkivel, csak nem mindenki veszi komolyan, nem mindenki veszi észre, találja meg az összefüggéseket, vagy ha vannak, akkor az utolsó pillanatban tárulnak fel. Amikor már nem adhatjuk át a tapasztalatot. Kapaszkodni addig is lehet. (…) Az időjárás kiszámíthatatlansága is jelenthet igazodási pontot.” (323)

Nők, társadalmi nem, női öntudatnövelés - ajánlott könyvek, 4. rész, klasszikus szépirodalom, külföldi

december 29, 2011 - 15:19
Berthe Morisot: Olvasó lány (1888)

Alcott, Louisa May. Kisasszonyok. Ford. Sóvágó Katalin. Lazi, 2006.

„Louisa May Alcott bőségesen merített gyermekkorának emlékeiből, amikor megírta minden idők egyik legnépszerűbb romantikus regényét a négy March lányról, akik egy új-angliai kisvárosban élnek.

Meg, a legidősebb csinos, és igazi hölgy szeretne lenni; a tizenötéves Jo, az esetlen lázadó, írói ambíciókat dédelget; az érzékeny, törékeny, tizenhárom éves Beth a muzsikát szereti; Amy tizenkét éves, szőke és gyönyörű.

Felforgatás és hímsovinizmus Ken Kesey "Száll a kakukk fészkére" c. regényében

szeptember 29, 2009 - 10:19

 Ken Kesey „Száll a kakukk fészkére” c. 1962-es regénye alapmű, Milos Forman meg is filmesítette, de „szégyenszemre” csak most olvastam el először. Újabb nonkonformista, „árral szemben úszó” narratíva ez számomra, egy elnyomó intézményben megjelenik egy felszabadító figura, kinek ténykedése felbolygatja a lakókra kényszerített rendet, és visszafordíthatatlan következményeket von maga után,

Szalai Vivien - Hamis Gyönyör

október 07, 2011 - 08:49
Szalai Vivien - Hamis Gyönyör

„Divatja” van ma a prostituált irodalomnak, rengeteg ilyen jellegű könyv látott napvilágot az utóbbi években, ezek egyike Szalai Vivien Hamis gyönyör című regénye, amelynek már folytatása is van Drága kéj címmel. Ez a könyv annyiban különbözik a többitől, hogy egyrészt azt állítja, lerántja a leplet a dubajozásról, valamint abban, hogy Szalai Vivien elmondása szerint egy igaz történetet vetett papírra: a Hamis gyönyör és folytatása egy Szofinak nevezett luxusprostituálttal készített interjú regényként tálalva.