A prüdériától a Playboyig – nyúlfarknyi haladás
Férfimilliók irigységének tárgya, több mint fél évszázadot egy luxusvillában, pár éves rotációban cserélődő szőke bombázók gyűrűjében élt le. Valószínűleg sajnálkozva hagyta itt földi mennyországát, az elcsábított lányok visszaemlékezései viszont nem mindig idilliek. Ugyanez a kettősség igaz Hefner teljes életművére: az állítólagos progresszió, amit képviselt, legfeljebb a férfiaknak vált előnyére.
A nekrológok nagy része kitért Hefner „szexuális forradalomban” játszott szerepére. Csakhogy nem tett többet, mint megfordította ugyanazt az érmét: a tiltott szexualitást kötelező szexualitássá tette. Az adekvát válasz az általa jogosan kritizált prüdériára a szexuális önrendelkezés lett volna – amit a nőktől megtagadott. Nagy példaképének tekintette Alfred Kinsey-t, csak azt felejtette el, hogy a tabutörő amerikai biológust a nők szexualitása is érdekelte. A magazin világa viszont semmi másról nem szól, csak az életformává avatott férfivágyról, aminek mindössze kellékei a nők. Az örökké felkínálkozó „játszótárs” kizárólag a férfiak kedvéért létezik, és csak arra vár, hogy végre széttehesse a lábát a playboynak. Nem bonyolítja a helyzetet saját akarattal; ebben a végtelenre nyújtott kamaszfiú-álomban a nő sosem mond nemet. Megnyerően sem kell vele viselkedni: örül a megtiszteltetésnek, és nem akar többet a személytelen szexnél. Nem vágyik kapcsolatra, de ha mégis a playboy barátnője lesz, nem igényel monogámiát: testvériesen megosztozik a többi lánnyal „apucin”. Ám kölcsönösen nyitott kapcsolatról szó sincs – nehogy a végén valamiféle egyenlőség legyen a nemek között! Hefner személyes háremének tagjai nem találkozgathattak más férfiakkal, pedig a minden intimitást nélkülöző, groteszk, mechanikus tranzakciókat, amelyekben „szex” címen részük lehetett, nem találták kielégítőnek.
Hefner mindezek ellenére a feminista szerepében próbált tetszelegni. Valóban támogatta a fogamzásgátláshoz és az abortuszhoz való jogot, csakhogy nem a nők, hanem a férfiak szabadsága érdekében: nehogy a gondtalan agglegényéletet megzavarja valamelyik „játszótárs” váratlan teherbe esése. Ami a reprodukciós jogok többi részét illeti, azokra fittyet hányt. Annak ellenére, hogy szexuális szokásai indokolták volna, nem volt hajlandó óvszert használni és nemibetegség-szűrésekre járni. Az aktuális „1-es számú barátnő” minden alkalommal az első lehetett a kétperces váltásokban meghágottak sorában, ennyiből állt a kockázatcsökkentés. Hefner nem korlátozta felelőtlenségét a magánéletére: az AIDS-pánik megjelenésekor a Playboy olvasói azt a tanácsot kapták, hogy szűz vagy évek óta szexuálisan inaktív nőkkel próbáljanak kikezdeni.
Az az ellentmondás sem elhanyagolható, hogy a magazint mindig is normális és elfogadott volt olvasni, ám jelentős társadalmi státuszvesztéssel járt benne szerepelni. Ma is derékba törheti vagy veszélyeztetheti egy nő szakmai pályáját, ha kiderül, hogy korábban aktfotók jelentek meg róla, nemhogy az 50-es, 60-as, 70-es években! És ez nem valamiféle hozzátapasztott stigma, hanem a jelenség része: a fogyasztók egyidejű igénye, hogy a játékos kedvű, nyuszijelmezes lány szolgálja ki a szexuális igényeiket, és miután megtette, le lehessen érte nézni őt. Az utólagos megvetés szabadsága az izgató hatáshoz tartozik, és ez a második hullámos feminizmus térnyerésével – mint visszacsapás – még nagyobb szerepet kapott: a férfiak egy része továbbra is arról a nőről ábrándozott, akit nem kell emberszámba venni, egyenrangú félként tisztelni.
Azonban Hefner örökségét – meglátásom szerint ez a szempont háttérbe szorul a kritikus megemlékezésekben is – nem csak a nők szenvedik meg. Férfiak millióival hitette el, hogy a minőség helyett a mennyiség számít, hogy a legsikeresebb az, akit nyuszikává infantilizált, üresfejű(nek mutatott) lányok hada zsong körül (nyilván önmagáért), és nem az, aki megtalálja a tartós boldogságot egy monogám, vagy mindkét fél igénye esetén nem monogám, de mindenképpen kölcsönös párkapcsolatban. A Playboy nemcsak a nőket nyomasztotta teljesíthetetlen elvárásokkal, a férfiakat is számos frusztrációval ajándékozta meg. A magazin világában ők örök erekcióban, állandó teljesítménykész állapotban lesik a következő nőt, akire rávethetik magukat. Érzelem nem lehet bennük, a ragaszkodás egyetlen emberhez „vereségnek” számít. Értéküket az szabja meg, hogy hány nő „volt meg” nekik. Ha a valóságban nem kínálkozik fel ennyi szexéhes nyuszi, és nem tudnak kellő mennyiségű strigulát felmutatni, nyomasztja őket az érzés, hogy kimaradtak valamiből, és rögtön lúzernek érzik magukat – akkor is, ha van társuk, aki szereti őket és kitart mellettük.
Hugh Hefnert október 1-jén szűk családi körben eltemették. Nem akárhova: jó előre megvásárolta magának a Marilyn Monroe melletti sírhelyet. Ő volt az a nő, akinek a meztelen képei – előzetes tudta és beleegyezése nélkül – 1953-ban népszerűsítették a magazin első számát. Egyidős volt Hefnerrel, ám nemhogy a kilencvenedik, a negyvenedik születésnapját sem érte meg. Halálának pontos körülményei máig sem tisztázódtak, de a nőket eldobható tárgynak tekintő mentalitás, aminek Hefner ha elindítója nem is, de katalizátora mindenképpen volt, szerepet játszott a tönkremenetelében, elhatalmasodó depressziójában, gyógyszerfüggőségében. (A Playboy-nyuszik egy része is erre a sorsra jutott.) A médiamogulnak semmi sem szent: nem elég, hogy rajta taposva tört a csúcsra, nyugodni sem hagyja békében Monroe-t. Az örökkévalóságon át akarja hirdetni ugyanazt, amit egész életében: hogy a nők akarata nem számít.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.09.