„A társadalmi fejlődés és a korszakváltások abban a mértékben valósulnak meg, ahogyan a nők előrehaladnak a szabadság felé; a társadalmi rend hanyatlása pedig abban a mértékben következik be, ahogyan csökken a nők szabadsága.”

 Fourier

Ha Fourier mondását komolyan vesszük, akkor a XX. század valóban fontos korszakváltás volt, legalábbis Európában és a fejlett világban. Egy olyan korszak, amely a nők jelentős mértékű emancipációját eredményezte. Ha csak azokra a folyamatokra gondolunk, melyek statisztikai adatokkal is szemléltethetők és bizonyíthatók, akkor mindenek előtt a nők iskolázottsági mutatóit érdemes elemezni. Ezekből megállapítható, hogy a nők részvételi aránya minden oktatási formában folyamatosan nőtt, beleértve a felsőoktatást is. Ez a növekedés nem egyenletes, vannak időszakok, amelyek dinamikus változást hoztak, sajátos módon ilyen volt a két világháború időszaka. Az első világháború idején pl. Magyarországon megduplázódott a nőhallgatók aránya. Az igazán jelentős növekedés azonban a második világháború után következett be.[1] A fejlődésben élenjáró országokban a nők egyre hatékonyabban küzdöttek jogaikért, köztük a legkülönbözőbb képzettségek és minősítések megszerzéséért. Ibsen Nórájának dilemmája egyre kevésbé jellemezte a nők gondolkodását. A háború utáni nemzedékek nagyon határozottan utasították el a „babaszobát”, s tudatosan választottak maguknak hivatást, életformát. A jóléti államok növekvő gazdagsága lehetővé tette – szinte korlátlanul – a nők számára is a tanulást.

Magyarországon és Kelet- Európában ezt a tendenciát elsősorban az úgynevezett kétkeresős család modell kialakulása, az extenzív ipari fejlődés indukálta, és az egyenlőség valamint az emancipáció szép eszméje tette vonzóvá. Az emancipáció ugyan még évtizedekig csak írott malaszt maradt, - sok érv szól amellett, hogy akár jelen időben is mondhatnám az iménti mondatot - de hozzájárult bizonyos társadalmi változásokhoz. Ezek közül a legfontosabb a nők tömeges munkába állása, amely ellentétes folyamatokat indított meg, melyeknek elemzése most nem feladatunk, de kétségtelenül hozzájárult a nők iskolázottsági mutatóinak jelentős változásához is minden oktatási formában.[2]

A nők a felsőoktatás különböző formáiban és szintjein természetesen nemcsak, mint hallgatók jelentek meg, hanem mint oktatók, kutatók is. Dolgozatom első részében azt a kérdést vizsgálom, hogy a Szegedi Egyetemen milyen a nők részvétele az egyes karokon illetve tudományterületeken. A második részben az üvegplafon-jelenségről és annak okairól lesz szó.

1. táblázat

A nők száma és százalékos aránya a SZTE egyes karain[3]

Összesen:

 Nő                               %

ÁJTK      85

 23                               27,0

ÁOK     488

193                              39,5

BTK      249

 92                               36,9

TTK      300

 66                               22,0

ÉFK       59

 26                               44,0

JGYTFK  249

128                              51,4

MgFK    45

15                                33,3

GyTK      40                                                         17                                42,5         

A fenti táblázatban nem szerepel minden kara a SZTE-nek, de az adatok így is beszédesek. Mint látható, a legkisebb százalékban a természettudományi karon illetve a jogi karon találhatók nő oktatók. Előbbi megfelelni látszik annak a sztereotípiának, mely szerint a természettudományok „nem a nőknek valók”. Ezt cáfolja viszont az a tény, hogy az élelmiszeripari és a mezőgazdasági főiskolai karon igen magas a nők részvételi aránya, pedig az itt oktatott tárgyak sok tekintetben hasonlók a természettudományi kar tárgyaihoz.

A második legalacsonyabb arányt a jogi karon figyelhetjük meg. Ismert dolog, hogy a jogi karok sokáig ellenálltak annak az igénynek, hogy nők is felvételt nyerjenek. A szegedi egyetemen 1945 után jelentek meg az első nő hallgatók, s az egyetem többi karához hasonlóan arányuk itt is fokozatosan növekedett, s ma a hallgatók mintegy fele nő. Nem tekinthető tehát véletlennek – a korábbi tradíció ismeretében -, hogy az oktatók körében is kevesebb a nő, mint más karokon, bár arányuk az utóbbi években jelentősen nőtt. Egy sajátos jelenségre hívnám fel a figyelmet. A kar oktatóinak korfáját vizsgálva, és ezen belül figyelve a nők arányára megállapítható, hogy a fiatalabb korosztályban egyre nagyobb a részvételük. A 25-29 éves korcsoportban 9 teljes munkaidős oktató van és közülük 5 nő, míg az 55-59 évesek körében 8 oktatóból 1 a nő. E tény okai valószínűleg a jogi képzettséggel rendelkezők nagyobb elhelyezkedési lehetőségeiben[4] keresendők. A társadalom számos területén kínálkozik munka a jogot ismerők számára, s ezek jobb kereseti lehetőséggel, gyorsabb és nagyobb karrierrel kecsegtetnek, mint a közalkalmazotti pálya. Feltehetőleg ez a döntő oka a változásnak. (Hasonló jelenség figyelhető meg a bank szférában is. A rendszerváltás előtt a bankszakma nem számított kiemelten jó ágazatnak, s ezért a bankfiókok szinte csak női alkalmazottakkal dolgoztak. Az első számú vezetők természetesen akkor is férfiak voltak. Az utóbbi években, mióta ez a helyzet megváltozott, a férfiak „visszafoglalták” a bankokat.)

Feltűnő, hogy a valamelyest alacsonyabb presztízsű főiskolai karokon mindenütt magasabb a nők aránya. Természetesen a legmagasabb az egészségügyi főiskolai karon, ahol 87%-os a nők aránya. Egyes szakokon, melyek tradicionálisan női pályának tekinthetők 100 %. Ilyen pl. a védőnő illetve a gyógytornász szak, de még a diplomás ápolók között is 11 oktatóból csupán egyetlenegy a  férfi. Ezek a számok is jól tükrözik, hogy azt a meggyökeresedett felfogást, mely szerint a betegápolás, a kisgyermekkel való foglalkozás, a felvilágosítás elsősorban női feladat. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy ezek nem túl magas presztízsű és rendszerint kevéssé megfizetett pályák.

Engem némileg meglepett, hogy az orvosi  illetve a bölcsészettudományi karon szinte azonos arányban kutatnak, tanítanak nők. Az első pillantásra kedvező képet kissé árnyalja, hogy az orvostudományi karon dolgozó 193 nőből 21 nyelvtanárként illetve 3 testnevelő tanárként végzi munkáját. s így a tényleges orvosképzésben résztvevő nők aránya 33,6%. (Nem kívánom leértékelni a nyelvtanárok vagy a testnevelők munkáját, csupán a tisztánlátás kedvéért választom el azoktól a kollegáktól, akik kifejezetten szakmai tárgyakat oktatnak.)

Pontosabb képet kapunk azonban a nők szakmaválasztásáról, ha a karokon belül elemezzük az egyes tanszékek összetételét. A jobb áttekinthetőség kedvéért nem szerepel a következő táblázatokban minden tanszék – bár rendelkezésemre állnak az  adatok – csak azokat emeltem ki, amelyek általánosítható tendenciát mutatnak. Arra  a kérdésre keresünk feleletet, de legalább hipotézist, hogy melyek a nőket inkább vonzó és megtartó tudományterületek, illetve vannak- e úgynevezett nőies és férfias tudományok.  Ezért azokat a tanszékeket emeljük ki, amelyek nagyobb arányban foglalkoztatnak nőket, illetve azokat, amelyek az átlag alatt szerepelnek e mutatót tekintve. A Bölcsészettudományi Karról azokat a tanszékeket szerepeltetjük a táblázatban, ahol a tanszék oktatóinak legalább a fele vagy ennél több a nő.

A Természettudományi Karon ez nem érvényesíthető elv, ott a kar általános arányait tekintetbe véve azokat a tanszékeket emeltünk ki, amelyeken a kari arányt meghaladó mértékben kutatnak, oktatnak nők.

2. táblázat

Nők a Bölcsészettudományi Kar egyes tanszékein

Tanszék

Nő

Összesen

Pszichológia

8

14

Finnugor nyelvtud-i

4

4

Általános nyelvészet

3

4

Német nyelvészet

5

11

Osztrák irodalomtudomány

2

4

Amerikanisztika

3

6

Angol

9

14

Angol tanár-k. és Alk. Nyelvészeti

7

12

Francia

9

15

Olasz

5

8

Hispanisztika

3

6

Szláv

4

8

Orosz

4

8

Altajisztika

3

5

Klasszika-filológia

3

5

Ókortörténet

2

4

A fenti adatokból jól látható, hogy a nyelvekkel és nyelvészettel foglalkozó tanszékek vannak túlsúlyban. Úgy vélem nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy a nyelvek sikeres elsajátítását egészen fiatal korban kell kezdeni. Ezért e tekintetben előnyösebb helyzetben vannak a nők, hisz a pszichológia régen megállapította, hogy az általános iskolában, sőt még a középiskolában is jobb teljesítményt nyújtanak a lányok, mert szorgalmasabbak, kötelességtudóbbak mint a fiúk. Az egyetemek különféle nyelvszakain is nagyobb arányban vannak a lányok, s így nem meglepő, hogy a tanszékek oktatói között is nagyobb arányban találhatók. Úgy vélem nem tekinthető véletlennek az sem, hogy a kiemelt tanszékek közül 6 tanszéken a tanszékvezető maga is nő, s a számok tanúsága szerint szívesen választ maga mellé női munkatársakat.

A bölcsészkaron „férfias” tudománynak tűnik a történettudomány, bár itt dolgozik a kar egyik professzornője – két tanszékén egyáltalán nincs nő, illetve a többieken alulreprezentáltak a nők – valamint a filozófia és a szociológia, ahol 11-ből 2 illetve 7-ből 1 nő oktató található.

3. táblázat

Nők a Természettudományi Kar egyes tanszékein

Tanszék

Nő

Összesen

Növénytani

4

7

Állattani

3

6

Növényélettani

5

8

Fizikai kémiai

5

18

Mikrobiológiai

2

5

Biokémiai

5

6

Gazd. és társ. földrajz

3

9

Optika és Kvantumelmélet

3

11

Éghajlattani

2

5

Természetföldrajzi

4

10

Növénytani

4

7

Szervetlen analitikai

5

19

Hipotézisem volt, hogy az úgynevezett kísérletes tanszékek, ahol fontos erény a precizitás, a megbízhatóság, az alaposság, ahol el kell viselni gyakran a monotóniát (egy-egy kísérletet többször is meg kell ismételni a kapott eredmények validitása miatt), ahol a szorgalom és a kitartás feltétele a sikernek, ott nagyobb arányban találunk nőket. Hipotézisünk a fenti szikár adatok fényében beigazolódott. Jól látható, hogy a nőket vonzó illetve a nőket nagyobb arányban foglalkoztató tanszékek közé a különféle biológiai és kémiai valamint a földrajzi tanszékek tartoznak. Nem zárhatjuk ki természetesen a véletlen szerepét sem, de az együttes kép mégis meggyőző. Miként az is, hogy a különböző matematikai tanszékeket tömörítő intézetben 48 kollegából csupán 7 nő található, igaz közülük 2 professzor. Ezen adat szerint él még a sztereotípia, hogy a matematika által megkövetelt képességek nem tartoznak jellemzően a nők sajátos vonásai közé. De érvényes ez az elméleti fizikára, az informatikára is. Érdekes módon kivételt képez az optika és kvantumelméleti tanszék, ahol a kari átlagnál valamelyest magasabb a nők arány (11 főből 3 nő), ez azonban önmagában nem kérdőjelezi meg a korábban jelzett tendenciát.  Ezek az elvont elméleti tudományok már korán „kiválasztják” az irántuk fogékony gyerekeket, ez már a felvételi jelentkezéseken is látszik. (Ezek azok a szakok, ahol gyakran kevesebben jelentkeznek, mint a felvehető létszám, de a jelentkezők általában meg is felelnek.) Nem hagyhatjuk észrevétlenül azt a tényt, hogy ezen a karon 5 tanszéket vezet nő, és ezekből három szerepel a fenti táblázatban. A másik kettő sajátos helyzetben van: az egyik összesen két főből áll, s mindketten nők, a másik egy 4 fős tanszék, amelynek tanszékvezetője az egyik akadémikusunk.

       Szerettem volna pontos képet kapni azokról a motívumokról, amelyek az érintett nők pályaválasztását befolyásolták. Teljes körű megkérdezésre nem volt módunk, s a kapott válaszok igen széles skálán szóródnak, így nehéz általánosan érvényes tételeket megfogalmazni. A legtöbben az iskola és ottani tanáraik hatásának tulajdonították általános pályaorientációjukat, s ezen belül a speciális terület már egyetemi tanulmányaik során alakult ki. Ebben szerepe volt az egyetemi képzésnek, egy-egy meghatározó tanárnak, nem ritkán egy ösztöndíjas tanulmányút során szerzett ismereteknek, tapasztalatoknak, vagy kapcsolatoknak. Kisebb csoportot alkotnak azok, akik családi indíttatásról vallottak. Ez nem jelenti azt, hogy a pályaválasztáshoz a mintát a családból kapták. Inkább arról beszéltek, hogy a család döntése vagy biztatása indította el őket egyik vagy másik szakma irányába. Néhányan mondták el, hogy pedagógus családból származnak, de ez csak a tanári pálya felé történő orientációt jelentette („Mindig tanár akartam lenni”) és a szakot már más tényezők hatására választották. Az orvos karon volt néhány olyan interjúalanyom, aki arról számolt be, hogy egy gyermekkori élmény hatására azzal a határozott szándékkal jött az egyetemre, hogy gyermekgyógyász illetve belgyógyász lesz. Őket kell kivételnek tekinteni, mert a többség itt is csak homályos elképzeléseket dédelgetett magában leendő pályájáról. A megkérdezettek szinte mindegyike arról számolt be, hogy nagy megtiszteltetésnek tekintette a lehetőséget, hogy egyetemi oktatóvá, kutatóvá válhat. A pálya presztízse igen magas annak ellenére, hogy az anyagi lehetőségek meglehetősen szűkösek. Erre az ajánlatra rendszerint csak azok mondanak nemet, akiket súlyos anyagi szempontok kényszerítenek rá.

Az üvegplafon-jelenség és okai

4. táblázat

Kar

tanár

docens

adj.

t.segéd

ÁJTK

össz.

19

19

28

19

nő

1

4

7

11

ÁOK

össz.

80

68

117

190

nő

10

23

48

88

BTK

össz.

26

86

71

66

nő

2

33

31

26

TTK

össz.

51

107

79

63

nő

4

24

21

17

ÉFK

össz.

5

főisk.

tanár  3

5

főisk.docens 11

főisk.

adj.  15

főisk.

t.segéd

12

nő 

1

főisk.

tanár 1

4

főisk.

docens 5

főisk.

adj. 6

főisk.

t.segéd

5

JGYTF

össz.

6

főisk.

tanár 45

főisk.

docens 64

főisk.

adj.

 64

főisk.

t.segéd

44

nő

főisk. tanár17

főisk. docens 28

főisk. adj. 41

főisk. t.segéd 24

MGF

össz.

2

főisk.

tanár

13

főisk.

docens

12

főisk.

adj.

8

főisk.

t.segéd

4

nő

1

főisk.

tanár

1

főisk.

docens

4

főisk.

adj.

5

főisk.

t.segéd

2

EÜF

össz.

2 + 5

3 + 8

2 + 21

23

nő

0 + 5

0 + 6

0 + 18

21

Bármelyik kar adatait vizsgáljuk jól látható, hogy míg a tanársegédeknek mintegy fele nő, ez az arány a ranglétrán felfelé haladva fokozatosan csökken. Az adjunktusi kategórián belül már csak 40 % körüli arány mérhető, a docenseknek jó esetben egy harmada a nő, a professzori kinevezésig eljutók között viszont csak 5-10 % a nő. Nem mutatnak kedvezőbb képet a főiskolák sem, ahol pedig, mint korábban jeleztük nagyobb a nők aránya az oktatók között. (Kivételt képez természetesen az egészségügyi főiskola sajátos összetétele következtében.) Ha a JGYTF adatait elemezzük szembetűnő, hogy a tanársegédek között majdnem azonos számban vannak nők. Az adjunktusoknak már csak valamivel több mint a fele nő, míg a felső két kategóriában csupán egy harmados arány látható. A jelenséget nem először írjuk le, mégis mindannyiszor elgondolkodtat, s az okok keresésére ösztönöz.

„Oknyomozásom” végeredményét szeretném megosztani Önökkel előre bocsátva, hogy a tárgyalási sorrend nem jelent fontossági sorrendet egyben. A számba vett okok valamilyen együttese jelenik meg minden esetben, s ez a kombináció egyénenként más-más lehet.

-         A nők életükből egy meghatározott időt elsősorban anyaként, feleségként töltenek el, amely – (legalábbis e szerepek hagyományos értelmezésében – a szerk. Lásd a köv. pontban is.) – bizonyos mértékű lépéshátrányt eredményez. Ez a pályájuk elején lévő nőknek gyakran behozhatatlan hátrányt jelent, hiszen bizonyos ösztöndíjak, képzési formák korhoz kötöttek. Nem véletlen, hogy a tudományos ambíciókkal is rendelkező nők egy része komolyan fontolgatja a „single” életforma előnyeit. Életüknek egy olyan, későbbi periódusában, amikor a férfiak az addig akkumulált tudást kamatoztatják, további kötöttségek lépnek fel: a nők gyakorta saját pályakezdő gyermekeiknek segítenek (pl. unokákra vigyáznak alkalmanként vagy rendszeresen).

-         A tradicionális munkamegosztás gyakorlata szintén súlyos korlátozó tényezőt jelent. A mi kultúránkban (is) a családdal, háztartással, gyermekneveléssel és gondozással járó feladatok elsősorban (illetve gyakran kizárólag) a nőket terhelik. E tekintetben megfigyelhető bizonyos elmozdulás egy szimmetrikusabb munkamegosztás felé az utóbbi évtizedekben, de még mindig igaz, hogy a tennivalók többségét a nők végzik. Megkockáztatom: talán mi magyar nők lelkileg sem vagyunk eléggé emancipáltak, tudomásul vesszük, elfogadjuk a tradíciók által szentesített mintákat, erőtlenül és nem következetesen próbálunk érvényt szerezni jogainknak mind a családban, mind a munkahelyen. Ezért ezt a férfitársadalom könnyedén alkalmi lázadásnak, női szeszélynek minősíti, ami majd elmúlik, s valljuk be: nem ritka, hogy a célt még nem értük el, de fáradtságból, gyengeségből, félelemből s még sok más okból feladjuk. S így marad a családban az egyenlőtlen munkamegosztás, amely a munkahelyen mintegy meghosszabbodik.

-          

- Nem elhanyagolható szempont a munkahelyeken a hatalom szinte kizárólagos maszkulin jellege. Tipikusnak mondható, hogy ha egy tanszéken azonos képzettségű, felkészültségű nő és férfi dolgozik, akkor a férfi a vezető. Ez részben a családon belüli férfi – nő viszony meghosszabbítása, de más „érvek” is szólnak mellette. Ezeket olyan természetesnek tekintik, hogy általában ki sem mondják. Ilyen – a gyakorlatba épített – sztereotípiák pl., hogy a  nő családi feladatai mellett nem tudná ellátni a vezető pozícióból adódó többletmunkát; a nők nem jó vezetők, mert szubjektívek, határozatlanok; a férfi családfenntartó, tehát szüksége van a nagyobb keresetre stb.

Véleményem szerint nem tekinthető puszta véletlennek, hogy azokon a tanszékeken, ahol nő a vezető, több nő dolgozik eredményesen. Ez a tény ugyan el nem törli, de gyengíti azt a felfogást, amely gyakran hallható, mely szerint a nők irigységből akadályozzák egymást. Megjegyzem: az irigység nem csak feminin vonás.

-         Fontos okként kell számba venni belső akadályainkat. Sok interjú, személyes tapasztalat, s tegyem hozzá gondos önvizsgálat arról győzött meg, hogy az üvegplafon jelenségnek számos olyan oka is van, mely bennünk rejlik, s amely  szorosan összefügg női mivoltunkkal.

„A nő fennkölt sorsa az, hogy a jó sors csillogásánál mélyebben járja át lelkét a bánat pompája” – írja Balzac. Hétköznapibb megfogalmazásban azt mondhatjuk, hogy a nők általában érzékenyebbek, belső konfliktusaikat mélyebben élik meg, s ez egy ilyen konfliktusokkal terhelt világban, mint a miénk, bizony hátrányt jelent. Rendszerint önzetlenebbek, könnyebben mondanak le egyéni terveikről, főként ha a családról van szó. Igaz, a legfiatalabb korosztályt leszámítva így is szocializálódtunk. Társadalmunkban - és azt hiszem a nők többségében is -  elevenen élnek és érvényesülnek azok a sztereotípiák, melyekről meggyőző erővel írt H. Sas Judit: Nőies nők, férfias férfiak című könyvében. (Hogy mennyire elevenen azt számomra is meglepő módon bizonyították a televízió úgynevezett beszélgető show műsorai elmúlt időszakban.) Egy patriarchális mintákat őrző tradicionális értékrendet hordozva csak ritkán kerül előtérbe a saját személyiségünk, egyenjogúságunk. Nagyon árnyalt megfogalmazásra volna szükség, s nem tudom ez nekem sikerül-e. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a család (férj, de főként a gyerekek) sikereit úgy éljük meg, mint saját sikereink kompenzációját. S bár ebben van némi igazság, hiszen a mi önzetlen segítségünk valóban része a család sikereinek, ezt azonban a többiek, s kívülállók is rendszerint másként ítélik meg. Ebből egyaránt fakadhat egy belső elégedettség (Milyen okos, ügyes a gyerekem!), de éppígy egy frusztráció is (Mindig én szorulok háttérbe!).E két szélső álláspont között ingadozva hol erőt merítünk a további küzdelemhez vagy a további önfeláldozáshoz, hol dacosan úgy döntünk, hogy azért is megmutatjuk mi rejtőzik bennünk.

 Gyakori jelenség, hogy két tehetséges fiatal együttélésében a nő rendeli alá magát a férfi szakmai ambícióinak.

– Az is igaz, hogy a nőknek általában kisebb az önbizalmuk, és hajlamosak a kudarcokat úgy értelmezni, hogy nem képesek ezeknek a céloknak az elérésére. Zokszó nélkül elvégzik az úgynevezett aprómunkát, férfi kollegáik keze alá dolgoznak, s a siker természetesen a férfié. Bizonyos területeken (pl. az orvostudományban) még mindig meghatározó a tekintélyelv, s ennek szellemében a feljebbről jövő kérés elutasíthatatlan – mondhatnám parancs. Volt olyan interjúalanyom, aki bár több kandidátusi értekezés vizsgálati anyagának oroszlánrészét készítette, a sajátját nem tudta megcsinálni, s így adjunktusként készül a nyugdíjra.

Röviden szeretnék még szólni az úgynevezett single jelenségről. Egyetemünkön végzett vizsgálatok nem igazolták azt a feltevést, hogy a tudományos pályán lévő vagy erre a pályára törekvő nők tudatosan elutasítanák a női szerepeket, azaz nem kívánnak házasságot kötni, gyermeket vállalni, mert ez akadályozza őket karrierjük építésében. Kétségtelenül megnehezíti, erről szóltunk korábban. Tény, hogy akadnak olyan kolleganők, akik tudatosan választották a házasság és gyermek helyett a tudományos pálya racionálisan irányíthatóbb, beláthatóbb útját. Olyan megkérdezettünk is akadt (igaz, mindössze 2 fő), aki arról vallott, hogy elképzeléseiben nem szerepel a feleség illetve az anya szerep. Elmondhatom viszont, a kapott adatok alapján, hogy a nők többsége úgy definiálja a sikeres nő fogalmát, hogy beleérti az anyaságot és a kiegyensúlyozott családi életet. Igen sokan össze tudták egyeztetni a tudományos munkát és a családot, s élnek hosszú ideje házasságban, nevelnek illetve neveltek 1-3 gyermeket.

A család és a hivatás szempontjait figyelembe véve két típus különíthető el:

1.      a késleltetett karriert illetve

2.      a késleltetett családtervezést választók.

Az első esetben viszonylag korán, olykor még hallgatóként kötnek házasságot és vállalkoznak a szülésre. Ez ugyan nem jelentéktelen terhet ró a fiatal anyára a gyermek kicsi korában, de lehetővé teszi, hogy utána nagyobb energiát fordítson szakmai munkájára és szinte megszakítás nélkül haladjon a tudományos fokozatok „grádicsain”.

A második típus elindul a tudományos pályán, és csak bizonyos sikerek után vállalkozik családalapításra. Ez kétféle kényszert teremthet: a szakmai lemaradástól félve csak egy gyermeket vállalnak, és csak rövid időre áll ki az édesanya a munkából. Nem ritkán már kicsúszik a propagatív korból, s ez lesz a másik akadálya a nagyobb családnak. Mindkét esetben komoly segítséget jelenthet a (konjugális) szülői család.

Interjú alanyaink között mindkét típus megtalálható, talán a nagyobb sikereket elérők között több tartozott az első típusba.

 Ismert tény, hogy megfelelő társat találni nem mindenkinek sikerül. A hallgatói arányok miatt – ti. a legtöbb szakon több a nő, mint a férfi (önmagában is beszédes adat – a szerk.) – többen nem találnak párt egyetemi tanulmányaik során, s az elmélyült kutatómunka, a sokféle szakmai terhelés sem kedvez a társas és párkapcsolatok kialakításának. Az is kedvezőtlen körülmény, hogy a diplomások között is több a nő, mint a férfi, s így nehezen találnak megfelelő partnert. Az a nem új keletű felfogás, amely a tudós nőt elsősorban tudósnak és csak mellesleg tekinti nőnek, elég virulensnek látszik. A kapott információk alapján viszont elmondhatom, hogy nincs több egyedül vagy elváltan élő nő a felsőoktatásban dolgozók nők között, mint általában a társadalomban. Pontosabban úgy fogalmazhatnék, hogy nincs szignifikáns különbség e tekintetben a társadalmi átlag és Szegeden a  felsőoktatásban tevékenykedő nők között.

Egy fontos különbség azonban van. Az egyetemeken, főiskolákon dolgozó nők esetleges magánéleti kudarcaikat szakmai munkájukban sikerre tudják váltani, másként mondva a kutatásban és oktatásban meglelik azt az örömöt, amit esetleg a magánéletben nem sikerült – sokféle ok együtteseként – elérni. S ez csakugyan nem minden nőnek adatik meg. A valódi emancipációt valóban az jelenti, ha megtaláljuk azt a hivatás, azt a tevékenységet, amelyben legjobb képességeinket mind tökéletesebben kibontakoztathatjuk. Ehhez önismeret, bátorság, kitartó munka s talán némi szerencse is szükséges, hogy a szabadság lehetőségét valóságra, azaz valódi szabadságra váltsuk.

[1] (Magyarországon a nők általános szavazati joga is ide köthető (1945)  – a szerk.)

[2] Lásd erről Ladányi Andor: Két évforduló Educatio V/3.

[3] A rövidítések Jelentése: SZTE – Szegedi Tudományegyetem, ÁJTK – Állam- és Jogtudományi Kar, ÁOK – Általános Orvostudományi Kar, BTK – Bölcsészettudományi Kar, TTK – Természettudományi Kar, ÉFK – Élelmiszeripari Főiskolai Kar, JGYTF – Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar, MGFK – Mezőgazdasági Főiskolai Kar,  GYTK – Gyógyszerésztudományi Kar

Valamennyi közölt adat a 2003. éves jelentésekből illetve adatgyűjtésből származik.

[4] (Legalábbis a férfiak esetében – köztudottak a jogot végeztt nők elhelyezkedései nehézségei – a szerk.)