Harminc éve Emma - egy német feminista folyóirat múltja és jelene

Olvasási idő
12perc
Eddig olvastam

Harminc éve Emma - egy német feminista folyóirat múltja és jelene

május 21, 2012 - 10:05
2007-ben lett harminc éves a német nyelven megjelenő Emma, a világ egyetlen független feminista folyóirata. Az évforduló tiszteletére a lapot, valamint alapítóját és szerkesztőjét, Alice Schwarzert olyan közismert és közszeretetnek örvendő nők köszöntötték, mint a Német Szövetségi Köztársaság (első női) kancellárja, Angela Merkel, az irodalmi Nobel díjas Elfriede Jelinek, valamint a népszerű humorista, Anke Engelke.

Megjelent: Huszár Ágnes: A nő terei. 2011. Budapest: L'Harmattan Kiadó, 173-178.

2007-ben lett harminc éves a német nyelven megjelenő Emma (Játékos szóalkotás az Emanze ’emancipált nő’ szóból) a világ egyetlen független feminista folyóirata. Az évforduló tiszteletére a lapot, valamint alapítóját és szerkesztőjét, Alice Schwarzert olyan közismert és közszeretetnek örvendő nők köszöntötték, mint a Német Szövetségi Köztársaság (első női) kancellárja, Angela Merkel, az irodalmi Nobel díjas Elfriede Jelinek, valamint a népszerű humorista, Anke Engelke. Ők valamennyien publikáltak már az Emmában. Mellettük azonban neves férfiak is leadták a névjegyüket, többek között a színész Til Schweiger, az autóversenyző Michael Schumacher és Giovanni di Lorenzo, a Zeit főszerkesztője. A németek több mint a fele ismeri az Emmát, a főszerkesztőnőt pedig még ennél is többen. A Cicero nevű orgánum közvélemény-kutatása szerint Schwarzer a második helyet foglalja el a legismertebb német értelmiségi nők sorában Elke Heidenreich kritikus (népszerű irodalmi tévéműsorok vezetője) után. Ezzel megelőzi a Nobel díjas Elfriede Jelineket, akinek a harmadik hely jutott. Minden ötödik nő és minden tizedik férfi több-kevesebb rendszerességgel a kezébe is veszi a lapot. Mindez elárul valamit a feminizmusnak német nyelvterületen tapasztalható társadalmi elfogadottságáról.

Az elmúlt harminc év legfontosabb publikációit és képanyagát a szerkesztés időpontjában megfogalmazott reflexiókkal együtt közreadó hatalmas kötet (Alice Schwarzer: Emma. Die ersten 30 Jahre. München: Heyne, 2007) valóságos enciklopédiája az utolsó három évtized németországi társadalomtörténetének. Amikor Alice Schwarzer 1976-ban úgy döntött, hogy első bestsellerének (Der kleine Unterschied und seine groβen Folgen ’A kis különbség és nagy következményei’) 250 ezer márkás bevételét egy feminista folyóiratba fekteti, még jóindulatú kollégáinak egy része is csak szánakozva mosolygott. Hogyan is élhetne meg egy szűk körű olvasótáborra számító, hirdetésektől eleve elzárkózó folyóirat a sajtópiacon? Harminc évvel, 282 számmal és 22 294 folyóirat-oldallal később már tudjuk a választ. Az Emma első megjelenésétől kezdve nem egyszerűen egy női magazin volt a sok közül. Intézménnyé vált, amely felvállalta a hozzá fordulók megsegítését, társadalmi hálók megszövését, egy új nyilvánosság létrehozását. Ennek során nem riadt vissza a vitától, sőt a konfrontációtól sem más sajtóorgánumokkal és a politikai élet befolyásos csoportjaival. Nem mindig maradt alul, sőt! Schwarzer egyébként harminc évi szerkesztői munka után 2008-tól átadja a posztot Lisa Ortgiesnek, de változatlanul kiadója marad a folyóiratnak.

Vannak témák, amelyekkel a folyóirat a harminc év alatt rendszeresen foglalkozott, jelenségek, amelyek ellen következetesen harcolt. Az egyik ilyen a pornográfia. Az első pornográfiaellenes kampányt és sajtópert 1978-ban indította az Emma az egyik népszerű németországi hetilap, a Stern ellen. Az per tárgya a hetilap három címlapfotója volt, az egyiken egy bicikliző lány ruhával alig fedett fenekét lehetett látni, a másikon egy afroamerikai színésznő ült meztelenül, láncban-bilincsben, a harmadikon egy nemi aktus volt látható egy képregény-stílusú rajzon. Ezek a címlapok nem voltak semmiféle kapcsolatban a hetilap aktuális tartalmával, a meztelen női test pusztán sex sells alapon szolgált vásárlócsalogatóként. Ebben pedig az Emma szerkesztői a női nem megcsúfolását látták. Bár a pert elvesztették, de az eset figyelmeztetésként szolgált a magazinok képszerkesztői számára. Az 1990-es évek közepén Alice Schwarzer Helmut Newton magas művészi színvonalú fotóit elemezte. (Egyébként a Stern-perben szereplő címlapmontázsok egyike, a meztelen Grace Jonest leláncolt fogolyként ábrázoló is az ő egyik fotóján alapult.) Newton képein meztelen női testeket helyez extrém kiszolgáltatottságot sugalló környezetbe: kínzóeszközök, hatalmas kutyák mellé, koncentrációs tábor díszletei közé. Ezeknek a képeknek a magas szintű esztétikuma nem feledtetheti el az embertelen tartalmat: a fára felakasztottként fotografált női test, a leborotvált fejű fogolyként és korbácsos kápóként szcenírozott női páros igazolja Schwarzer ítéletét: ezek a képek nem egyszerűen szexisták, ezek fasisztoid módon azok. Abból a szempontból mindenesetre még feminista körökben is érte kritika  Schwarzer álláspontját, azt helytelenítették, hogy a képeken megjelenő szadista fantáziákat a művész neméből (férfi) vezette le.

A másik örökzöld téma a . Emma következetesen harcolt ellene, mert a szexuális szolgáltatások nyújtását összeegyeztethetetlennek tartotta az emberi méltósággal. Németországban napjainkban mintegy 400 000 nő él abból, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújt, a gyermekkorúak prostitúciójáról csak becslések vannak. A pártpolitika általában felületesen, néha pedig egyenesen cinikusan kezeli a kérdést. 2002. január 1-én, a szociáldemokrata kormány működése alatt a tevékenységet . Az érvelés: a szexuális szolgáltatás éppolyan szolgáltatás, mint a többi.  A szolgáltatást végzőket nyilvántartják, egészségügyi ellenőrzés alatt állnak, adót fizetnek, az általuk végzett lényegében nem különbözik más munkától. A média egyes szereplői pedig szállították a „bizonyítékokat” ehhez az érveléshez: újságírónők épültek be a vöröslámpás miliőbe, pl. a tazos Pieke Biermann, s maguk is alkalmi „szolgáltatóvá” válva tudósítottak a „lányok” boldog, kalandos, könnyű pénzkeresettel járó életéről. Meginterjúvoltak luxuskurvákat, akik, úgymond, életük kiteljesedéseként élték meg tevékenységüket. A valóság persze ennél mindig is sötétebb volt: a legális szereplők mögött ott voltak-vannak a drogárusításban is érdekelt titkos bordélyok, a Kelet-Európából és Ázsiából érkező, megfélemlített és prostitúcióra kényszerített lányok, s a hatalmas pénzeket zsebre vágó embercsempészek. 2007 elején – a nagykoalíció működése alatt – a törvényhozás szintjén felülvizsgálták a prostitúció legalizálását elősegítő álságos érvelést és lényegesen megszigorították a törvényeket. A nagykoalíció kereszténydemokrata családügyi minisztere, Ursula von der Leyen leszögezte: a prostitúció nem olyan foglalkozás mint bármi más, a nőket (valamint férfiakat és gyerekeket) prostitúcióra kényszerítőket pedig példás módon büntetni kell.

Az Emmában számos riport foglalkozik a prostituáltak mindennapjaival. Úgy tapasztalják, még a rendezett életű, házakban dolgozó lányok sem boldogok. Ellen Templin, egy berlini domina-stúdió vezetője tagadja, hogy lenne önkéntes prostitúció. Akik erre a tevékenységre vállalkoznak, mondja, többnyire már gyermekkorukban átélték a szexuális erőszakot. Képzettség hiányában, pénzért csinálják, nem jókedvükből. Az Emma két munkatársnője egy thaiföldi túrára is vállalkozott, hogy autentikus képet adjon a szexturizmusról. A szomorú szemű, törékeny gyermeklányokról és fiúkról, akiket az egész ott-tartózkodás idejére „kibérelhet” a szexturista. De látni kell azt is, hogy az ilyen túrákra vállalkozó férfiak sem mind szörnyetegek, a maguk módján szeretetre, kedvességre vágynak. Némelyik még feleségül is vesz egy thai lányt, aki aztán európai gondolkodással fel nem fogható alázattal szolgálja hosszú évekig „szabadítóját”. A riport sokkoló fotóival nemzetközi feltűnést keltett.

Emma legfontosabb feladatának természetesen azt tekinti, hogy mindent megtegyen a nők egyenjogúságáért a mindennapi életben és a családban. Ennek megvalósulását a saját testről való döntés szuverenitásában és a pénzügyi függetlenségben látja. És ez egy multikulti társadalomban nem könnyű feladat. Míg a hagyományos német családokban egyre inkább normává válik az egyenlő munkamegosztás, a bevándorolt családok egy része nem kíván szakítani a nemek életmódjával kapcsolatos archaikus szokásaival. Németországban újabban minden évben történnek az egész közvéleményt felkavaró úgynevezett „becsületgyilkosságok”. Némely az országban élő arab, kurd, török család női családtagjait az emberi méltóságot súlyosan sértő rabságban tartja. Ha pedig fellázadnak a korlátozás ellen, a legrosszabbra is számíthatnak. Férjek, apák, fivérek rántanak fegyvert a család „becsületének” védelmében, feleségeket, lányokat, húgokat visznek el koporsóban.

Amiért a feministák mindig is küzdöttek és valószínűleg még sokáig küzdeni is fognak, az a két nem teljes egyenjogúsága a politikában és a munkaerőpiacon. Az utóbbi évtizedekben történtek ezen a területen is kedvező változások. Emelkedett a nők részaránya a rendőri állományon belül, sőt a vezető pozíciókban is megjelentek már. A Lufthansa légitársaság újabban két pilótanőt is alkalmaz. Gazdasági és a szakszervezeti vezetői posztokba is egyre több nő kerül. 1978-ban elfogadták azt a törvényt, amelyért Schwarzer évek óta lobbizott: a Bundeswehr sem férfi felségterület csupán: nők is lehetnek hivatásos katonák. Az utolsó igazi férfibirodalom a római katolikus egyház. Nemcsak a papi pályát zárják el a nők elől – a papokat pedig a cölibátussal a legalizált nőkapcsolattól –, még ministránsok sem lehetnek.

De ha alkalmasak mindenféle munkára, hol voltak a nők eddig? Emma bemutatja azokat a nőket – Hypathiától, a negyedik században élt tudós nőtől ig, a tizenkilencedik századi matematikusnőig –, akik sokat tettek a tudományért, a művészetért, az emberiség haladásáért, de akiknek nevét mégis kevesen ismerik. Mindannyiukra érvényes az, amit Voltaire írt Newton főművét számára lefordító és értelmező munkatársáról és barátnőjéről, : „Nagy ember volt, egyetlen hibával: nőnek született.” De mivel a (tudomány)történetet is többnyire férfiak írják, az elmúlt század tudós nőinek neve legfeljebb a híres apa, férj, testvér segítőtársaként szerepel.

A női szakmai-politikai egyenjogúság sikerpéldája kétségkívül Németország jelenlegi kancellárja, Angela Merkel. Emma rokonszenvvel, de kritikusan figyelte politikusi pályáját. (Egy ízben még „a hónap pasájává” is megválasztották.) 1992-ben egy olyan pillanatban interjúvolta meg a családügyi minisztert, amikor az éppen pályájának fordulópontján állt. A kettős (nő és volt NDK-s) kvóta alapján a nagypolitikába bekerült Merkel önálló ötleteivel éppen ekkor került szembe korábbi támogatóival, elsősorban Kohl kancellárral. Amikor a munkahelyi diszkrimináció tekintetében meg akarta fordítani a bizonyítási terhet úgy, hogy a munkaadónak kelljen igazolni a diszkrimináció hiányát, nemcsak saját pártján belül kellett kritikával szembesülnie. Jellegzetes módon női mivoltában próbálták megsérteni: a sajtó előnytelen fotókat közölt róla ilyesféle aláírásokkal: Ön alkalmazná ezt a nőt? Emma helyet adott neki akkor és máskor is nézeteinek kifejtésére. Pontos politikai elemzés jelent meg a lapban Merkel kancellárrá választásáról, amelyben a véletlenek fontos szerepet játszottak. Aki a legtöbbet segítette neki, nyilván akarata ellenére, az előző kancellár, Gerhard Schröder volt. Elsősorban azzal, hogy az előrehozott választásokkal meglepte a kancellárjelölt tekintetében még felkészületlen kereszténydemokratákat. Ha több idejük lett volna az uraknak egymás között megegyezni, bizonyára nem egy nőt jelölnek kormányfőnek. Népszerűvé tette Merkelt Schrödernek az a nevetséges támadása is, melyet a választások után indított 450 000-nel több voksot szerzett női riválisa ellen. Most, jó pár évvel a választás után elmondhatjuk: Németország jól választott. Merkel nemcsak hazájában, hanem világszerte sikeres és népszerű politikus. Az ő személyes teljesítménye, ahogy Schwarzer fogalmazta, „nem vette be a férfihatalom bástyáját, de megnyitotta a hozzá vezető kaput”.

A hagyományos női magazinok egyik fő témája: a divat és öltözködés is helyet kap az Emmában, de a szokásostól nagyon is eltérő szemszögből. Ezek arra biztatják olvasóikat, hogy legyenek szexuálisan vonzóak és kihívóak – a mellékelt hirdetések által kínált termékek és szolgáltatások segítségével –, s teljesítsék ki magukat anyaként, feleségként, s legyenek ugyanakkor jó szakemberek, sikeres vállalkozók, menedzserek is. A legnagyobb hazugság természetesen az, hogy egy ember (nő) képes egyidejűleg megfelelni ennek a sok, ellentétes szerepmintának. Dacia Maraini olasz feminista arra figyelmeztet az Emma olvasóit, hogy a kihívóan öltözködő nők szakemberként, politikusként soha nem tűnnek hitelesnek. A test – félmeztelen mell, miniszoknyában mutogatott combok – üzenete mindig erősebb, elementárisabb, mint a szóban megfogalmazott. Erre konkrét példát szolgáltat Gabriele Pauli esete. A negyvenkilenc éves keresztényszocialista politikusnőről 2007-ben fényképek jelentek meg a Park Avenue magazinban. Ezeken erősen sminkelve, vörös parókában és hosszú fekete kesztyűben: egy domina hagyományos kellékeivel pózol. A párttársak persze felháborodtak. Pedig szegény csak a „minden fronton sikeres nő” hazug médiaképének kívánt megfelelni.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindeközben nők százezrei veszélyeztetik egészségüket a színes magazinok által közvetített testkép bűvöletében. Ennek a hálójában operáltatnak szilikont a mellükbe nők tízezrei, injekcióztatnak botoxot a ráncaikba. A Szex és New York szereplőinek tíz centis cipősarkai biztos léptekkel visznek a kalapácsujj és a sebészeti műtő irányába. A divatos soványság hátterében pedig anorexia, bulimia állhat, ez pedig, ha nem fordítják vissza idejében, teljes testi leépüléshez, s halálhoz is vezethet. Emma arra hívja fel a figyelmet, hogy az egészségrontó trendek elfogadása maga az önként vállalt rabszolgaság.

S ezekről a komoly témákról a lap mindig olvasmányosan, ironikusan, néha vitriolos szatírával ír, megcáfolva azt a buta közhelyet, hogy a nőknek nincs humorérzéke. S ahol az írott szó, a „sápadt közvetítő” (Thomas Mann) már nem bizonyul eléggé hatásosnak, bátran nyúl a vizualitás zsigerre ható fegyveréhez. Úgy mutat rá valaminek a groteszk voltára, hogy fordít rajta egyet. 1984-ben Emma a Stern egyik ízléstelen címlapjára reagált meghökkentő módon. A Stern címlapja meztelen női mellekből készült kollázzsal vonzotta az olvasót, a lap harmadik oldalán aztán megismerhették a mellekhez – állítólag – tartozó közismert arcokat is. Emma frappáns, s az egyszerű lelkeket nyilván sokkoló válasza: kollázs férfi nemi szervekből s a hozzájuk (?) tartozó arcokból: híres emberek, politikusok, színészek, sportolók. Az 1993-as évfolyam egyik címlapján három meztelen férfi – egyikük szégyenlősen ölére szorítja a kezét, a másik kettő büszkén kihúzza magát – látható „Stressz a szépség miatt” címmel.

Emma az egész német nyelvű média stílusára hatással van. A brutális nőellenes beszólásokat lajstromozza, s a legbrutálisabbak szerzőit „a hónap pasájává” választja. A díjazottak a közélet emberei és nemcsak férfiak. Ezzel beindít egy kivételesen jóra vezető spirált: aki gondolja, nem mondja nyilvánosan, mert fél, hogy kiszerkesztik, aztán nem mondja, végül már nem is gondolja. Próbáljuk meg elképzelni, mi történne hasonló esetben Magyarországon: a média koronázatlan császárai, az ellenállhatatlan humorú férfiemberek minden „bennünket, férfiakat a nőkből csak a cici és a popsi érdekel” típusú bemondásért (copy right by Verebes István, közszolgálati televízió) megkapnák a citromdíjat. Elgondolkoznának: tényleg olyan vicces volt ez? Idővel talán a médiacsinálók humorfelfogása is megváltozna. De ne ábrándozzunk: ehhez Emmának is három évtizedre volt szüksége.

Az első bekezdésben azt írtam, az Emma népszerűsége elárul valamit a feminizmusnak német nyelvterületen tapasztalható társadalmi elfogadottságáról. Ez így nem pontos. A feminizmus németországi, sőt nyugat-európai elfogadottságáért az elmúlt harminc évben a legtöbbet éppen az Emma és a körülötte szerveződő emberek – férfiak és nők – tették azzal, hogy harcoltak minden ember – nemcsak a nők – egyenlő esélyéért, az emberi jogot korlátozó, az emberi méltóságot sértő törvények és praktikák ellen. Tették ezt abban a meggyőződésben, hogy a társadalom olyan (is), amilyenné tesszük. Egy olyan társadalom megvalósulásáért dolgoznak, amelyben Elfriede Jelinek megfogalmazásában: „a nőket intellektuális teljesítményük nem értékeli le szexuális lényekként, miközben a férfiakat felértékeli.”

          

 

 

Marie Juchacz német politikus (1879–1956)

március 02, 2017 - 01:31

Az első nő, aki a Reichstagban felszólalt. Iparoscsaládból származott, 14 éves korában abba kellett hagynia az iskolát. Volt cseléd, gyári munkás, elmegyógyintézeti ápoló, megtanult varrni. 1908-ban az első nők között volt, akik beléptek a szociáldemokrata pártba. Gyorsan kiderült, hogy jó szónok, frappáns vitázó, megválasztották a párt felső-rajnai tartományi titkárává.  1917-ben beválasztották a párt végrehajtó bizottságába, ugyanazon évben a Die Gleichheit című lap szerkesztője lett.

Ida Boy-Ed német író, újságíró (1852–1928) 

április 09, 2017 - 14:42

Fiatalon kezdett írni, családja támogatta írói ambicióját. 17 évesen kötött házasságot Carl Boy kereskedővel, aki ellenezte írói tevékenységét és önállóságra törekvését, ezért 1878-ban fiával Berlinbe költözött. Sokat publikált, cikkeiben és regényeiben gyakran foglalkozott a nőkérdéssel, megírta a jelentős német nők életrajzát. Népszerűsége anyagi sikert is hozott, ez lehetővé tette számára, hogy kezdő női művészeket támogasson karrierjük elinditásában.  

Lady Florence Norman: a feminista, aki robogón járt dolgozni - 1916-ban

június 15, 2016 - 13:21

1881-ben született előkelő családban. A formabontó női szerep családi öröksége volt: nagyanyja vegyész volt, anyja, Laura McLaren Aberconway pedig a vezette mérsékelt női választójogi ernyőszervezet, a NWUSS egyik alapítója, aki A szabadságjogok női chartája címen könyvet is írt.