"Szeretkezz, ne háborúzz!" A nők, a nacionalizmus és a háború

I.

Ahhoz, hogy a helyzetet megértsük, elemeznünk kell: mi is forog jelképes értelemben kockán külön a nõk és külön a férfiak szempontjából a harci gépezeten belül — mivel a nemek közötti különbség ennek egyik legfõbb szervezõ elve. A jelképes rendre és a társadalmi viszonyokra jellemzõ, hogy minden hatalmi rendszer más, korábban létezõ hatalmi rendszereket használ modelljéül. Önmagát ezekre a modellekre vetíti ki, amennyire csak lehetséges. A bináris modellek — különösen a nemek bináris modellje — azok a jelképes hatalmi rendszerek, amelyek révén a jelképes rendszer mûködni tud, és amelyre a rendszer vetíti önmagát. Ez a kivetítés „legitimálja” a gyakorlatot és az uralmi helyzetet. Ez fõképpen abban mutatkozik meg, hogy a háború és a nacionalizmus szélsõséges esetei átvesznek, illetve befogadnak olyan modelleket, amelyek a nemek közötti különbségeken alapulnak, és önigazolásul ezekre hivatkoznak. Saját elõnyükre használják ki és manipulálják a nemek közötti különbségeket, és e szerint is szervezõdnek. Ebben a folyamatban az ellenség, azaz a másik nép, a Másik szerepét kapja, a Nõhöz hasonlóan. A nemzeti mozgalmak jelképes rendszerének tulajdonképpen azért van szüksége a Másik megalkotására, mert ez uralomra jutásának indirekt eszköze; a Másik léte tehát szerves részét képezi.

A nemek kisajátítása a nacionalista mozgalmak céljraira nem azt jelenti, hogy egyértelmû megfeleltetés áll fenn a nemi és a háborús szerepek között. Nem minden férfi, sõt talán a férfiak többsége nem is azonosul a háborúval, de az a teljes szerkezet, amely lehetõvé teszi, illetve elõidézi a háborút, olyan módon épült ki, hogy az az erõsebbnek kedvez, legyen az bár társadalmilag, politikailag, történelmileg vagy katonailag erõsebb pozícióban. A politikai és a jelképes rendszerek „hímnemûek”, mivel a történelem során bennük a hímnem vált uralkodóvá — természetesen nem abban az értelemben, hogy ez minden egyes férfiúnak, illetve önmagában a férfiúságnak felróható lenne. Valójában, még ha készen is állnak arra, hogy uralkodó jellegüket feladják, és ennek érdekében látható erõfeszítéseket tesznek is, a múlt továbbra is a politikailag és nemi értelemben uralkodó csoportot támogatja. A puszta akarat, hogy a történelem folyamán megszerzett elõjogaikat feladják, nem elégséges ezek végleges megszüntetéséhez. Ezek az elõjogok továbbra is „karmként” tapadnak az uralkodó csoporthoz, minthogy a múlt egyben része a jelennek is.

A szimbolikus rend szintjén mind a katonai ideológiában, mind a háborús gépezet uralkodó propagandájában, mind az új mitológiában használatos kulturális és társadalmi sztereotípiák egyaránt nemekhez kötõdnek. Minden kifejezésnek, kijelentésnek és fogalomnak szexuális „értéket” tulajdonítanak, egyértelmûen a férfi-identitásúnak tekintett formák elõnyére. Következésképpen a férfiak „a nõk bátor védõkatonái”, a férfi a nemzeti hõs, a nõk csupán a fiúk és katonák szülõanyái. A férfiak „áldozzák fel magukat a nemzetért”, õk testesítik meg az ideális nemzeti típust, és nekik kötelességük, illetve elõjoguk, hogy fegyvert fogjanak. Ha nem „a mi fiaink” „bátorságán” (mint „férfias” vonáson) állna, a nemzet már régen romjaiban heverne.

II.

Amint azt Klaus Theweleit (1987) kifejtette, a harcosok egymással „testvéri” kapcsolatban állnak, együtt vesznek részt a háború rítusaiban, az együvé tartozás mély érzése lakozik bennük, mivel a (jelképes és valódi értelmû) Nemzet azonos nemzedékbeli „fiai”. Maguk között „egyenlõek”-nek tartják egymást, de köreiken kívül senkit. A testvériség, a csoporttudat a „másik” — az ellenség (a „Külsõ Másik”) és a nõk (a „Belsõ Másik”) — kizárása révén jut kifejezésre. A „testvérek” akkor nyerik el azonosságtudatukat, ha a csoporthoz tartoznak, és sikerül a Másik kizárásának, ill. a felette való uralomnak az érzését árasztani. A „testvérek” annál könnyebben nyerik el azonosságukat, minél kegyetlenebbül viselkednek. Nõkrõl alkotott képük megoszlik: „a mi asszonyaink” fehérek („a jók”), míg az ellenség asszonyai „vörösek” (a „rosszak”). Ennek értelmében: míg a férfitestvériséget a csoporttudat alapozza meg, addig a nõi testvériségre ez nem vonatkozik. A férfi-testvériség (brotherhood) a vallási közösségek révén hosszabb múltra tekinthet vissza. Figyelemre méltó, hogy „szerzetes”-rendrõl (brotherhood) beszélünk, még ha apácák alkotják is.

Ezek a testvéri közösségek a nemzeti konfliktusok idején lépnek mûködésbe. A nacionalizmusnak több fajtája létezik: antiimperialista, illetve gyarmatosításellenes, valamint a kizsákmányolással vagy a politikai hatalommal szembenálló nemzeti mozgalmak.

A húsz évvel ezelõtti gyarmatosításellenes és antiimperialista küzdelem, illetve ellenállás, az elsõ posztkolonializmus korszakában a harmadik világbeli nemzeti mozgalmak pozitív jelentést hordoztak — legalábbis a nõk vonatkozásában. Ennek a dolgozatnak azonban az az egyik alapvetõ kiinduló feltételezése, hogy a huszadik század végi radikális nacionalista mozgalmak, mint amilyenek a volt Jugoszlávia köztársaságaiban mûködnek, a bináris, kettõs szembenállás olyan egyidejû mechanizmusai, amelyek hosszú távon kivétel nélkül háborúhoz vezetnek. „Radikális nacionalizmuson” a nagyon harcias nemzeti mozgalmat és/vagy egy korábbi nemzeti mozgalom elõrehaladottabb szakaszát értem. A „radikális nacionalizmus” területeket foglal, más nemzeteket ûz el, „etnikai tisztogatást” vezet be stb. Egy politikailag pozitív és megerõsítõ mozgalomból kiinduló nemzeti mozgalom — a történelmi helyzet következtében — nagyon veszélyessé is válhat, mint amilyen a nemzeti szocializmus (nácizmus) volt. A nemzeti mozgalmakat, de még a radikális nacionalizmust is nagyon nehéz meghatározni, mivel jelentéskörük nem állandósult, változó tartalmakat, helyzeteket és folyamatokat fednek.

III.

A polgárháború, a guerre fratricide, a Bruderkrieg (testvérháború) olyan háború, amely nevében bizonyos nyelveken nemi megkülönböztetést, sõt családi viszonyokat tükröz. A fiútestvérek kötelessége a hadviselés, ezzel szemben a sztereotípia szerint a lánytestvéreknek az a dolga, hogy harisnyát kötögessenek a szeretett katona számára vagy ápolják a sebesülteket. Azokban a forradalmi jelentõségû küzdelmekben, amelyek valamely uralkodó csoport hatalomból való eltávolítására irányulnak, a nõknek is jó esélye van a „csemegézés”-re. Margaret R. Higonnet azt állítja, hogy „a nõk számára az alávetettségbõl az egyenlõségért folytatott küzdelem szükségszerûen az engedetlenségben testesül meg, ennél fogva inkább tartozik a királygyilkosság, a pater populi erõszakos eltávolítása, mint a testvérgyilkosság körébe” (Higonnet, 1989).

Úgy tûnik, a nõk számára a testvérháborúk nem nyújtanak vonzó „terepet”. Némely elemzõk, köztük Higonnet, ezeket a háborúkat valósággal a nõk ellen folytatott háborúknak tartja.

Amikor elfogadom ezt az értelmezést, nem arra gondolok, hogy ezeket a háborúkat szükségképpen a nõk ellen vívják, még ha akadnak is köztük olyanok, amelyekben a nõket különösen kegyetlen és kirívó támadások érik — például a jelenlegi Bosznia—Hercegovinában zajló háború is ilyen.

Inkább arról van szó, hogy a polgárháborúban a Másikkal való együvé tartozás, a Másikhoz fûzõdõ állandó kapcsolat van kitéve támadásnak. Ugyanakkor a nõkben látják a kölcsönös kapcsolat elvének megtestesülését. A nõket kevésbé gyötrik belsõ vagy testi korlátok, nem foglalkoztatják õket különösebben a kötöttségek, hacsak támadás nem éri õket; ez vonatkozik a nõk külsõ, politikai korlátok iránt ugyancsak elfogadóbb magatartására is. A nõ minden helyek helyét jelenti. E kérdések részben az identitásnak és a szubjektum kasztrálódásának problémájához kapcsolódnak.

A nõk mind testi, mind szocializációs értelemben hagyományosan ahhoz vannak hozzászokva, és ezt el is várják tõlük, hogy befogadják a másikat. A nõk inkább hozzá vannak szokva ahhoz — amint ezt a közösülés és a terhesség tényei is bizonyítják —, hogy magukba fogadják a „Másik”-at, és ezt meg is teszik. Míg a nõk elsõdleges szerelmi tárgya, az anya, ugyancsak nõ, addig neveltetésük során arra késztetik õket erõsen, hogy fogadják el a „Másik”-at. A nõk más kultúrákhoz is könnyebben alkalmazkodnak, házasságkötés céljából a férfiaknál gyakrabban adják fel eredeti lakóhelyüket, és válnak egy másik közösség tagjaivá. Eleget tesznek annak a kényszernek, hogy családi nevüket megváltoztassák, illetve elhagyják. Bizonyos nemzeti hagyományok szerint, mint például a hinduban, a nõk még utónevüktõl is megválnak — jelképeként a személyiségváltozásnak. A nõk önmeghatározásában ugyancsak erõsebb szociális kötõdés jut kifejezésre a Másik (pozitív megértése) iránt, amikor önmagukat egyértelmûen a családon belül helyezik el. A kötöttségek a nõk számára sokkal inkább fakadnak a kapcsolatokból, mintsem akadályoznák azok létrejöttét. A nõk kevésbé markánsan választják szét a belsõ és a külsõ világot, külön-külön mindkét dimenzióban köny-nyen mozognak, de a váltás sem jelent gondot a számukra.

A nõk származásmódja szintén eltér a férfiakétól abban az értelemben, hogy a férfiakat a másik nem, míg a nõket a saját nemük hozza világra. A pszichoanalízis számos társadalmi vonatkozású következtetése ebbõl az egyszerû ténybõl fakad. Ugyancsak ez az elsõ és egyben legjobb bizonyítéka mind a biológiai, mind a társadalmi aszimmetriának. Másfelõl viszont a férfiak fantáziájában kialakult képzet él arról, milyen veszélyes is lehet egy férfiegyedre, de az egész férfitársadalomra nézve is az, ha áthágják a Másiktól elválasztó akadályokat, illetve megsértik a férfihatalomról felállított elv eredetmítoszait (például a vagina dentata mítoszát, vagy a Zeusz által közvetlenül, anya nélkül születõ Athéné mítoszát).

Ezek a fenti különbségek adják meg a magyarázatát annak a ténynek, hogy a jelenleg folyó balkáni háború(k)ban, mint oly sok másikban is, a nõk összehasonlíthatatlanul kevésbé erõszakosan viselkednek, általában együttérzést és hajlandóságot tanúsítanak arra, hogy segítsenek és megértsék a másik oldalt. A gyakorlatban szervezik a lehetséges legszélesebb körû ellenállást az állami erõszakkal szemben, és igyekeznek a maximális emberbaráti segítséget nyújtani.

Az itt elmondottak közül azonban semmit sem szabad akár esszencialista, akár biológiai determinizmusként értelmezni, amely a nõ „természetét”, illetve „végzetét” változatlanságra ítéli. Éppen ellenkezõleg: a „biológiai” és a „társadalmi” én minden emberi lényben szüntelen kölcsönhatásban van, ezért lehetetlen és értelmetlen bármit is „természetesnek” vagy „társadalminak” minõsíteni. Én a megkülönböztetést is elutasítom, mellesleg, ha nem teszünk ilyen különbséget, azáltal az esszencializmus vagy biologizmus is talaját veszíti. Az emberi faj jellegzetessége, hogy az emberi természet társadalmiasulása és a társadalom „természetiesedése” egyenlõ mértékben szükséges.1 Ebben a felfogásban azt, hogy a nõkben minden megfér, nem a biológiai jelentésben kell értelmeznünk, hanem annak az újjáalakított szimbolikus rendnek a szimbolikus értelmében, amelyben a nõknek is van szavuk, és amelynek egyszerre képviselt és képviselhetõ tagjai.

Inkább a nõkben, mint a férfiakban jelenik meg a különbözõ jellegzetességek jelképes keveredése, illetve találkozása, a métissage, a brassage. Ezt a métissageot (faji keveredést), amelyet a nõk jobban elfogadnak, létrehoznak és megjelenítenek, azaz magukat a nõket támadják azok, akik saját eredetüket kívánják megtisztítani, ezáltal mintegy „megszabadítva” önmagukat a Másiktól, egyben tagadva a Másikat. A keveredés olyan jelenség, amelyet az agresszor nemcsak teljes mértékben szétrombol, de mint a teremtés egyik ereje, egyben kisajátítja azt. A teremtés mind kulturális, mint biológiai értelemben ebben a keveredésben valósul meg, ezért ébreszti fel kisajátítása iránt a vágyat, egyben a nõk mint e keveredés jelképei és megtestesülései feletti irányítás szükségességét. Logikusan és nem véletlenszerûen ugyanez a magyarázata annak is, hogy a jugoszláviai háborúkban az agresszor városokat rombol le.

A városok a kultúrák bölcsõhelyei, a kultúra pedig törvényszerûen keverék, minthogy új kultúra csak egy másik, már létezõ kultúrán alapulhat; más szóval eredete soha nem lehet tabula rasa. Ezzel szemben a radikális nacionalisták — paradox, egyben öngyilkos módon — tabula rasa-ként fogják fel a kultúrát.

A jugoszláviai agresszor ebben az értelmetlen és végsõ fokon önpusztító háborúban kialakít egy nemzeti „mi”-t, amelyet eltökélt férfisovinizmus és rasszizmus jellemez — minden(ki) mást kizáróan férfiak részvételével. Ezért bukkan fel a Rambo-szerû harcos alakja ebben a kegyetlen, szexuális értelemben erõteljes és rasszista testvériségben, továbbá a rasszista dalok ugyanezért nemcsak az ellenséges nemzet, de az ENSZ nem-európai országokból származó békefenntartó katonái (akiket „majmok”-nak neveznek) ellen is szólnak. A város nem ennek az új „hõsnek” a bölcsõhelye, aki legfeljebb a nyomasztó szocialista külváros szülötte, ami által sohasem lesz részese a kifinomult, nõies, városi életnek. Átvitt értelemben a városi élet a vidéki ember szemével kasztrált férfinak tûnik, mivel azt a benyomást kelti, hogy a mostoha falusi élethez képest könnyû és kényelmes. Az új hõs pedig azért gyûlöli, mert irigyli. Abban a hagyományos szemléletben nevelkedett, amely azt hirdeti: „Ne légy nõ!”, más szóval „Ne légy gyáva!”. Azáltal akarja lerombolni ezt az általa megérthetetlen helyet, amely soha nem fogadta õt be, hogy autista álmaiban származását nyomatékosítja önmagában.

Mindezen okoknál fogva ezek a háborúk jelképes értelemben nõellenesek. De semmi ne indítson minket arra, hogy azt higgyük, csak a nõk az áldozatok: az egész társadalom áldozat, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül.

Természetesen a háború és a nacionalizmus a gyakorlatban is több szempontból nõellenes. Valóságos és nem csupán jelképes áldozatnak — sõt legtöbbször valódi áldozatnak — újra csak a nõk vannak „kitéve” különféle szenvedések, bántalmazások, a nemi erõszak stb. elõtt. A nemi erõszak által az elkövetõ a nõt keverékjellegében rejlõ hatalmától fosztja meg.

IV.

Vizsgáljuk meg közlebbrõl e kétpólusú modelleknek a nacionalizmusban és háborúkban játszott szerepét! Amint azt gyakran megállapították már, a gondolkodás bináris modellje elrejti a „kincstári” szimmetria mögött meghúzódó, valójában aszimmetrikus szerkezeteket. E kettõs gondolkodásban az elnevezéspárok egyik felét általában femininnek, a másikat pedig maszkulinnak tekintik. Ezen belül a nõnemût Püthagorasz követõi óta negatívnak — amint arról Arisztotelész Nikomakhoszi etika címû mûve beszámol. Más fogalompárok hasonló példái nem pontosan illeszkednek ebbe a rendbe, mindazonáltal alapvetõen nemi szempontúak, és jellemzõek a nyugat-európai gondolkodás egész történelmére. A modellek annak ellenére hordoznak nemi töltetet, hogy erre nem utalnak nyíltan. Ilyenek például: jó-rossz, jobb-bal, négyzet-téglalap stb.

A valóságban nem áll fenn igazi egyensúly minden egyes pár két tagja között, hanem az egyik alárendeltje a másiknak. Az alárendelt tagot kivétel nélkül nõnemûnek és — a tökéletesnek elfogadott, hímnemû domináns félhez képest — tökéletlennek tekintik. Ez a helyzetkép megelõzi nyelvi tükrözõdését: jelen van benne és együtt jár a nyugati gondolkodásmóddal. Mi pedig tudat alatt elfogadjuk, feltéve, hogy nem kifejezetten a tudattalant vizsgáljuk. A gondolkodásnak ezt a kétpólusú modelljét saját gondolkodási hagyományunk annyira szívesen látta,dédelgette és továbbfejlesztette, hogy végsõ soron már magáévá is tette. Az ilyen és ehhez hasonló kettõs szerkezetek öltenek testet az ellentétre épülõ nacionalizmusban és a háborúkban is.

Ezért fordul kiemelkedõ tanulmányában (Freeman, 1989) Barbara Freeman Elaine Scarryhoz: „A háború olyan versengés, amelyben a résztvevõk egymással szemben sorakoznak fel és olyasmit csinálnak, ami végül lehetõvé teszi, hogy az egyik oldalt a gyõztesek, míg a másikat a vesztesek oldalának nevezzük... Amikor a résztvevõk megállapodnak a háború megindításában, ezáltal egy önmegsemmisítõ kettõs rendszerbe kényszerítik magukat… olyan formális kettõsségbe, amely — minthogy szüntelenül hangsúlyozza a kettõsség fennállását — eszközt szolgáltat önmaga felszámolásához és helyettesítéséhez, létének szingularitása folytán. Az elsõ fõbb jellegzetesség itt, a háborúba lépés pillanatában az az átmenet, amely a multiplicitásból a bináris helyzetbe vezet; a második jellegzetesség pedig az az átmenet, amely a háború befejezésének pillanatában a kétpólusú rendszerbõl az egypólusúba vezet” (Scarry, 1985).

A nemzeti konfliktusban és a nacionalista háborúkban az apa-alakkal (a nemzet atyja) való azonosulás is lejátszódik. Lélektani értelemben ez regresszióra utal (a szülõvel, az eredettel való azonosulás). Ez a regresszív identifikáció, a „magasabb”, illetve „idõsebb” elöljáróval (és az apa-alak ezzel szükségszerûen együtt járó pozitív–negatív megosztásával) a férfiak számára azt a jelentést hordozza, hogy saját nemük körében lelnek biztonságot, míg a nõk számára azt, hogy a másikéban. Mindkét esetben, minthogy férfiak és nõk egyaránt válhatnak nemzeti harcosokká, ezáltal az azonosulási folyamat által „közösség” és nem „társadalom” jön létre. A közösséget a másik (adott esetben a szomszédos) közösséggel való szembenállás eredményezi, ám a nõk részére ez kettõs viszonyulást jelent.

Azért beszélhetünk kettõs viszonyulásról, mert bár a nõk lojalitással tartoznak a hazájuknak, a nemzeti érdekek ellentétben állhatnak saját nõi érdekeikkel. Másodszor: az apával való azonosulás során õk a tõlük különbözõvel azonosulnak, tehát egyenlõ mértékben fogják követni és megtagadni mind az apa-szimbólumot, mind pedig saját énképüket.

Az apa-alak megosztása azt jelenti, hogy az „õ” (a másik népcsoport) vezérük lesz a „rossz apa”, és a „miénk” a „jó”.

Ezek a csoportok a valláshoz hasonlóan a valóságosnál „magasabb” hatalmat tulajdonítanak maguknak, és az ezzel való azonosulás teszi jogossá azoknak az erõszakos fellépését, akik betöltik ezt a hivatalt. Minden egyén feláldozza ennek saját személyiségét, akár ha egy hatalmas felettes-én irányítaná. Az ily módon összeállt csoportok hamarosan nemzetnek nevezik magukat, és a nemzetállam eszményét dédelgetik, hogy kívülrõl biztosítsák azt a szükséges vázat, amely belsõleg hiányzik belõlük. Voltaképpen saját azonosságukat a mások elleni erõszakban nyerik el.

A nõk és a férfiak jelentõs különbséggel azonosulnak az apa-figurákkal. A férfiak számára ez az azonosulás a Másik kizárását jelenti, tehát õk egy „ugyanaz”-zal azonosulnak. Ugyanakkor a nõk számára ez az azonosulás ellentmondást hordoz, mivel õk a „különbözõ”-vel azonosulnak. A közös nemzetiség egy nõ számára nem a vele azonos nemûbõl való szimbolikus eredetet vagy a Másik (nem) kizárását jelenti, hanem a vele való együttélést, tekintve, hogy az apa-alakkal való azonosulás önmagában jelent keveredést és bevontságot, amint az — ideális esetben — a vágyott és engedélyezett „incesztus”-ban kifejezõdik.2 Ezzel szemben a férfiak hûségessége az apa-figurához (ideális esetben a katonáskodás) elvben fennmarad, a „tisztaság” szimbólumának elismerése révén. Ez az elfogadott és elfogadható férfi homoszexualitásban mutatkozik meg, jóllehet a férfiakat ez nem akadályozza meg abban, hogy nõkkel közösüljenek. De a nõket nem szeretik, és a hozzájuk fûzõdõ kapcsolatot csupán másodrendûnek tartják — hasonlatosan a szókratészi–platóni hagyományhoz, ahogy azt a feministák vagy Foucault értelmezik. Nekik ez a Másikból való szimbolikus eredetet jelenti.

A nõk és a férfiak ezen eltérõ jellegû szimbolikus hazafisága, akárcsak a már fent tárgyalt okok, eredményezik azt, hogy a nõk tettekben megvalósuló hazafisága kevésbé harcias és gyilkos, és hogy a nõk még hazájuk védelmében is kevésbé hajlanak az erõszakra, mint a férfiak. A kevésbé erõszakos viselkedés — egyebek mellett — a nõk szocializációjának is egyik célja. Mindezekkel együtt sem lehet ugyanakkor azt állítani, hogy a nõk kevésbé veszik ki részüket a nemzeti mozgalmakból, következésképpen azokból az erõszakos megnyilvánulásokból, amelyekben a szélsõséges nacionalizmus fõ áramlatainak elemi tulajdonságát véljük felfedezni. A hazafiaknak csoportalakítási mítoszokra is szüksége van, amelyek aztán igényt ébresztenek „a nemzet születésé”-rõl szóló legendák iránt és az iránt, hogy a „mi” népünk legyen a legõsibb, a legjobb — egyben „férfias” és „hõsies”. Az eredet újrakisajátítása a férfi hazafiak részérõl szükségszerûen olyan igény, amely egyszerre jelenik meg a nemzet és a nemiség szintjén. Az „eredet” születést jelent, és a hazafiúi elképzelés a „tiszta” eredet vagy „a nemzet születése” igényében ölt testet.

A nõk és a nõktõl való származás nem biztosíthatja a „tiszta” eredetet a férfi hazafiak számára, mivel a nõi nem jelképes értelemben keverék. A nõk mint a gonosz megtestesítõi és a nõk mint a keveredés megtestesítõi egyáltalán nem alkotnak ellentétet, mivel éppen a keverékjellegben látják a gonoszt. Az eredetnek aztán ez a mítosza tehetõ felelõssé a Másik következményes kirekesztéséért.

Az eltérõ kizárásával együtt járó nemzeti érzés, erõszak és a háború elõtérbe helyezése közben a férfiaknak meg kell szabadulniuk az elsõdleges szerelmi céltárgy, az anya iránt mint eltérõ iránt érzett szerelemtõl. És itt válik világossá a „testvériség” jelentõsége! Elsõ feladata tehát a „leánytestvérek” megsemmisítése, a saját nemzetiség leánytestvérein kezdve. A testvériség legfõbb ellensége tehát a csoporton belüli, a belsõ Másik, ideértve a férfiakban jelképesen megbúvó nõt és a nõiség alapelvét (Theweleit, 1987).

V.

A (férfi) nemzettudat mint a Másik kirekesztésének alapelve tehát egyszerre jelenti mind a Másikkal, mind a Másikból való eredet tagadását. A tisztaság és egynemûség követelményét fejezi ki nemzeti és szexuális értelemben egyaránt. A nemzeti „ok” rendszerint egy nemiséggel átitatott állításban jut kifejezésre: a „mi” népünk „hõsies”, „becsületes”, „erkölcsös” és „férfias”. A másik nemzet „férfiatlan”, „gyáva”, „nõies” és „becstelen”. A szexuális elem teszi lehetõvé és építi fel a reprezentációt, a gondolkodásnak és a politikai uralomnak ezt a nagyon lényeges alakzatát, amely egyike a szimbolikus birodalom azon mûködési formáinak, amelyek által az uralkodó csoport hatalmát gyakorolja. Az atyaúristent, a Nemzet Szülõatyját vagy a politikai Vezetõt a Fiú, a Férfi testesíti meg, aki az õ igaz küldötte és képmása.

A parlamenti és közéleti politikai képviseletet ez a csoport sajátítja ki önmaga számára; ez jól követi — egyben meg is teremti a normát: a fehér és nagy hatalmú férfi alakjában. Bárki, aki ettõl eltér — tévedésbõl vagy rosszul van képviselve, esetleg nem is lehet képviselni. Úgy van beállítva, ha egyáltalán, mint szabályt erõsítõ kivétel. Ugyanakkor ezt a téves képviseletet nem ismerik el nyíltan. A képviseleti rendszerben a férfiak (az etalon) egyszerre képviselik a férfiakat (az „azonos”-akat) és a nõket (az „eltérõk”-et). Nyilvánvaló, hogy nem tudhatják az eltérõk sajátosságait megjeleníteni. Ugyanaz az elemi aszimmetria tükrözõdik a férfiak és a nõk között, mint amit a reprezentáns és a reprezentált között figyelhetünk meg. Az elsõ alak (nyelvtani értelemben is) erõsebb, mivel az az alábbi egyenlõség mindkét oldalán szerepel; de egyben magasabb szintû gyûjtõfogalom is, amint azt az angol, a francia (és a magyar) nyelv bizonyítja. Tehát elmondható, hogy: ember = (férfi)ember + nõ.

A nõk a reprezentációban a tárgy funkcióját töltik be, amelyet a reprezentáns (jelölõ) jelenít meg (jelölt). Néma szerepre kényszerülnek, minthogy valaki más beszél az õ nevükben. Helyzetük politikailag igen zavaros. Világos, hogy jobb dolog, ha az embert a Másik képviseli, mintha senki sem képviselné. (Márpedig ez itt a valódi alternatíva.) Tény, hogy még jobb lenne, ha az ember önmagát képviselhetné. Abban kell reménykednünk, hogy egy napon kiszabadulunk ebbõl a felemás szimbolikus rendszerbõl, és ezt a szökést minden fronton meg kell kísérelni: kerülõ utakon és bomlasztva, valamint a nyelv rendszerén belül és által is, amely szintén e szimbolikus rend részét képezi.

Jóllehet a nemiség a nemzettudat csupán egyik alkotóelemeként áll elõttünk, mégis lényeges, mivel ez hozza létre a nemzeti tisztaság ideálját, amelynek egyértelmûen szexuális vonatkozása van. A nemiség és a nemek közötti különbség régebbi keletû, mint a nemzettudat, amelyet legfeljebb a tizenkilencedik századig vezethetünk vissza.

A szexuális eltéréseket maga a nyelv tükrözi. Ezzel szemben a nemzeti különbözõségek sokkal a nyelviek után keletkeztek, és a már kéznél lévõt „hasznosították”.

Lévén teljesen autisztikus, a nacionalizmus azért is öngyilkos jelenség, mert az élet törvényszerûleg magában foglalja a valakivel, illetve valakibõl való származást. Minthogy törvényszerûleg mindannyian a Másikból — a másik nem, egy másik személy, egy másik kultúra által — születünk, a Másik halála elõbb-utóbb saját halálunkat is maga után vonja. A keveredés, nem pedig az egynemû szolipszizmus az, ami kulturális vagy természeti szempontból gyümölcsözõ. A Másik által való születést jelképesen is felfoghatjuk, ezáltal társadalmi erejére és nemcsak biológiai jelentésére hívjuk fel a figyelmet. Miközben a világot és környezetünket a Másiktól próbáljuk megtisztítani, vészesen kockáztatjuk saját létünket és biztonságunkat, nem beszélve megújulásunk egyetlen lehetõségérõl. A jelenleg dúló balkáni háborúkban — Bosznia–Hercegovina véres összecsapásaihoz hasonlóan — a hivatalos Szerbia is ilyen helyzetbe kényszerítette önmagát.

A nemzettudat öngyilkos hajtóereje nem szándékolt vagy nyíltan tudatosult tény: annak a kóros kísérletnek a következménye, amely az én általi, énbõl való születés és a Másik iránt semmivel sem tartozás eszméjét kívánja bizonyítani. Tulajdonképpen ez egyfajta születésszabályozási kísérlet, amely egyben a szülés folyamatát is teljesen a magáévá próbálja tenni. Mivel ez fizikailag nem megy, hát majd megy jelképes értelemben.3

VI.

Annak a jelenségnek a közkeletû filozófiai magyarázatai, hogy a nemzet egy férfialakkal azonosul, még az eddig ismertetetteknél is mélyebben húzódnak meg. Jelképes világrendünkben csak a hímnem lehet egyetemleges, a nõi soha. Az általánosítás, akárcsak a képviselet, olyan másik, amely közvetlen kapcsolatban áll a társadalmi hatalommal, lévén, hogy a gondolkodás — többek között — a világ feletti uralom egyik eszköze. Ennélfogva nem létezik olyan egyenértékû isteni nõfigura, aki az Atyaúristen méltó megfelelõje lenne; olyan, aki egyszerre volna általános (nemében feltehetõleg semleges) és kizárólag a nõi nemi modellt testesítené meg. Ugyanez vonatkozik a mindenkori nemzeti vezéralakra is. Az a tény, hogy a Nemzetet és az Államot gyakran nõként azonosítják, ne tévesszen meg minket! A nõi alakok sokszor hordozzák magukban és hozzák létre (szülik meg) az eszményit, ebbõl a jelenségbõl fakad az anyaország fogalma, valamint az ókori vallások istennõi. Ám az a tény, hogy a nõk magukban hordozzák az eszméket — ezáltal azok jogosultságát szolgálva —, nem jelenti azt, hogy amit hordoznak — az elv vagy a mûködési forma — nõi eredetû. Különbséget kell tennünk az eszme hordozója és a hordozott eszme között! Amit jelképes értelemben a nõi alak magában hordoz, az továbbra is lehet férfias eszménykép, tevékenység vagy tapasztalat.

Az olyan magasztos eszmék nõi megszemélyesítését, mint pl. „szabadság”, „nemzet”, „bölcsesség”, „anyaország” és „tisztaság”, gyakran arra használják alibiként, hogy a hús-vér nõket eltüntessék mind a hagyományos mitológiák, mind az egyidejû politika körébõl. A feltételezhetõen nõi figuráknak a világon semmi közük sem lehet ezekhez a jelentõs férfieszmékhez, ha konkrét nõi élményeik vannak. Sõt egyértelmûen ugyanaz a helyzet, akár Margaret Thatcher, akár John Major van hivatalban; mindkét esetben férfiágon öröklõdik a név és a hatalom, míg a „másik”, a nõági örökösödés biztosítja a férfi diszkontinuitás folyamatosságát.

Ne adjunk hitelt ennek a nézetnek, bár egyes feministák is hirdetik, hogy a nemzetiség (nemzet), amelyet megtámadnak, azonos a nõvel, ahogy azt Horvátországról mondták. E hit szerint „Horvátországon erõszakot követtek el, tehát nõ”. A nõ a nemzet megtestesülése, vagy maga a nemzet, éppen amiatt, mivel a nõk helye nincs benne pontosan kijelölve, csupán áttételesen.

Másodszor: Horvátországot azért lehet ilyen egyszerûen a nõvel azonosítani, mert kézenfekvõ dolog az áldozat nõvel való azonosítása. Az áldozat–támadó ellentétpár szintén nemi töltésû, akárcsak a többi ellentétpár.

Harmadszor: a fenti eszmefuttatás bizonyítja, hogy nem annyira helyezi a nemzettudat a nõt középpontba, mint amennyire nõiségétõl próbálja megfosztani; elnyomja a nõt, mindenekelõtt a saját nemzeti csoportján belül. A férfiakban átvitt értelemben megbúvó nõiség és nõi alkotóelem egyaránt elfojtódik. Mindezek miatt tévedés a megtámadott, a szomszédos (férfi) nemzet által megsértett nemzetet nõként felfogni; jóllehet az erõszak a háború „rendes” vonása.

A férfi–nõ háború háború a háborúban, elsõdlegesen egy nemzet(iség)en belül, csupán másodsorban két nemzeti csoport között, bár a háborús támadások következtében ez utóbbi jóval látványosabb. Szövevényesebbé teszi a dolgot az a tény, hogy a nõk minden szinten jelen vannak, a háború látható és láthatatlan rétegeiben egyaránt, akár együttmûködnek, akár nem. A politikai berendezkedés és a hadi gépezet mindent felölelõ rendszerek. Sokkal korábban lendülnek mozgásba, mint hogy a háborús felek fegyvert fognak.

VII.

Yoshikaza Sakamoto így jellemezte a hidegháború utáni helyzetet: „... »rendes rendetlenség.« Ellentmondásos kombinációja a nemzetközi helyzet felszíni stabilizációjának és a belsõ tartalom zavarosságának. Globális értelemben a világ homogénabb lett: a katonai rendszer egypólusúvá, a kapitalista piacgazdaság szinte teljes körûvé vált; a nemzeti mozgalmak és a demokrácia világszerte elterjedt” (Sakamoto, 1992).

A szocializmus összeomlásával a világ egyetlen nyugati–európai–skandináv pólus köré rendezõdött át. Ezt az egypólusosságot a nemzeti–etnikai–vallási megosztottság elszántan és tudat alatt hágja át. Ezzel párhuzamosan, ha mindaz, ami Európában és az ENSZ által — bár lassan és nehézkesen, de — kialakulófélben van, sikerrel végzõdik, akkor ez egy magasabb szintû, nemzetközi, központi kormány jellegû testület megalakításához fog vezetni. A részérdekek közül a nemzeti jellegûek tûnnek a legelterjedtebbnek a huszadik század végén. Az érdekek aprózódásának az a hátránya, hogy nem ismer határokat. Az önmeghatározás elvét sürgõsen és a nemzetközi közösség keretein belül kell újragondolni. De ki az a megfelelõ alany, aki ezt véghez tudja vinni? Hol a határ a nemzettudat nemzetállami és öngyilkos áramlatai között, különös tekintettel azokra az apróbb, leendõ nemzet(iség)ekre, amelyek — miközben a Másik, illetve Mások ellen merényleteket, gyilkosságokat, pusztításokat követnek el — egyben önmaguk gyilkosai is, a Másikra hagyományozván függetlenségüket?

Pierre Archard egy mostanában készült írásában a „kiterjesztett mi” nyelvi tükrözõdését vizsgálja, amikor a közlõ a nem egyértelmû „mi” névmás alatt megszólított közönségét érti. Az aktuális megnyilvánulásban ez a beszélõ hatalmi pozícióját érzékelteti. Az állami szintû (etatista) „mi” használatának is ez az általános vonása. Archard ezt a jelenséget a nemzeti mozgalommal hozza összefüggésbe. Így ír: „Tehát a nemzet fogalma akkor bukkan fel, amikor ellentmondásban áll az érintett országban folytatott politika és a lakosság. Például, ha a kiterjesztett »mi« úgy gondolja, hogy saját államot érdemel, amely különbözik attól, amelyben jelenleg létezik.” (Archard,1992)

Nem minden „mi” jelent nemzeti „mi”-t. Mindannyian különféle csoportokhoz tartozunk, és az önazonosság körüli zavar nem csak a nõket jellemzi. Az általános értékeket és érdekeket bizonyos uralkodó érdekek kebelezik be. Ugyanakkor az is igaz, hogy az ilyen válságos idõben kialakuló egyfajta nemzeti azonosságtudat is a „mi”-ben fogalmazódik meg. Noha a nõket általánosságban és absztrakt módon szólítja meg az etatista és nemzetileg kiterjesztett „mi”, a teljes nyelvtaninyelvi rendszer, a mondatalkotás is azt bizonyítja, hogy a nõk nem képezik részét az uralkodói helyzetû közlõ társadalmi modelljének. Legfeljebb megerõsíthetik a férfiakat ebben az uralkodói pozícióban. Ha a hatalmi pozícióból szóló közlõ abból a célból használja a kiterjesztett „mi”-t, hogy a férfiakat és a nõket egyaránt bevonja, mégsem ugyanolyan módon fogja õket bevonni. A nõket — igen ellentmondásos módon — inkább formálisan, ami egyáltalán nem illik lényegükhöz; a kivétel szerepét osztva rájuk.

A férfiakat azonban de facto vonja be, mivel — természetesen — õk alkotják a modellt.4 A nõk mindig csak részben és csupán egyedi, nem pedig általános vonásaik révén — mint (ismeretlen) katonák anyái, mint ápolónõk —, „tartoznak” az ellenséghez, ahogy a kurvák is csak arra jók, hogy felcsinálják õket, és ezt is akarják. Minthogy a semlegességbe és egyetemlegességbe öltözött férfiak a hazafiság legfõbb kiteljesítõi, a nõk ebben csak alárendelt szerephez juthatnak.

Ez a magyarázata annak, hogy „mi nõk” nem lehetünk hitelt érdemlõ politikai célpont a hagyományos politika és gondolkodás nézõpontjából, amely szerint az egyetemlegesnek és semlegesnek tekintett férfimodell világszerte gyõzedelmeskedett. Ebben a modellben a nõknek esélyük sincs. Ezt az egész rendszert kell megváltoztatni. Az emberi faj általános szerkezetében akadnak más lehetõségek is, amelyek közül néhányat még nem próbáltunk ki. A nemek szerinti különbség kérdése történeti. Belátható tehát, hogy ennek is változásra van szüksége; bízzunk és cselekedjünk is e változás érdekében.

Irodalom

• ARCHARD, PIERRE (évszám nélkül). Discourse and social praxis as building up nation and state. Kézirat.
• COOPER, HELEN M.–MUNICH, ADRIENNE–SQUIER, SUSAN MERRIL (szerk.) 1989. Arms and the woman: War, gender, and literary representation. Chapel Hill: University of North Carolina Press.
• FREMAN, BARBARA 1989. Epitaphs and epigraphs: “The end(s) of man”. Lásd Cooper et al.
• HIGONNET, MARGARET R. 1989. Civil wars and sexual territories. Lásd Cooper et al.
• MARCUS, JANE 1989. Corpus/corps/corpse: Writing the body in/at war. Lásd Cooper et al.
• SAKAMOTO, YOSHIKAZU 1992. Un entretien avec Yoshikazu Sakamoto. In: Le Monde, December 2.
• SCARRY, ELAINE 1985. The body in pain. The making and unmaking of the world. New York: Oxford.
• SLOTERDIJK, PETER 1989. Eurotaoismus. Zur kritik der politischen Kinetik. Frankfurt a.M.: Suhrkamp.
• THEWELEIT, KLAUS 1987. Male Fantasies. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Lábjegyzet

1. Sem a biológiai, sem a társadalmi érvet nem szabad valaki más ellen tévesen felhasználni, ahogy egy múltbeli igazságtalanság vagy megkülönböztetés sem indokolhat jelenlegi vagy jövõbeli igazságtalanságot.
2. Mussolini vagy Hitler a nõk számára az „Apát” szinte mint Istent jelenítette meg, anélkül, hogy bármiféle nehézséget okozott volna az incesztus és fogalmi ellentmondás
3. E kérdés bõvebb filozófiai kifejtését ld. Sloterdijk, 1989
4. Az általam közölt példában a nõk és a férfiak nyilvánvalóan nem tudnak azonos módon identifikálódni sem az Atyaistennel, sem a Nemzet Atyjával.