Könyvajánló – Whitley Strieber: Éhség (1981, magyarul: Metropolis Media Group, 2011, ford. Császár László)

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

Könyvajánló – Whitley Strieber: Éhség (1981, magyarul: Metropolis Media Group, 2011, ford. Császár László)

december 12, 2011 - 09:35

David Bowie és Catherine Deneuve a regényből készült filmben (Tony Scott: Az éhség)

Mivel eddig úgy tűnt, vámpírtémában az utóbbi években szinte csak a könnyedebb műfajú tinirománcok kelendők (önmagukban nem lenne velük baj, de az már a magyar olvasóközönség szegénységi bizonyítványa, hogy műveinek kiadása értesüléseim szerint nem lett nyereséges...), igen kellemes meglepetés volt számomra a magyar könyvpiacon is találkozni az angol változatban már régóta a polcomon díszelgő, science fiction, és horror elemeket vegyítő, számos etikai kérdést felvető kedves regényemmel, mely iránt annak idején Tony Scott azonos című, 1983-as filmje keltette fel az érdeklődésemet. Azok, akik látták a Catherine Deneuve, David Bowie és Susan Sarandon főszereplésével készült alkotást – melyben, mint a vámpírok által látogatott klub fellépője, feltűnik, a leghíresebb filmes vámpírra utalva, „Bela Lugosi Is Dead” c. számával, a kultikus angol goth zenekar, a Bauhaus is! videó –, a már ismert, a filmben hitelesen ábrázolt karakterekkel, ám más befejezéssel fognak találkozni a könyv lapjain. 

Senki kedvét ne vegye el a sajnos röhejesen igénytelen (és mellesleg a könyv koncepciójának drasztikusan ellentmondó), idétlen borító; úgy látszik, hogy  a magyarul megjelenő gothic, horror regények többsége - erősítve a műfajt egyébként is sújtó degradáló sztereotípiákat -, arra a sorsra jut, hogy színvonalát sikeresen elfedő, méltatlan külsővel kénytelen a nagyközönség elé állni.

Strieber a halhatatlan, biszexuális vámpírnő, a több ezer éves, gyönyörű, okos, művészetkedvelő, méltóságteljes Miriam Blayloc személyében valódi, hamisítatlan femme fatale-t alkot meg, aki, az örök életűeket rendre sújtó magányt enyhítendő, emberi társakat vesz maga mellé. Teljesen a maga képére alakítani azonban nem tudja őket, vére számukra az örökkévalóság helyett mindössze pár száz évre elegendő, utána szörnyű vég vár rájuk: hirtelen felgyorsuló öregedési folyamatukból nem ad megváltást a halál, összeaszott, bénult testtel, változatlan öntudattal szenvednek a koporsókban, melyeket e szomorú női Kékszakáll a padlásán őriz. Ez a sors fenyegeti az aktuális partnert, Johnt, aki a többiekhez hasonlóan kezdi elveszíteni az önkontrollt. Tudja, ezzel veszélyt jelent Miriamre, aki így hamarosan elteszi láb alól. Talán már az utódját is kinézte a fiatal lány, Alice személyében, aki zenét tanulni jár hozzájuk?

A történet másik, „emberi” szálának főszereplője az „őrült tudós” hagyományos figurája, női változata,  Sarah, aki majmokon igyekszik kikísérletezni az emberi élet meghosszabbításának, az öregedés lelassításának lehetőségeit, és ezért nem sajnál áldozatot sem hozni. Arra persze nem gondol, hogy az áldozat ő maga is lehet – amikor erre, miután összemelegszik bizarr laboratóriumi leleteket produkáló, egyszerre vonzó és taszító női páciensével, sor kerül, rögtön másként ítéli meg a kérdést. Miriam, mint az „igazsághozó”, felfedi Sarah párkapcsolatának és életének önáltató hazugságait, és új, eleinte szédítő lehetőségeket kínál, amelynek azonban kegyetlen ára van. Agresszív törekvése, hogy elfordítsa Sarah-t emberi életétől, balul sül el, és szembe kell néznie a lehetőséggel, hogy nem csak újra egyedül marad, de elveszíti az egyetlen személyt, aki képes lenne feloldani a társait sújtó – és őt így újra és újra magányba taszító – átkot.      

A feminista irodalom- és filmkritikában a femme fatale megítélése ambivalens: a többség ünnepli, akadnak azonban olyanok, akik, mivel a figura a patriarchális hatalmi viszonyrendszer logikáján belül marad, antifeministának tartják (Pl. Bram Dijkstra). Én úgy gondolom, feministaként nem meglepő, ha kedveljük Miriam erős, kifinomult karakterét. Egy narratívától nem mindig várhatjuk el, hogy politikailag korrekt legyen - hiszen még a fantasztikus irodalom is sokszor a társadalomban meglévő attitűdöket tükrözi (reakciós vagy progresszív módon, de megvannak a kapcsolódási pontjai a társadalmi valósággal). A hímnemű szörnyetegek rendre népszerűségre tesznek szert - önmagában is üdítő újítás, hogy ezúttal a nőt nem alélt áldozatként, nem alárendelt pozícióban láthatjuk. A mai vámpírrománcokhoz szokott olvasónak meglepő illetve zavaró lehet, hogy a szerelmi szál (mely jelen esetben a műnek csak egy aspektusa a sok közül, és, nagyon helyesen, nem telepszik rá az egész történetre!) nem a megszokott vámpír férfi - halandó nő felállást ismétli, hanem előbb megfordítja a megszokott nemi sémát, majd - mintegy Carmilla-átiratként - két nő kapcsolatát mutatja be.

Strieber vámpírkoncepciója igen eredeti: nála e lények az űrből jöttek, és egy kísérletként, táplálékul ők tenyésztették ki az emberi fajt, melynek fejlődését, történelmét is ők maguk irányították. Ehhez egy plusz csavart ad a tény, hogy a szerző azt állítja, elrabolták az idegen bolygóról érkezett lények – e „tapasztalatát” Communion (Eggyéválás) c. regényében meg is írta. A földönkívüli vámpírok gondolatát sikerült (még ha ez első hallásra hihetetlenül is hangzik!) komolyan vehető módon, elegáns kivitelben megvalósítania. Mégsem kellett volna az Éhség után 20 évvel később, 2001-ben, majd 2003-ban folytatásokkal fáradoznia, mert azokban elfelejteni látszik saját, az Éhségben brilliánsan megrajzolt, markáns karaktereit: Miriam önalárendelő, ellágyuló térdű nővé amortizálódik egy macsó vámpírvadász hatására - az első regény színvonalához képest kiábrándító ponyvahúzás, melyhez abszolút méltó is lenne a ponyvaborító.  

 

 

„Könny, kacagás, izgalom, az égvilágon minden…” Angela Carter. Esték a cirkuszban. Budapest: Magvető, 2011. Ford. Bényei Tamás

november 13, 2011 - 15:25

Érthetetlen, hogy a nemzetközi elismertségnek örvendő, számtalan nyelvre lefordított, és az angol nyelvterületen mára már klasszikusként számontartott írónő tollából ezidáig magyar nyelven csak egyetlen novelláskötete, A Kínkamra és más történetek látott napvilágot még 1992-ben, az Európa Zsebkönyvtár jóvoltából.

A menekülés éve: Ta-mia Sansa új feminista science fiction regénye

június 08, 2013 - 15:27
Két személyes okom is van rá, hogy különös büszkeséggel mutassam be a napokban megjelent új könyvét, A menekülés évét. Egyrészt, szerzője, Snyehola Anett – aki a Sansa megszólítást részesíti előnyben – barátom és csapattársam: a Nőkért Egyesület és a Nőkért.hu szerkesztőségének alapító tagja.

"Mintha megszűntem volna embernek lenni" - az "életpártiság" iróniája (Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma)

június 13, 2013 - 16:47
Jane Rogers Jessie Lamb testamentuma című, az Ad Astránál nemrég magyarul is megjelent regénye (ford. Béresi Csilla) egyaránt sorolható az apokaliptikus science fiction és a reproduktív horror műfajához.
 

Fay Weldon: A nőstényördög (1983) – szatírikus regény

augusztus 29, 2011 - 11:01

1989-ben – jelentős átalakításokkal! – megfilmesítették, 1990-ben Szuhay-Havas Ervin fordításában megjelent magyarul is (Budapest: Vénusz Könyvek). Akinek elege van a szirupból, csöpögésből, a nemi sztereotípiákból, az elomló, önalárendelő női figurákból, és szeretne egy ironikus, húsbavágó, helyenként igencsak morbid és meghökkentő művet olvasni, vágjon bele bátran!

John Ajvide Lindqvist: Hívj be! (ford. Miszoglád Gábor, Szeged: Könyvmolyképző, 2009)

január 27, 2012 - 19:58
Magányos kamasz, aki más, mint a többi, találkozik egy vámpírral, aki megváltoztatja az életét… A szokásos, lassan sablonossá váló minta végülis adott, mégsem az Alkonyat vagy a Vámpírnaplók formájában. 16-os karika díszeleg a hátlapon, de lehetne inkább 18-as, és ezt kéretik komolyan is venni. (Azon túl sem ajánlott gyenge idegzetűeknek és érzékeny gyomrúaknak, ahogyan jelen ismertető tovább olvasása sem!)
 

Az önérvényesítő nő Kertész Ákos Makrájában

november 20, 2009 - 10:20

Kertész Ákos nevét többnyire a hetvenes években olyannyira népszerű és sokak által forgatott regénye, a Makra tette ismertté, melynek középpontjában egy korszerűtlenül becsületes férfi önmegvalósítási kísérletei állnak. Makra Ferenc, lakatos, igyekszik belesimulni környezetébe, háttérbe húzódni, de ez egyet jelentene azzal, hogy hazudik, szerepeket játszik, amire viszont a hagyományos erkölcsökhöz való - olykor görcsös - ragaszkodása miatt nem képes.

Női karakterek és science-fiction 2.

január 26, 2010 - 04:07
A szerző rajza

Asimov volt az első író, akivel olvasóként találkoztam még általános iskolás koromban. Azonnal beleszerettem a történeteibe, és ez a szerelem a mai napig megmaradt. Bár felnőtt fejjel be kell ismernem, keveslem a meghatározó női karaktereket a regényeiből, ennél több hiányosságot nem tudnék felróni nagy kedvencemnek és példaképeim egyikének. Talán ezt sem tehetném meg, hiszen egy korábbi nemzedék szülötteként egészen más világban élt, alkotott. Igaz az is, hogy ha végignézzük a sci-fi regényeket, máshol sem a nőnemű főhősök az igazán jellemzőek.

Kate Chopin és az Ébredés

október 29, 2011 - 18:39
 
"Lényegében Mrs. Pontellier lassan rájött, miféle hely van számára, mint egyszeri és megismételhetetlen emberi lény számára kijelölve az univerzumban, és egyúttal felismerte a különbséget a körülötte és a benne levő világ közt. Úgy tűnt, mindezen tudás súlya túlságosan is nyomasztó egy huszonnyolc esztendős fiatal hölgy lelkének – feltehetően meghaladja mindama bölcsességet, amit a Szentlélek állítólag kegyeskedik a nők számára kimérni.
 

Nagy leleplezés? Vagy csak kacsintás a hatalom felé? A "Pornográcia" kritikája

február 25, 2013 - 21:11
Mérő Vera: Pornográcia

Amikor Mérő Vera Pornográcia című könyve (2012, Kalligram) megjelent, többen kértek - talán miatt -, hogy írjak róla kritikát. Egy ismerősöm - akivel máskor egyet szoktam érteni - dicsérte az írást, többen viszont attól tartottak, hogy "lett egy új Oravecz Éva Csillánk", azaz piacra került a sokadik antifeminista fejtegetés, ami úgy hiányzik a jelen magyar helyzetben, mint púp a hátunkra. 

Egy nő teljes élete Elizabeth Gilbert új regényében

november 09, 2014 - 13:30
Elizabeth Gilbert: A lélek botanikája

Aki a kivitel alapján szirupos románcra számít, kellemesen csalódni fog. Még csak – pedig ettől tartottam, amikor megtudtam, hogy A lélek botanikája egy 19. századi szól – nem is az önmegvalósítás társadalmi korlátairól, vagy a nyomasztó „karrier vagy család” szerepkonfliktusról van szó benne: Alma Whittaker botanikusnő életútja ezeken szerencsésen túlmutat.