„Könny, kacagás, izgalom, az égvilágon minden…” Angela Carter. Esték a cirkuszban. Budapest: Magvető, 2011. Ford. Bényei Tamás

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

„Könny, kacagás, izgalom, az égvilágon minden…” Angela Carter. Esték a cirkuszban. Budapest: Magvető, 2011. Ford. Bényei Tamás

november 13, 2011 - 15:25
A Magvető kiadó a hazai könyvpiac és irodalmi kánon jelentős hiányosságát orvosolta, mikor végre idén ősszel megjelentette Angela Carter Esték a cirkuszban című regényét.

Érthetetlen, hogy a nemzetközi elismertségnek örvendő, számtalan nyelvre lefordított, és az angol nyelvterületen mára már klasszikusként számontartott írónő tollából ezidáig magyar nyelven csak egyetlen novelláskötete, A Kínkamra és más történetek látott napvilágot még 1992-ben, az Európa Zsebkönyvtár jóvoltából. Ám akkor hiába ejtette rabul magyar olvasóit Carter féktelen fantáziája e felnőttek számára újraírt tündérmesegyűjteményben, mely olyan emlékezetes, erotikusságukban is erős hősnőket vonultatott fel, mint a farkast sztriptízzel megszelídítő, késével ördögien bánó, pimasz Piroska figurája, közel egy évtizedet kellett várni a folytatásra. Most szerencsére újra feltárul előttünk Carter varázslatos világa, méghozzá egyik legfordulatosabb és legjellegzetesebb mágikus realista regényével.

Az Esték a cirkuszban a folytonosan korlátokat feszegető szerző minden rebellis stílusjegyét magán viseli. A műfajilag behatárolhatatlan, pikareszk kalandregényt, ironikus fejlődésregényt, feminista románcot, historiografikus metafikciót ötvöző történet színhelye, a vándorcirkusz, a társadalom peremvidékén mozgó, rituális-szakrális tér, ahol a hagyományos törvényszerűségek felfüggeszthetők, a játékszabályok újraértelmezhetők, és ahol a számoló majmoktól kezdve, a táncoló s tükörré olvasó tigriseken át, az őrjöngő bohócokig minden a nézőközönséget elbizonytalanító káprázatos trükként kerül előadásra. Akár csak maga Fevvers, az otrombán gigantikus termetű, ám káprázatos szárnyakkal bíró, légtornász főhősnő groteszk lénye, kinek valódi mivoltjára – hogy vajon szörnyszülött, természeti csoda, Léda és a hattyú mitikus reinkarnációja, vagy csupán ügyes svindli, szemfényvesztés-e – mindvégig nem derül fény, sem a róla oknyomozó riportot készítő, s belehabarodva bohócnak álló világcsavargó Jack Walser, sem Jack szövegen kívüli megfelelője, a megfejtésre áhítozó olvasó számára.

Míg a regény első, londoni részében a cirkuszcsillag egy interjúban személyesen meséli el a bordélyházból, az élő-patológia-múzeumba, majd a porond rivaldafényébe vezető hányattatott életét és hihetetlen karriertörténetét, a könyv másik két – szentpétervári és szibériai – részének narrátora az őt földkörüli turnéján elkísérő, egyre inkább valóságérzékét vesztő újságíró, Jack. A befejezés a tündérmesék és a hollywoodi romantikus filmek hagyományos happy endjén csavarint egyet mikor nem a hősies férfiú siet a rá türelmesen várakozó, szende (király)lány segítségére, hanem a rafinált „madárnő” költi öntudatra, tanítja meg képzeletén szárnyalni a kíváncsi, de gyakorlatiasságában földhözragadt zsurnalisztát. Jack végül az ideális olvasó fikcionális alteregójaként már nem az Igazságot hajszolja, hanem csak egy jó mesére vágyik, nem csak kérdez, hanem hall, meghallgat is, hajlandó önmagának is kérdéseket feltenni, és így töpreng magáról: 

„Jack, aki világéletében kalandvágyó srác volt, elszökött a cirkusszal egy hidrogénezett szőkeség oldalán, aki az ujjai köré csavarta attól a pillanattól kezdve, hogy először találkoztak. Egyik kalamajkából a másikba sodródott, táncolt egy nőstény tigrissel, fellépett sült csirkeként, és végül inasként beletanult a szélhámosság egyik felsőbbrendű formájába, amelybe egy minden hájjal megkent, öreg pederaszta avatta be, aki rászedte, és az orránál fogva vezette. Mindez olyan volt, mintha harmadik személyben történt volna velem, mintha egész életemben csak nézőként lettem volna jelen, de nem én éltem volna meg mindazt, ami történt. Most pedig, miztán egy kupánvágás és az erotikus önkívület görcsös rohama együttes erővel kiköltöttek végre a tudatlanság tojáshéjából, kezdhetem újra az egészet.” (Carter 456)

A mágikus realista hagyomány nyomán a regény újabb és újabb perspektívákat tár fel, hogy a látás, a megismerés, a bizalom, a hit és az igaz valóság viszonyát megkérdőjelezve, mindig máshonnan, máshogyan, meghökkentőként láttassa a megszokott mindennapit és tényszerűn, a valóság megkérdőjelezhetetlen részeként mutassa be a hihetetlen, csodálatos eseményeket. A „madárnő” mutatványa a regény első mondatától kezdve a képzelőerő próbáratételére tör:

„ – Az isten szerelmére ne izéljen már az úr! –Fevvers hangja olyan öblösen zengett, mint egy lecsapódó kukafedél. […] – Úgy bizony, uram: akármi legyek, ha nem úgy keltem ki egy ménkű nagy tojásból, itt, London kellős közepén!

A szőkeség harsány hahotában tört ki, és szétnyíló pongyolája alól elővillanó márványoszlop-combjait csapkodta, miközben hatalmas kék szemével ledér és kihívó pillantást vetett a ceruzáját nyitott notesza fölött készenlétben tartó ifjú riporterre, mintha dacosan ezt üzenné neki: ’Na mi az, hiszi vagy nem hiszi?’ Aztán sebesen megpördült öltözködéshez használt forgószékén […] és szélesen vigyorogva nézett farkasszemet saját magával a tükörben, miközben egyetlen célratörő mozdulattal, aprócska robbanás hangját keltve letépett vagy húsz centi műszempillát a bal szemhéjáról.” (7)

Carter az elvarázsoltság egész arzenálját vonultatja fel, szereplőivel együtt váltakozva von bennünket hatása alá cirkuszi bűvésztrükk, csepűrágó-csalafintaság, alkimista mágia, spiritiszta szeánsz, ideológiai manipuláció, sámánisztikus révület, átszellemült gyerekjáték, szerelemben módosult tudatállapot, szélhámos svindli, női fortély és háztáji praktika. Ez utóbbiak legmesteribb művelője egyébként a regény páratlan párosa, az óriási szárnyas akrobata és a szocialista, feminista, anarchista érzelmű, ex-Madame, törpe mostohaanyja bajtársnői kettőse.

Valójában a carteri mágikus realizmus a kortárs nőírás hibrid vállfajának iskolapéldája, mert a feminista és a posztmodern szöveg közös sajátosságait – a játékosságot, a humort, a határsértést– ötvözve elbizonytalanítja a női(esített) irodalom merev kategóriáját; felfedik az újraírás, a nézőpontváltás, az irónia és az empátia (magamat másnak látni és mást magamként látni) dekonstruktív feminista lehetőségeit. Ugyanakkor nem véletlenül nevezte Salman Rushdie a 1992-ben elhunyt Cartert gyászbeszédében „nagyszerű varázslónak s kedves barát”-nak, hiszen az írónő nagysága éppen abban rejlik, hogy bár elutasítja szövegének realista, racionális végkifejlettel való lezárását, de csupán stílusbravúrjaiban posztmodern, –  szédületesen ötvözi a harsány, karneváli komédiát, a finom szatírával, és komoly kultúrtörténeti, intertextuális utalásokkal – miközben mindvégig megmarad az olvasót lebilincselni képes, klasszikus mesemondónak.

A magát „mágikus manieristának” tituláló szerző szövege költői képekkel, nyelvi leleménnyel teli, dúsgazdag szókincsű, már-már szószátyár, túlburjánzó narratíva, mely mintha a kacérkodó, pletykálkodó, csapongó, olykor hisztérikus és érzelmes, általában nőiesként számontartott beszédmódot igyekezne kifigurázni, miközben egy élvezetes és életerős új írónői hangot kreál magának. A klisék kikacsintgatva történő kiforgatása tipikusan carteri gesztus; a „demitologizáló biznisz” célja Carter metaforájával „az új bor régi flaskákba töltése, különösen, ha az új bor nyomása felrobbantja a régi flaskát.”

Örvendetes, hogy e komplex szöveg fordítását Carter egyik legnagyobb hazai szakértője, Bényei Tamás jegyzi, különösen mivel Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről (Debrecen: Kossuth, 1997) című tanulmánykötete “Bohócok nevetése” című fejezetével mintegy megelőlegezte számunkra a regény egy értő olvasatát, mely izgalmas kísérőszövegként szolgál a szakirodalomban is elmélyülni kívánók számára.

Mivel Carter utolsó három, mágikus realista regényét könnyen értelmezhetjük a groteszk nőiség felforgató lehetőségeit körüljáró trilógiaként is, bízom benne, hogy a kiadó a cirkusz-regényt megelőző és követő regényekkel folytatja a gazdag életmű magyarítását. Garantált izgalmakat ígér a militáns feminista tudósok által bombanővé operált nőgyűlölő mácsó kalandos története, a mozi mítoszait tematizáló Új Éva passiója (The Passion of New Eve, 1977) is, csak úgy, mint Carter utolsó könyve, a shakespeare-i színjátszás és a népszerű varieté világába kalauzoló, nyugdíjas revütáncosnő ikerpárt főszerepeltető Bölcs gyermekek (Wise Children, 1992). Kíváncsi vagyok, hogy a fantasztikum Reneszánszának korában mikor vállalkozik végre egy szemfüles filmrendező – az egyébként filmkritikában is jártas – Carter e mozivászonra kívánkozó regényeinek, képzeletkavalkádjának mozgóképes feldolgozására. Addig is kedvünkre borzonghatunk, gyönyörködhetünk olyan már meglévő Carter-adaptációk jóvoltából, mint Neil Jordan horror-fantázia filmje, a Farkasok társasága (Company of Wolves, 1984), Colette Calascione Carter-inspirálta szürrealisztikus festményei (), vagy John Clowder bizarr kollázsai ( ).

 

Angela Carter(ről) magyarul

Bényei Tamás. “A bohócok könyve.” Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről. Debrecen: Kossuth, 1997.

Carter, Angela. A kínkamra és más történetek. Ford. Greskovits Endre. Budapest: Európa, 1993. Online: “A Farkasember.”

Kérchy Anna. “Autobiografikció és önéletrajzás Angela Carter regény-trilógiájában.” in: Írott és olvasott identitás. Az önéletrajzi műfajok kontextusai. Szerk. Z. Varga Zoltán és Mekis D. János. Budapest: L’Harmattan, 2008. 352-261.

 

 

Fay Weldon: A nőstényördög (1983) – szatírikus regény

augusztus 29, 2011 - 11:01

1989-ben – jelentős átalakításokkal! – megfilmesítették, 1990-ben Szuhay-Havas Ervin fordításában megjelent magyarul is (Budapest: Vénusz Könyvek). Akinek elege van a szirupból, csöpögésből, a nemi sztereotípiákból, az elomló, önalárendelő női figurákból, és szeretne egy ironikus, húsbavágó, helyenként igencsak morbid és meghökkentő művet olvasni, vágjon bele bátran!

John Ajvide Lindqvist: Hívj be! (ford. Miszoglád Gábor, Szeged: Könyvmolyképző, 2009)

január 27, 2012 - 19:58
Magányos kamasz, aki más, mint a többi, találkozik egy vámpírral, aki megváltoztatja az életét… A szokásos, lassan sablonossá váló minta végülis adott, mégsem az Alkonyat vagy a Vámpírnaplók formájában. 16-os karika díszeleg a hátlapon, de lehetne inkább 18-as, és ezt kéretik komolyan is venni. (Azon túl sem ajánlott gyenge idegzetűeknek és érzékeny gyomrúaknak, ahogyan jelen ismertető tovább olvasása sem!)
 

Mi a felnőttség? – Identitáskeresés és a nőiséghez való viszony alakulása Carson McCullers Az esküvői vendég (1948) c. regényében

szeptember 17, 2010 - 12:36

A cselekményben nem túl fordulatos, inkább a főszereplő gondolataiba betekintést engedő mű a tizenkét éves Frankie-ről szól, aki a nyarat a városban egyedül kószálva, vagy otthon, az afro-amerikai szakácsnővel, Berenice-szel, és hatéves unokatestvérével, John Henry-vel kártyázva, beszélgetve tölti. Jól érzi magát velük, de elvágyódik, és ez az elvágyódás párhuzamban áll önmaga, saját identitása keresésével. Akárcsak a „Magányos vadász a szív” hősnője, Mick, ő is túl magas kortársaihoz képest, és „fiús” külsejű:

Könyvajánló – Whitley Strieber: Éhség (1981, magyarul: Metropolis Media Group, 2011, ford. Császár László)

december 12, 2011 - 09:35
David Bowie és Catherine Deneuve a regényből készült filmben (Tony Scott: Az éhség)
Mivel eddig úgy tűnt, vámpírtémában az utóbbi években szinte csak a könnyedebb műfajú tinirománcok kelendők (önmagukban nem lenne velük baj, de az már a magyar olvasóközönség szegénységi bizonyítványa, hogy műveinek kiadása értesüléseim szerint nem lett nyereséges...), igen kellemes meglepetés volt számomra a magyar könyvpiacon is találkozni az angol változatban már régóta a polcomon díszelgő, science fiction,

A menekülés éve: Ta-mia Sansa új feminista science fiction regénye

június 08, 2013 - 15:27
Két személyes okom is van rá, hogy különös büszkeséggel mutassam be a napokban megjelent új könyvét, A menekülés évét. Egyrészt, szerzője, Snyehola Anett – aki a Sansa megszólítást részesíti előnyben – barátom és csapattársam: a Nőkért Egyesület és a Nőkért.hu szerkesztőségének alapító tagja.