Szexmunkások, családmunkások

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Szexmunkások, családmunkások

november 20, 2017 - 21:48
Prostitúció mint kizsákmányolás és nők elleni erőszak kontra prostitúció mint női jog és „szexmunka”. Kiszolgáltatott nők (férfiak, gyerekek) helyzetével való visszaélés holmi feljogosítottságképzet alapján („mert jár nekem, mert megtehetem”), vagy két egyenrangú partner: üzletasszony és ügyfél korrekt alkuja egy szolgáltatás nyújtásáról, amibe harmadik fél ugyanúgy ne dumáljon bele, mint egy hajvágásba?

Egyre nagyobb teret nyer a „szexmunka” szemlélet, ami (még ha jó szándék is van mögötte – ezt sok esetben nem kétlem!) végeredményben megcsúfolja az emberi jogok eszméjét, sáros lábbal tapos a nők , gúnyt űz a szabadság fogalmából. Feminista álruhába öltöztetve bizarr ideológiai hibrid lesz belőle, amelynek értelmében a szexet vásárló kuncsaft a női jogok támogatójává lényegül át. És lám, tényleg: soha máskor annyi lelkesen bólogató, hirtelen „feministává” vedlő férfit nem látok, mint amikor a saját test áruba bocsátása a nők szabadságjogaként merül fel.

A probléma ugyanakkor sokkal összetettebb annál, mint hogy egyes radikális felebarátaink bevett módszerével: bullyinggal és a „szexmunka” szemléletet előnyben részesítők Soros-bérenc fellátornak minősítésével el lehetne intézni. A „szexmunkás”-identitás megalkotása és munkajogok követelése szakszervezethez hasonló struktúrában egy válasz, egy megküzdési stratégia. A probléma gyökere viszont – és ezt abolicionista (a prostitúció felszámolására törekvő) és „szexmunka” szemléletű aktivisták egyaránt látják – a prostitúció patriarchális-konzervatív szemlélete, amely a testéből élni kénytelen nőt erkölcstelennek, züllöttnek, bűnözőnek kezeli, a jelenség felelősének tekinti. Ennek eredménye a mostani elfogadhatatlan gyakorlat: a prostituáltak , bírságolása, elzárása, más munkavállalásuk, a helyzetből való kitörésük ellehetetlenítése. Ehhez tartozik az a téves elképzelés is, hogy egy prostituálttal szemben elkövetett erőszak nem számít ténylegesen erőszaknak, így azt a hatóságoknak nem kell komolyan venniük (annyira sem, amennyire a nem prostituált nőkkel szembeni erőszakot szokták).

Itt válik el az abolicionista és a „szexmunka” szemléletű megközelítés. Az utóbbi képviselői a problémák fő okát a tevékenységet övező stigmában jelölik meg (már amikor nem a fehér, középosztálybeli feministákban). Csakhogy a stigma a prostitúció intézményének nem valami utólagos és leválasztható járuléka, hanem lényegi része. A módszeres büdösluvnyázás az érem egyik oldala, a princípiumát betöltő önfeláldozó nő piedesztálra emelése meg a másik. Mindannyian látjuk az emögött megbúvó képmutatást, a sugarbaby életmódot hirdető köztéri óriásplakátokat családbarát országunkban. Mint Jack Holland írja,

a nőgyűlölet egyaránt képes felemelni és letaszítani a nőket. A végcél mindkét irányban azonos: megfosztani a nőt emberi mivoltától.

Ez a nők funkcionális szemlélete, amire a prostitúció „szexmunkára” átkeresztelése rá is erősít. Eltüntetve az állítólag korrekt üzleti tranzakció mögött rejlő hatalmi viszonyt természetesnek és problémamentesnek láttatja azt a felfogást, miszerint egyes nők arra valók, hogy a férfiak a (részben a mainstream által kitermelt) szexuális szeszélyeiket levezessék rajtuk.

 

 

 

Pedig végignézve a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének „Szexmeló-gyorstalpaló” című videóját nyilvánvalóvá válik, hogy ők is pontosan látják a társadalmi kontextust, amelyben a „szabad” döntések születnek: a megfelelő szociálpolitika és ellátórendszer, az áldozatvédelem, a szegénységellenes intézkedések hiányát, az egyre növekvő lakhatási válságot, valamint a munkakeresést sokszor ellehetetlenítő rasszizmus, homofóbia és problémáit. Mindazon tényezőket, amelyek miatt kb. tízezer honfitársunk a megélhetésnek ezt a formáját (ezek után abszurdum ezt a szót használni!) „választotta”. Egyetértek a „szexmunka” szemléletet képviselők azon érvével, miszerint az emberkereskedelmet, a szó legszorosabb értelmében vett fizikai kényszerítést meg kell különböztetni a prostitúció többi formájától. Viszont minden olyan helyzetet „önkéntességnek nyilvánítani”, amikor nem tart valaki kést a prostituált torkához, és nem zárja be őt egy pincébe, a ló másik oldala. Ismerem a nehéz fizikai munkák ártalmaira hivatkozó relativizáló érvet, mégis fenntartanám, hogy – nem tagadva és nem jóváhagyva a kizsákmányolás más formáit! – az intimitásról való kényszerű lemondás más minőséget képvisel. Hiszen ugyanebben a videóban elhangzik, hogy ha lenne más lehetősége, a prostituáltak nagy része nem végezne „szexmunkát”! Megfelelő szociálpolitika mellett sokkal kevesebb ember kerülne olyan helyzetbe, hogy ezt vegye fontolóra.

Ismerős az érv, miszerint a hajléktalan embereknek vagy a családon belüli erőszak áldozatainak a szerveződései is támogatandók, mert ezek által az érintettek hallathatják a hangjukat, visszaszerezhetik emberi méltóságukat. Tény, hogy van számos hasonlóság: hatósági közöny, másodlagos viktimizáció, létező, de be nem tartott szabályok és irányelvek, hallgatással beleegyező vagy áldozathibáztató közvélemény, elkövetőbarát „igazság”-szolgáltatás, gyermekek elvétele vagy azzal való fenyegetés, kilátástalanság, a politikai akarat évtizedeken és kormányokon átívelő hiánya az érdemi megoldásra. Ám van egy jelentős különbség is: a hajléktalanság vagy a családon belüli erőszak ellen küzdő mozgalmak nem akarják önként választható, elfogadandó életformaként jóváhagyni a fedél nélkül vagy bántalmazásban élést, azzal együtt sem, hogy a kikerülést számos külső és belső(vé tett) tényező nehezíti. Nem alkotják meg az „utcamunkás” és a „családmunkás” fogalmait. Pedig megtehetnék: a férfiak egy részéről valóban igény mutatkozik a partnerük megverésére, így a pofozózsák szerepét „szabadon és önként választó” nőkre bőven van kereslet. Olyan áldozatot sem sok idő találni, aki a kamera előtt elmondja, hogy amit vele tettek, az nem bűncselekmény, és nem kívánja elhagyni a bántalmazóját. Mégsem következtetünk ebből arra, hogy mivel a nők maguk rendelkeznek a saját testükkel, joguk van azt szabadon úgy ütlegeltethetni, ahogy akarják, bántalmazó kapcsolatuktól függetlenítve magukat megélni sem tudnának – így ne szóljunk bele.

Már hallom is a választ erre: rossz az analógia, mert a „szexmunkások” nem kérnek a tehetetlen áldozat szerepéből. Ez érthető és jogos, azonban a hajléktalan embereket vagy a partnerük által bántalmazott nőket sem úgy mozdítjuk ki az elnyomott pozícióból, hogy átnevezzük őket. Esetükben az ártalomcsökkentésnél sem szokás megállni – noha a segítő munkának az is nagyon fontos része. Ám a cél az, hogy (még ha ez nem is megy egyik napról a másikra, de) kisegítsük őket az élethelyzetükből – és nem az, hogy megerősítsük őket általa, benne! Kevés azt mondani valakinek, hogy „nem vagy áldozat”. Ha a helyzete lényegében ugyanaz marad, akkor ez csak interpretációs mágia. „Nem vagy áldozat, mert képes vagy ebből kikerülni” – ez már más lenne.

Most akkor mi is a „szexmunka”? Egy hátrányos, kényszerű élethelyzet, amiből igyekezzünk kisegíteni a benne levőket, vagy egy élhető alternatíva, amit fogadjunk el, tartsunk tiszteletben, normalizáljunk? Hozzunk létre megfelelő szociálpolitikát, áldozatvédelmet, ellátórendszert, kilépőprogramot – vagy mondjuk azt, hogy ezekre nincs elég forrás, és építsünk a stadionok és propagandaplakátok mellé vörös lámpás negyedet, bordélyházakat, Strichplatzot? Ezt a kérdést, akármennyire intenzív és szerteágazó a vita, nem a feministák és a „szexmunka” szemléletű aktivisták fogják eldönteni. Hanem az állammunkások – és rosszat sejtek.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a ben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.17.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Pussy Riot vs. nyíregyházi "hölgyek" - a lányok és a törvény

szeptember 08, 2012 - 23:00

Ha nem várna a Pussy Riot három tagjára szabadságvesztés, most egy kávé mellett jóval kellemesebb témákról elmélkedhetnék. Például arról, hogy milyen minőségűek a politikai performanszaik zeneileg, nevezhetőek-e egyáltalán punkegyüttesnek, és mennyiben értek egyet a figyelemfelkeltő módszereikkel.

"Bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak..."- interjú Nyirati Andrással az emberi jogok világnapja alkalmából

december 14, 2012 - 21:22
Nyirati András

Amikor a főszerkesztőnknek meséltem arról, hogy az emberi jogokról szeretnék írni, azt a választ kaptam: oké, de ez nem érdekel senkit. A következő beszélgetésből Nyirati Andrással – emberi jogi képző, Az Emberség Erejével Alapítvány elnöke - talán kiderül, van akit igen és lehet, hogy egész sokan vagyunk.

-Mit gondolsz igaza volt a főszerkesztőmnek, Magyarországon tényleg nem érdekel senkit az emberi jogok?