Köszönöm, hogy eljöttetek! Jó napot kívánok!

A társadalom működését sokféle szabály alakítja. Írottak, íratlanok, szokások, kötelezettségek stb. Egy ilyen szabály a jogszabály is. A jogszabállyal általában három terepen találkozhatunk: a törvényhozó papírján, a mindennapi életben, amikor betartjuk, és ha valami nagyon nem stimmel, bíróságon, amikor betartatjuk. A jogszabály erejét négy tényező adja:

• létező szükséget, alkalmas és arányos eszközzel szabályoz-e
• vannak-e intézményi garanciák az érvényre juttatására
• rendelkezésre áll-e a megfelelő apparátus, aki értően betartatja
• és mindezekből adódóan a társadalom magára nézve kötelezőnek érzi-e.

Hát nézzük csak, mi a helyzet Magyarországon! Van 50 ezer olyan gyermek naponta éhezik, 200 ezer pedig rendszeresen nélkülözni kényszerül, Magyarországon 35.000 olyan nő él, aki 15 éves kora előtt szexuális abúzus áldozata volt, de évente csak 429 ügy van ilyen témában. A családon belüli erőszak áldozatainak számát, meg jellege miatt csak becsülni lehet. Tehát a probléma adott. Mi a válasz? Nos, nem csak az Isztambuli egyezmény, hanem az egyébként itthon kihirdetett New York-i gyermekjogi egyezmény, de több más jogszabály és szervezet szabályozó eszköz és irányelv, is kimondja: az áldozatnak és a gyermeknek joga van a védelemhez, fejlődéshez. Általában azt is kimondják, hogy állam meghoz minden olyan törvényhozási, közigazgatási vagy egyéb intézkedést, amelyek az elismert jogok érvényesüléséhez szükségesek. Sőt specifikált intézmények is vannak: gyámügy, rendőrség, önkormányzat gyermek és szociális ellátó hivatala, amelyek kötelesek egymást értesíteni, ha bántalmazottal találkoznak. Ezeknek valamennyi költségvetésük is van. A bíróságok meg működnek, ítéletek születnek. Tehát itt tehetünk egy pipát, eltehetjük a papírunkat és mehetünk haza.

Ugye? Ja, de várjunk! Mégis csak itt volt az az eset. Tudják, azzal a kisfiúval – igaz ő nem I. kerületi lakos volt, hanem Szigetszentmiklósi, ahogy a Népjóléti Bizottsági ülésen elhangzott. De persze ettől még a Rendőrség intézkedett. Azonnal gyorsépítésű drótakadályt vontak a ház köré ahol lakott, a biztonságát 0-24 órában fegyverrel őrizték. Avagy mégsem volt a háborús menekültek zargatásával egyenértékű, fontos feladat, de a bíróság hozott valami papírt. Hogy ne tessék már a gyereket meg a szülőt abuzálni, mer az snassz. Ja, de a láthatás garantált. Mert apa láthassa gyermekét, apa meg az, aki hazafiasan megnemzette. Meg ott volt az úszó edző is, aki többségében, amikor nem követett el nemi erőszakot, kiváló szakember volt. Ja, még mindig az. Meg ott volt az állat-barát vak komondoros polgármester is. Akinek az áldozat megbocsátott – mint minden rendes bántalmazó kapcsolatban -, minek is ezért társadalmilag veszélyesnek minősíteni amit csinált. Elég a pénzbüntetés. De sokszor, ha valakik 3-an kiemelt szexuális érdeklődést tanúsítanak egy kislány iránt, annak akarata ellenére, akkor tekintettel a rendezett családi hátterükre, meg fényes jövőjükre igazán felesleges itt büntetgetni. Mármint az elkövetőket. Az áldozatot, azért nem árt felszólítani, hogy a jövőben tartózkodjon létezésének provokatív voltától.

Tehát –visszatérve az elemző jogi szemlélethez- mit látunk? Azt, ha egy bizonyos vagyoni helyzetű és társadalmi beágyazódottságú csoporthoz tartozol, akkor mentes vagy a tetteid következményeitől. De miért is lehet ez így? Hiszen a jogszabály kimondja: "Tessék példát mutatni a normális családból, és akkor utána majd lehet a nőknek érvényesülni." "a büntető törvénykönyv nem mindenható. A rossz házasságokon belüli bűncselekményeket külön tényállással nem akadályozhatjuk meg. Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak". Természetesen ezek nem jogszabályszövegek voltak. Vagy vajon mégis? Mert, ha az állam megmondhatja – személyesen, a Kossuth Rádió reggeli műsorában-, hogy mi a jó: konyhában lenni, odafordítani a másik orcát is, a kevésbé feldagadtat, három gyereket szülni, bő ruhákat hordani stb. Ha a Közmédia elmondhatja, hogy az erőszakolók milyen rendes gyerekek, kiváló sportszakemberek. Akkor kérem a jogszabály sorok – természetesen változatlanul kötelezők, csak új tartalommal telítődnek.

A jogszabályokat csak formailag hívja a társadalmi szükség életre. Valójában tartalmuk diktált, egyéni világszemlélet tükröznek. Az intézmények alapjogvédelem helyett, a nemzetileg kívánatos cselekmények végrehajtását garantálják. A bíró szemében az áldozat válik normaszegővé, a védelem túlzott és aránytalan jogkorlátozássá, és a közérdekbe bújtatott magánérdek pedig az ítélkezés alapjává. A társadalom pedig ezek után az erőszakot, a basáskodást és a közönyt még jobban a magáévá teszi. Elég egy, a jogszabályt perverz módon megfertőző akarat, és az egész rendszert a jogait jogosan követelő ember, basáskodó helyreutasítása fogja jellemezni. Egy ilyen rendszerben nem csodálom, hogy nem mer senki sem (sem az éhezők, sem az elnyomottak, sem az áldozatok) társadalmi/ jogi segítséget kérni. Én azt gondolom, hogy az alá-fölé rendeltség hatalmi kapcsolatokban az a borzasztó, hogy az áldozattól megtagadják hogy eldönthesse: kit és mit és hogyan szeret. Ha a bántalmazó kapcsolat túl hosszú, akkor pedig nem csak a jog, hanem az akarat is elveszik. Én azt gondolom, hogy legfontosabb az, hogy a bántalmazottak (is) visszanyerjék szabad akaratukat, hogy saját maguk dönthessék el, mi számukra a fontos és ezt a jog legteljesebben megvédje! Erre ad jó forgatókönyvet az Isztambuli egyezmény és én ezért sürgetném a ratifikálását.