1. Elvárt szerepek

Az események jellegéből adódóan inkább a politikai és hadi fejlemények kerültek a történeti kutatások homlokterébe. Ezért a forrásközlések és a szakirodalom is inkább azokkal a nőkkel foglalkozott, akik 1848-ban – sok férfihoz hasonlóan – kiléptek magánköreikből a nyilvánosság tágabb terére, és közszereplést vállaltak. Azokról a nőkről, akik a magánszférán belül maradtak, tényszerű adatok híján nem születtek különálló tudományos munkák, hanem a forradalmi megmozdulások, az áprilisi törvények, majd a szabadságharc keltette általános társadalmi, gazdasági változásokat megélő nemzet részeként vizsgálták őket. Nem elemezték tehát, hogy mindezen fordulatok hogyan hatottak csak a nőkre, illetve a férfiak és nők viszonyára, a társadalom által tőlük elvárt szerepekre.

Az 1848-as törvények más országok forradalmi törvénykezéséhez hasonlóan – mint Franciaország, vagy az Egyesült Államok – nem adtak a korábbinál több jogot a nőknek, hiszen pl. az új választójogi törvény csak a férfiakra vonatkozott. Emellett olyan jogoktól is megfosztották őket, amelyek addig nyugat-európai társaikhoz képest előnyösebb helyzetet biztosítottak számukra. A rendi privilégiumok eltörlésével többek között megszűnt a főúri özvegyek azon joga, hogy megbízottakat küldjenek maguk helyett az országgyűlésekre. Magyarországon is beigazolódott tehát az a tétel, hogy a nők a forradalmak, a hirtelen történelmi változások vesztesei.

Egy másik esemény viszont a magyarországi nőkérdésnek egy olyan fontos és vitatott összetevőjét – a nőoktatást – érintette, amely terén az éveken keresztül zajló közéleti vita eredményeinek rögzítése csakis előnyös lehetett a nők számára. Az 1848. július 20. és 24. között ülésező országos tanügyi kongresszus nőnevelésügyi albizottsága egy tervezetben foglalta össze és rendszerezte a korábbi évtizedek nőnevelési célkitűzéseit. A javaslatok megfogalmazásában a kongresszus – a 257 küldött között egyetlen - női résztvevője, Karacs Teréz is részt vett. 

Az értekezlet elsősorban általános köznevelési elvek és szabályok lefektetését tartotta szükségesnek, hogy a sokszor magánképezdékben zajló nőnevelést is az országos közigazgatási és tanrendszer alá vonhassák. A résztvevők meghatározták a leánytanodákban és a tanítónőképzőkben oktatandó tárgyakat, valamint a lányok esetében is javasolták a 6 és 12 év közötti iskolakötelezettséget. Fontos eredmény még, hogy a tanítók és tanítónők számára egyenlő javadalmazást írtak elő, ezzel mintegy kijelentve a férfi és női pedagógusi munka egyenértékűségét.

A tanügyi kongresszus tervezete, amiben a nőnevelés szabályozásának mielőbbi szükségességét hirdette, arra a reformkorban elterjedt eszmére hivatkozott, miszerint a népnevelés legfontosabb tényezője az anya. Ezért kell gondot fordítani a lányok oktatására (és az őket tanító nőkre), mert belőlük lesznek a jövő anyái; rajtuk múlik, hogy hősies honfiakat és honleányokat neveljenek. A nők kiművelésének gondolata egy, a sajtóban már korábban elkezdődött eszmecseréhez kötődött, amelynek résztvevői a nők közéleti szerepeit vitatták meg. Teleki Blanka, aki már korábban felvállalta a férfiaktól független életmódot és a közéleti szereplést, 1848. májusi cikkében szintén a nők nevelését, szellemi műveltségüknek fejlesztését tartja elsődlegesnek; szerinte csak akkor állhatnak elő a nők az emancipációs követelésekkel, ha már kiléptek a „szellemi kiskorúságból”. 

TELEKI BLANKA: ELÉBB REFORM, AZUTÁN NŐEMANCIPÁCÓ (RÉSZLETEK)

Ki van mondva a szabadság, testvériség, egyenlőség elve. Következetességből szóba hozatik a nők emancipációja, hol komolyan, hol gúnyból. Mindkettőnek örvendünk. 

Természetes, hogy szabadságra vágynak a nők is, hogy vad önkénynek tekintik, ha a törvény száraz szavakkal kimondja örök kiskorúságukat – de aligha Magyarország hölgyei az emancipációnak most még jobb hasznát tudnák venni, mint a bécsi szomszédok. 

Gyermekek vagyunk, kiskorúak nemcsak a törvény, hanem a szellem ítélőszéke előtt. Kisszerű önérdektől menekülni nem tudunk, külsőségekben keressük a szabadságot. […]

Ne így, hazám hölgyei! Kacérkodni a szabadsággal nem szabad, azt magára ölteni, mert divat, mert jól áll, szentségtörés – de kötelessége mindenkinek magát arra képessé tenni, hogy e szent szó értelmét egész nagyszerűségében felfoghassa. 

A szellemi szabadság megtermi maga gyümölcsét annak idejében a társasági viszonyokban is. Szabadítsuk fel a szellemet közöttünk – erre nem kell törvény, nem kegyelem, reformáljuk önmagunkat. […]

Bálványozott bábok voltunk, legyünk emberekké. Legyünk érdemesek arra, hogy társaiknak nevezzenek a forradalom fiai. Minden nő, kinek testvére, kedvese, férje van, tegyen úgy, mint Petőfiné, nyújtsa oda elszántsággal kedveltjének a kardot, s ébressze benne azon erős hitet, hogy nem gyámoltalan hölgyet hagy honn, hanem erőslelkű nőt, kit a vész órája készen talál. 

Hatalmas téren áll a nő, felfogja helyzete egész fontosságát. Kezében a jövő nemzedék. A magánkörben, a családi élet oltáránál erélyesen állni, kötelességét mint honleány, mint anya lelkiismeretesen betölteni, ez most feladata. […]

A forradalom kiemelte ifjainkat a köznapiasság süllyesztő porából. Messze haladtak a fiatal sasok, merész reptökben megközelítik az ideált. Legyünk ébren, polgártársnéim! A kor rohanó gyorsasággal változtatja át az életet, elmaradnunk nem szabad, nem lehet. Előre, hazám leányai, fejlődjünk, szilárduljunk, hadd legyen valóság a három szent szó: egyenlőség, testvériség, szabadság!

A forradalom következtében a nemzeti érzelmek csak felerősítették a férfiak eddig is létező elvárásait: Vahot Imre a "Radikál magyar hölgyek kívánatai"-ban, Jókai Mór "Nőszabadság!" című cikkében fogalmazta meg a honleány kötelességeit. A nőknek természetesen „saját köreiken belül” kell a haza hasznára tevékenykedniük, pl. társasköreikben a magyar nemzeti műveltséget terjeszteni, a kisdedóvás ügyét támogatni, a környezetükben lévő férfiakat a hazafiság jó útjára terelni, és persze jó honfiakat és honleányokat nevelni. Az ösztönző szózatokra sok nő is tollat ragadott, olykor csak hogy hazafias érzéseinek akár versben, elbeszélésben hangot adjon, esetleg hogy politikai véleményét kinyilvánítsa. Ezekből az írásokból kitetszik, hogy bár a férfiak leginkább a nők forradalmi szerepvállalási kötelezettségeit sorolták fel, és lelkesítő cikkeikben az erkölcsi dicsőségen kívül semmit nem ígértek, a nők mégis azonosultak a szabadság és a hazaszeretet eszméjével. A szövegek arról tanúskodnak, hogy maguk a nők sem a férfiszerepek átvállalására buzdítottak, hanem a női feladatkörök legteljesebb betöltésére. 

Szendrey Júlia, akit a nagyközönség ekkor már nemcsak mint a nemzeti költő hitvesét, hanem – az Életképekben közölt írásai, elsősorban a személyes élményekről, érzelmekről beszámoló naplója nyomán – mint ifjú szerzőt is ismert, 1849. áprilisában „testvéri szózatot” intézett a magyar nőkhöz. Arra szólította fel társait, hogy befolyásukkal és lelkesítésükkel legyenek a haza hasznára, buzdítsák harcra kedveseiket, férjeiket, fiaikat. Ehhez akár a szeretet-szerelem megvonása is eszköz lehet a nők kezében:

„csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé” – javasolta Petőfiné.

Jókai fent említett cikkének szavai már 1848. márciusában előre vetítették a nők szabadságharcos feladatait: a harcoló férfi fegyvereit és zászlóit megáldani, az apát, kedvest, férjet, fiút hazavárni, a sebesülteket ápolni, a dicső halottakat eltemetni – mindazok a kötelezettségek, amelyekről egy évvel később Szendrey Júlia is írt. Ezek az elvárások a szokásos női szerepekhez idomultak, amelyek szerint a nő férje hűséges támasza, gyermekei odaadó és áldozatkész édesanyja. Olykor mégis ellentmondásba kerültek a régi kívánalmak a helyzet változása nyomán keletkező újfajta követelményekkel: a nőktől, akik 1848. április 14-én még küldöttségben köszönik meg Batthyánynak, Kossuthnak és Széchenyinek, hogy a forradalom véráldozatok nélkül zajlott le, és akiknek a gyermekei életét féltő és óvó édesanya volt a minta, később azt várják el, hogy maguk küldjék harcba fiaikat és férjeiket. 

Tévedés volna azt gondolni, hogy Jókai „Föl a tett mezejére, polgártársnőim!” felkiáltására a nők tömegesen rohantak a csatatérre, hiszen túlnyomó többségük a hagyományos női szerepeken alapuló feladatokat végezte a szabadságharc idején is. De annak ellenére, hogy a régi kereteken belül maradtak, sokszor túlléptek korábbi önmagukon, hiszen egy-egy új helyzet – sokszor a kényszerű szükség – újfajta cselekvésre késztette őket. A férfiak hazafias indíttatású eszmei támogatása mellett nem elhanyagolható az a gyakorlati segítség sem, amelyet a nők adtak, akik otthon magukra maradva a korábbinál sokkal nagyobb önállósággal és az ezzel járó felelősséggel szembesültek. Rájuk maradt a gyakran ápolásra szoruló öregek, a gyermekek ellátása, ezen kívül a gazdaság irányítása, s a frontvonalak mögötti viszonylag békés hétköznapok megteremtése is. Mivel a férfiak elmentek harcolni, fokozottan szükség volt arra, hogy valaki – természetesen egy nő – a négy fal között maradjon, és a családon belül kézben tartsa a dolgokat. 

Ez egy korábban is hangoztatott nézetet erősített, miszerint „a nő világa az otthon, a férfi otthona a nagyvilág”. A női feladatokban egyébként olyan, amúgy a társadalomban elkülönülő csoportok is kivették a részüket, mint az apácák. A magyar kormány Szatmárnémetiben az irgalmas rendi apácák házában helyezte el a „sérvitézeket”. A háborús helyzetből adódó feladatok teljesítését – ágynemű- és fehérneművarrás, tépéskészítés, kórházi felszerelések összeállítása – minden nőtől egyaránt elvárták, a társadalmi helyzet mégis sokszor meghatározta a cselekvési lehetőségek korlátait. Míg a parasztasszonyok a nehéz mezei munkákat végezték hadbavonult férjeik helyett, a rangosabbak, főként az arisztokrata nők munkájukkal és helytállásukkal az egész társadalomnak igyekeztek példát mutatni. 

Általában azok lettek a szabadságharc ügyének szószólói, akik az 1840-es években – gyakran férjeik révén – a reformerekhez tartoztak, mint pl. a két Zichy nővér, Batthyány Lajos és Károlyi György feleségei. Voltak, akik már korábban, esetleg éppen a nőkérdés vitája kapcsán a közélet szereplőivé váltak – a már említett Szendrey Júlia, vagy Karacs Teréz, Teleki Blanka –, s most siettek hazájuk iránti hűségüket tettekkel is bizonyítani. 

Sokat jelentett, ha egy-egy ismert név sorakozott fel a szent ügy mellett, hiszen amikor a Pesti Hírlap közzéteszi Kossuth Zsuzsanna felhívását, akit bátyja 1849. április 16-án „az összes tábori kórházak főápolónőjévé” nevezett ki, az asszonyok tömegesen keresik fel a kórházakat, hogy ápolónők legyenek. A fiatal asszony három gyermekét idős anyjára hagyva bejárja az országot és 72 kórházat szervez, mégis állandóan összeütközésbe kerül a hadvezetés bizonyos tagjaival, akik nem szeretnének egy nőnek engedelmeskedni. Bátyjától is hiába kér támogatást, hogy tevékenysége hatékonyabb legyen, Kossuth Lajos a kellő hatáskört nem adja meg neki. 

KOSSUTH ZSUZSA LEVELE KOSSUTH LAJOSHOZ

                                                                                      1849. június 13.

Kedves Bátyám!

Midőn hivatalom igénytelen buzgósággal és minden utasítás nélkül átvettem, nem véltem míly nagy fontosságúvá válhatik azáltal, hogy oly igen nagy bajokat és visszaéléseket kellend elhárítania. […]

Most oly sok a parancsoló, például tényt hozok fel. Te rendeletet adtál a Károly-laktanyának kórházzá leendő átalakítása eránt, én az elhagyott rongált épületet forszirt szorgalommal javíttattam. A hadügyminisztérium a szekerészkart oda rendelé, s ez elfoglalja a tisztázott termeket. […]

Kérlek, küldj ki egy orvosi bizottmányt vizsgálja meg a középületeinket, melyek közül választani lehet – és állandósíttatok kórházakat, mert íly intézkedések mellett a halandóság és a költség borzasztó. […]

Kérlek, mivel én igen beteg vagyok, s nem képes órákig várni a bejuthatásra, légy szíves nekem időt és órát rendelni, melyben az ideiglenes hadügyminiszternek jelenlétedben szóbeli felvilágosításokkal szolgáljak.

Isten veled.

hálás hű

Zsuzsa

Kossuth Zsuzsanna a hazafiságot tartotta fontosabbnak és nem az anyai kötelezettségeket, amikor gyermekeit otthon hagyta. Ugyan a nők többsége nem szegült szembe az általános elvárásokkal, mégis akadtak, akik hátrahagyták otthonukat, és a csatatérre mentek. Sokan családjukkal együtt kényszerültek menekülni – pl. az erdélyi román felkelések idején, vagy Pest ostromakor, amelyről megrendítően hiteles beszámolót olvashatunk Kánya Emília, az első magyar szerkesztőnő tollából. De voltak, akik férjüket követték a frontra, mint Toldalaginé Bethlen Johanna, aki Erdélyből Pesten, Cegléden, Kecskeméten, majd Szolnokon és Szegeden keresztül utazott, csak hogy szeretett urával találkozhasson. 
 

2. Nők a hadseregben

A hadseregben évszázadok óta egyetlen szerep jutott a nőknek: a katonák mindennemű ellátása, amelyet a markotányosnők végeztek. A szabadságharc idején 2-4 „tápnő” kísért minden századot, ezek az asszonyok feladatuknál fogva gyakran egyenesen a tűzvonalba kerültek, hiszen a honvédeket a csata közben is frissítőhöz kellett juttatni. Míg a markotányosnők többnyire gazdasági kényszerből vagy nyerészkedés céljából választották ezt a veszélyes hivatást, akadtak olyanok is, akik önként szakítottak a nőknek szánt sztereotip szerepekkel, és a honleányság egyfajta sajátos – elég konkrét – értelmezéseként honvédnek álltak.

Közülük a legismertebb – a róla szóló operett révén – a félig horvát származású Lebstück Mária lett, aki 18 évesen Karl néven állt be a bécsi egyetemi, majd a magyarországi német légióba, később a tiroli vadászzászlóaljba nyert beosztást. Kápolnánál megsebesült, ekkor Dembinski (Dembinszky) hadnaggyá léptette elő, 1849 áprilisában a 9. (Miklós) huszárezredbe került segédtisztnek, legutóbb pedig már főhadnagyi rangban harcolt. 

LEBSTÜCK MÁRIA EMLÉKIRATAI (RÉSZLETEK)

Csatlakozás a forradalomhoz

Bécsben tartózkodtam 1848-ig, a forradalom kitöréséig, melyhez mindjárt kezdetben, nevezetesen március 13., 14. és 15. napján hozzácsatlakoztam. […] Egy ismerősömhöz szaladtam, aki egy cipészmester volt, és nekünk is dolgozott. Elmondtam neki abbeli erős elhatározásomat, hogy csatlakozom a forradalomhoz, és részt akarok abban venni. Minthogy kevés pénzem volt, eladtam a fülbevalómat, a cipészsegédtől egy kabátot és pepita nadrágot vásároltam, a mestertől pedig egy férficsizmát, aki ráadásul egy inget és alsónadrágot is adott. A felesége pedig lenyírta a hajamat férfimódra.

Sebesülés

Verpelétnél meg kellett rohamoznunk egy majorságot, melybe osztrák vadászok fészkelték be magukat. Ebben a csetepatéban egy golyó horzsolta a fejem jobb oldalát. A kötözőhelyre vittek, és első segélyben részesítettek. Azután a többi sebesülttel együtt Egerbe jutottam, ahol a barátok kolostorában szállásoltak el. Itt lett a titkom leleplezve. Törzsorvosunk, Lumnitzer, mikor a sebemet kötözte, kénytelen volt csuromvér ingemet lehúzni rólam, és meglátta keblemet. Azt mondta csodálkozva: „Az ezer szentségit! Hiszen a mi Károlyunk tulajdonképpen leány!” – „Ezer ördög, doktor! Kötözzön be és ne csináljon feltűnést a dologból.” – A kötözés után még negyvennyolc órát ott maradtam, azután bár sebesült voltam, egy nyolcvanhat főből álló sebesült szállítmányt adtak kezemre, hogy vezessem őket Tiszafüredre és onnan Miskolcra, onnan pedig Gyöngyösre.

Az esküvő

A tábori lelkész Jónákkal megesketett. Az esküvő után mindjárt magamra öltöttem egyenruhámat. A nászlakoma Dorozsmán volt. Itt hirtelen rajtunk ütött az ellenség, úgyhogy az ablakon kellett menekülnünk. Mégis magammal vittem szalvétába kötve egy egész túrós rétest, és a ló nyergéhez kötöttem.

A hazatérés

Édesanyám és testvéreim nagy örömmel fogadtak, miután már hét évig távol voltam. Csak egy fivérem, aki az olasz hadjáratból jött, melyet a Don Miguel században harcolt végig, szemrehányásokkal és szidalmakkal fogadott, és gyermekemmel együtt az első emeleti ablakból ki akart dobni, amiért a magyaroknál szolgáltam. Édesanyám közbenjárására a fivérem mégis kibékült velem. A lakosságtól is igen sokat kellett szenvednem. Az utcán kövekkel és sárral hajigáltak meg, és vízzel öntöttek le, úgyhogy már az utcára se mehettem. Utánam kiabáltak. Édesanyám akkor elment Jellasics bánhoz, és mindezt elpanaszolta. […] Másnap mindenhol német, horvát és olasz falragaszok jelentek meg, melyeken szigorúan tiltva volt a hazáért felkelőket, legyen az férfi vagy nő, sértegetni. Inkább büszkék legyünk rá, hogy horvát nő, bár ellenséges táborban, ilyen vitézül küzdött. Ezen tilalom következtében azontúl mindenkitől és mindenkor nyugalmam volt.

Hasonló karriert futott be Bányai Júlia, aki kincstári bányahivatalnok lányaként műlovarnő volt, majd 24 évesen Bányai Gyula néven csatlakozott a 27. (nagyváradi) honvédzászlóaljhoz, és részt vett az erdélyi harcokban. 1849. február 9-én Piskinél megsebesült, de később állítólag az ellenféltől 12 társzekeret zsákmányolt. Júliusban a gyulafehérvári ostromseregben szolgált, aztán a zsibói fegyverletételig főhadnagy volt. 

Pfiffner Paula színésznői pályáját hagyta ott, hogy honvédhadnagy fivére példáját követve beálljon a bécsi légióhoz. Férfiruhát öltve Erdélyben harcolt, 1849 elején Tihucánál súlyos sebet kapott, de a szabadságharc végére ő is elérte a hadnagyi rangot. Beck Vilma Kossuthnak és a magyar hadvezetés több tagjának kémkedett, a 17 éves Viola Anna honvéd tizedesként 29 ütközetben vett részt, Fodor Jánosné csákvári zsellérasszony férjével együtt csapott fel önkéntes nemzetőrnek. 

Nehéz lenne pontos számokat mondani, de jóval több nő harcolt honvédként – főleg az erdélyi hadseregben –, mint ahányukról név szerint tudunk. (Állítólag 1849 áprilisában Kolozsvárott alakult egy 153 fős női vadászszázad is.) Az ismeretlenségnek egyik oka, hogy általában férfiruhában, álnéven léptek be a seregbe, s csak néhány nőt jegyzett fel eredeti nevén a történetírás. 

3. A forradalom után

Azok a nők, akik kiléptek a hagyományos szerepkörből, esetleg aktívan részt vettek a forradalomban és a harcokban, a szabadságharc leverése után nehezen tudtak visszatalálni a társadalomba. Lehetőségeik és sorsuk általában azonos azoknak a férfiaknak a sorsával, akik jelentősebb politikai-közéleti szerepet játszottak a megelőző másfél évben: vagy a megtorlás áldozatai lettek, vagy emigrációba kényszerültek, esetleg megőrültek. A nők életének későbbi alakulása azonban gyakran azt mutatja, hogy közéleti szereplésüknek a férfiakénál is komolyabb és visszafordíthatatlan következménye lett. 

A nők a megtorlás időszakában is „tették a dolgukat”: menekülteket bújtattak, foglyokat látogattak, esetenként konspiráltak. Olykor a hagyományosnak mondható női viselkedés is túlzott retorzióval járt: egy osztrák százados Maderspach Károlyné Buchwald Franciskát menekültek bújtatásáért a nyilvános piacon meztelenül megvesszőztette, a szégyent túlélni képtelen férje főbe lőtte magát. A feleség erősebbnek bizonyult: gyermekeivel együtt otthonától távolra költözött és még jó harminc évet élt. 

Azoknak a nőknek, akik szakítottak a régi korok által diktált szerepekkel, vállalniuk kellett, hogy a megtorlásnál is a férfiakkal azonos bánásmódban részesülnek. Lebstück Mária, aki még a háborúban hozzáment feletteséhez, Jónák József tüzérőrnagyhoz, aradi fogságban szülte meg kisfiát. Később szerencséje volt, hogy szülőföldjére, Zágrábba internálták, s így viszontláthatta rokonait. Bányai Júliának sikerült elmenekülnie, Sumlában férjhez ment, ezután Törökországban, majd Kairóban magyar vendéglőt működtetett. Pfiffner Paulát 1853-ban Nagyváradon hadbíróság elé állították, majd szabadon bocsátották, másnap öngyilkos lett. Beck Vilmát meggyanúsították, hogy kettős kém volt, magát a vádak alól már nem tudta tisztázni, mert a vizsgálat előtt hirtelen összeesett és meghalt. Kossuth Lajos édesanyja, húgai, és azoknak családjai sokáig raboskodtak egyetlen szobába összezárva. 

A fél évi fogság után Kossuth Zsuzsanna Brüsszelbe emigrált, ahol kitanulta a csipkeverést és műhelyt nyitott. Később Amerikába ment, ott is sikerrel folytatta a csipkeüzletet, amíg 37 évesen el nem vitte a tüdőbaj. Teleki Blankát felségárulás vádjával 1851-ben letartóztatták, a kihallgatás másfél éve után 10 évi várfogságra ítélték. Szabadulása után a kufsteini és laibachi börtönökben szerzett súlyos szembetegsége és tüdőbaja lett 1862-ben korai halálának okozója. Szendrey Júliának nem bocsátotta meg a közvélemény, hogy beteljesítette a versbeli jóslatot, és túl hamar eldobta az özvegyi fátylat, hogy maga és gyermeke anyagi egzisztenciáját biztosítsa. A híres „Mária főhadnagy” pedig szobafestő fiával együtt nyomorgott, és mosó- és varrónőként halt meg Újpesten 1892-ben. 

Az 1848–49-es események nem változtatták meg a magyar nők társadalmi helyzetét, de alapvető kihatással voltak néhány nő életének alakulására. Sajnos bizonyos esetekben a társadalom is hozzájárult korábban köztiszteletnek örvendő tagjai életének ellehetetlenítéséhez – vagy túlzott elvárásaival, vagy azzal, hogy tudomást sem vett az illetőről.

/Első megjelenés: Rubicon 2001/6. Nők a történelemben, újraközlés a szerző engedélyével/