Amanda Palmer levele Sinead O'Connorhoz

Olvasási idő
11perc
Eddig olvastam

Amanda Palmer levele Sinead O'Connorhoz

október 30, 2013 - 19:46
Sinéad O'Connor és Miley Cyrus vitájába beleszólt Amanda Palmer is - az alábbiakban közöljük nyílt levelét. Ford. Barna Emília és Hudy Róbert

Nyílt levél Sinéad O’Connornak, Re: Miley Cyrus.

Kedves Sinéad,

Szeretlek. Úgy nőttem fel, hogy a te zenédet és bátor hozzáállásodat imádtam, és különösen azt, hogy nem voltál hajlandó behódolni ennek a szaros szépségideálnak. Azon kevés női rocksztár közé tartoztál, akik egyértelműen a maguk útját járták, és szüntelenül ihletet adtál nekem. Szeretném neked ezt megköszönni. A végtelenségig hallgattam az elbűvölő hangod és igaz, mély szövegeidet a walkmanemen, újra és újra megfordítva a kazettát, majd még újra és újra … és tudom, hogy azok a dolgok még most is bennem élnek és lélegeznek minden egyes alkalommal, amikor saját dalt szerzek. Te formáltál engem.

Ma reggel olvastam Miley Cyrusnak címzett leveled, és szerettem volna válaszolni neked. Ezt most a mobiltelefonomon írom a repülőn, úton Dallas, Texas felé, ahol jótékonysági koncertet fogok adni egy Girls Rock Dallas nevű csoportnak … ez egy helyi csoport, amely fiatal lányoknak segít kibontakozni, hogy bátor zenészekké válhassanak. Az időzítés tehát igen csodás, és szeretnék nekik Miley-ról és a leveledről beszélni ma este.

Zenészként és dalszerzőként egyedül nőttem fel, magányosan alkottam. Nem tudom, te milyen idős korodban írtad alá a szerződést a nagy lemezkiadóval, de mindketten tudjuk, hogy nekünk nem kellett keresztülmenni azon, amin Miley kisasszonynak – aki a nyilvánosság előtt nőtt fel, és sohasem rendelkezett azzal a kincset érő lehetőséggel, hogy saját privát világában, védetten fejlődjön, láthatatlanul alkosson, közönség nélküli gondolatokkal és szavakkal kísérletezzen, a nyilvánosság nagy tükre nélkül. Neked és nekem ez többé-kevésbé megadatott, legalábbis jobban, mint Miley-nak. Egy művész számára ez az inkubációs időszak kivételes ajándék. Hálásnak kell lennünk érte. Én tudom, hogy az vagyok.

Egyetértek veled nagyon sok dologban, és azért is elismerésem, hogy a saját oldaladon jelentettél meg nyílt levelet ahelyett, hogy a rolling stone-nak vagy valamelyik másik újságírónak adtál volna interjút, akik nyilatkozat reményében kerestek meg. Túlnyomórészt úgy tűnik, őket nem igazán érdeklik a valódi problémák, csak kattintás-csalogatónak vagyunk jók. Hogy mik is a valódi problémák …? Te és én tudjuk – női zenésznek/rocksztárnak/akárminek lenni kibaszottul lehetetlen és agyament módon frusztráló feladat. Férfi megfelelőink a miénknél jóval szélesebb játéktérrel rendelkeznek . Ez egy olyan csapda, ami tükrözi női létünk alapvető problémáit: vagy azért szólnak meg minket, mert szexin nézünk ki, vagy azért, mert nem megyünk bele a játékba. Ritka az, aki megtalálja a tökéletes egyensúlyt, és úgy tűnik, a kultúránk általában elszántan törekszik arra, hogy aláássa ennek az egyensúlynak a békés megteremtését önmagunkban. És kínos módon általában nők szólnak meg más nőket … saját magunk legfőbb ellenségei vagyunk. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének kibaszottul szemét férfiak is. Én is rendesen kivettem az ilyesmiből a részem, amikor egy nagy lemezkiadónál voltam, és megmondták nekem, hogy túl kövér vagyok ahhoz, hogy melltartót viseljek a színpadon a Leeds United videóhoz. Kitartottam és keresztülvittem az akaratomat, de ez egyben a kapcsolatom végének kezdetét is jelentette azokkal a fickókkal. (Vicces itt az irónia: *nekem* HARCOLNI kellett a kiadómmal, hogy félmeztelen lehessek egy videóban …)

Elmondom, szerintem hol tévesztesz célt. Miley, legalábbis ahogy én látom, saját maga irányítja a produkcióját. Ő az, aki a cselekményt írja és osztja a lapokat, és bár azt hiszem, csábító elképzelni a tárgyalószobában a lemezkiadót képviselő seggfejekkel és a menedzsmenttel, nem hiszem, hogy bármelyikük is szándékosan olyan tervet szőtt volna, hogy Miley dühüngő, meztelen “twerkölő” szexbomba legyen. Szerintem ez Teljes Egészében Miley. Vajon VITATKOZNÁNAK-E vele ezek a férfiak, amikor bejön a tárgyalóba és eléjük tárja elképzelését, miszerint meztelenül szeretne felpattanni a közmondásos (és szó szerinti) faltörő golyóra? Természetesen nem. Szexszel mindent el lehet adni. Ezt mindannyian tudjuk. Miley mindenkinél jobban tudja: ha meztelenül hintázol egy nagy fémgolyón, akkor többen kattintanak rád, mintha ruhában hintázol egy nagy fémgolyón. Emlősök vagyunk. NÉZD, CICKÓK! És még ennél is gyötrelmesebben csábító: NÉZD, HANNAH MONTANA CICKÓI! De mindez nem jelenti azt, hogy Miley bárki más által írt forgatókönyvet követne. Azt látom, hogy valójában Miley kétségbeesetten próbálja a saját forgatókönyvét írni; tényleg azon igyekszik, hogy komolyan vegyék (még ha ezt meztelenül játékos módon teszi is), a saját társainak színvonalához igazodva.

Számodra és számomra sem idegenek a vitás helyzetek, és mindketten tudjuk, milyen érzés, amikor ránk üvölt a nyilvánosság, a zenei sajtó; milyen, amikor félreértenek, ócsárolnak, figyelmen kívül hagynak, és egy tágabb kulturális párbeszéd bokszzsákjaként használnak bennünket. Mindig arról fantáziáltam, hogy majd foghatjuk ezeket a fájdalmas élményeket és arra használhatjuk őket, hogy olyan módon nyújtsunk valamit a női rockerek felnövekvő nemzedékének, ami egy tágabb játéktérhez vezet, nem pedig szűkebbhez. Azt szeretném, hogy a női zenészek úgy érezzék, TÖBBET tudnak tenni őrült művészi energiáikkal, nem pedig KEVESEBBET. Azt szeretném, ha a nők kevésbé lennének foglyai saját testüknek, kevésbé félnének kifejezni magukat, és kevésbé félnének attól, hogy a kulturális szépségideál keresztjére feszítik őket. De ez szükségképpen azt kell, hogy jelentse, hogy Adele-nek is jut hely ezen a hatalmas játéktéren ahhoz, hogy konzervatív kosztümöt viseljen, Lady Gaga meztelen performansz művészetének is az erdőben, PJ Harvey-nak is ahhoz, hogy magas gallérú, 18. századi zakókat viseljen a színpadon, Natasha Khannak ahhoz, hogy bátran pózoljon meztelenül a legutóbbi lemeze borítóján, és Miley-nak is ahhoz, hogy a sztriptíztáncos kultúrából tépjen ki egy lapot, és őrültként rohangáljon addig, ameddig csak akar. Szeretném-e, hogy tinédzserek egy egész generációja Miley Cyrusból induljon ki és arra jusson, az egyetlen módja, hogy közönséget szerezz és nyomasd a zenédet az, ha letéped a ruháidat és olyan vadul és hangosan rázod magad, amennyire csak lehetséges? (És ha már itt tartunk – úgy, hogy a súlyod kb. nulla, tökéletesen ki vagy manikűrözve és egy szál szempilla vagy egy szempillafesték-molekula sem ment félre, még akkor sem, amikor a könnyek végigcsordulnak az arcodon?)

Kibaszottul nem. De azt sem akarom megmondani nekik, hogy ez rossz, mert ahogy mondtam már: a térnek MINDENT magába kell foglalnia. Esély sincs arra, hogy miután Miley elolvasta a leveled, megfordul és azt mondja, “a kibaszott életbe, engem egész végig kihasználtak!” Ő használta ki saját magát, a fiatalságát, a hírnevét és a szexualitását … és ő ezt tudja is. Mi nők mindannyian ezt tesszük bizonyos mértékig, és szeretjük azt érezni, hogy a mi kezünkben van az irányítás. Ha azt mondjuk neki, hogy a csapata a hibás, akkor azt állítjuk, hogy nem ő irányítja saját karrierjét és döntéseit, és ezt ő szerintem csak lekezelőnek fogja érezni.

Tizenöt éves korom körül (és nem teljesen véletlenül éppen akkoriban hallgattam megállás nélkül az albumaidat a középiskolába vezető hosszú sétáim alatt minden reggel) veszekedtem az anyámmal minden alkalommal, amikor elindultam az iskolába. Kitaláltam, hogy úgy öltözködöm, mint egy túlszexualizált punk, és az ruhám gyakran csak fehérneműből állt, amit szakadt harisnyával és Doc Martensszel hordtam. Biztosan emlékszel. 1991 volt. Anyám folyton azt mondta: “Amanda Palmer, gyere vissza a házba és vegyél föl rendes ruhákat. Úgy nézel ki, mint egy prostituált. Nem tűröm, hogy a lányom úgy mászkáljon a városban, mint egy ringyó.” (Esküszöm az égre, az anyám tényleg ezt a szót használta, hogy ringyó. Isten áldja.)

Én erre azt mondtam, hogy “ez az én életem, baszd meg, nem én kértem, hogy megszülessek, stb. stb.”, morogva visszamentem a házba, magamra dobtam egy flanellruhát, a teljes együttesre … hogy aztán természetesen abban a percben vegyem le és tömjem vissza a táskámba, ahogy beértem az iskolába.

Tudom, hogy az anyám meg akart engem védeni. Szeretett engem. Nem akarta, hogy veszélyes helyzetekbe keveredjek, nem akarta, hogy kinevessenek, nem akarta, hogy rosszat gondoljanak rólam az emberek. Pedig sokszor így történt – az izomagyú srácok mind csodabogárnak és leszbinek hívtak a folyosón. De én ezt szinte sikerként könyveltem el – nem akartam az ő köreikbe tartozni. A kortársaim, tanáraim és a szüleim összevont szemöldökét úgy értelmeztem, hogy jó úton járok. Ez volt az én művészi egyenruhám, és akkoriban tanultam meg, hogyan viseljem büszkén; megpróbáltam magam kitalálni.

Most harminchét éves vagyok és még mindig ezen igyekszem, és néha egyenruhát váltok. Néha azért játszom a meztelenséggel, mert ez felkelti az emberek figyelmét, néha azért, mert harsányan sebezhetővé tesz engem a velem egy térben tartózkodók előtt, és ez teljesen kifordítja az agyukat, mivel arra késztetem őket, hogy annak lássanak, ami vagyok … ruha nélkül.

Bármennyire is nem akarjuk ezt így látni – hiszen távolról csak egy újabb kozmetikázott szépségnek tűnik egy laza sörreklámból –, meg kell adnunk Miley-nak (és minden nőnek) a teret, hogy felpróbáhassa művészi egyenruháját. Olyan ez, mint egy kozmikus jelmezbál, de a tétek magasak. Ha megadatik nekünk, hogy játsszuk ezt a játékot, akkor van hatalmunk. Ha nem, akkor maradunk a kalitkánkba zárva.

Valószínűleg igaz, hogy az élj-gyorsan-halj-meg-fiatalon szexbomba női popsztárokat félredobják és azon a “rongykupacon” találják magukat, ahogy te mondod, de nem lenne jobb, ha az egész cselekményt átírnánk ahelyett, hogy úgy kezelnénk, ahogyan kaptuk? Keith Richards és Jagger estéről estére felmegy a színpadra segget rázni, és mindenki hüledezik, hogy nekik sikerült megöregedniük, és mégis megőrizniük státuszukat szexi előadóként.

Miért ne legyen ez igaz a nőkre is? Ki mondja, hogy Miley nem forgathatja fel a forgatókönyvet akkor, amikor csak akarja?

Én egy olyan világban akarok élni, ahol Miley (vagy bármely női zenész) twerk-ölhet vadul húszévesen, viselhet egészalakos virágmintás hippi mumut harminchétévesen, negyvenhét évesen megjelenhet átlátszó latexben, és pózolhat félmeztelenül, mint Keith és társai, a Rolling Stone címlapján ötvenhét évesen, miközben MEGTAPSOLJÁK, hogy mennyire rendben van a saját testével. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a nőknek játszaniuk kellene a kétségbeesett MÉG-MINDIG-SZEXI-VAGYOK játékot, ahogyan idősödnek. Amikor látom Madonna plasztikai műtéteit és azt a nyilvánvaló makacsságot, amivel az öregedéshez hozzááll, a bennem élő tizenéves sikítani szeretne (TE MADONNA VAGY! TE SZEXIVÉ TEHETTED VOLNA AZ ÖREGEDÉST, A KIBASZOTT ÉLETBE, ÉS NEM TETTED!), de a felnőtt bennem csak vesz egy levegőt és eszébe jut, hogy Madonna csak kiveszia saját részét a játéktérből. Az, hogy mit választ, hogyan formálja a saját arcát és testét, az kizárólag … az ő választása. Meg kell engednem, hogy ezt a döntést meghozza, és elismeréssel illetnem azért, mert ő önmaga, még ha én nem is hoztam volna ugyanezeket a döntéseket.

Ez törekvés a több szabadságra, és annak érdekében, hogy eljussunk odáig, hatalmas akadályokon és bevett elképzeléseken kell átugranunk. Én téged nyomon követtelek, a nagyon őszinte írásaidat az oldaladon a szexről és a saját szexualitásodról … és nem tudom elképzelni, hogy ne értenél velem egyet ebben a kérdésben: a nőknek több szabadságra van szükségük, hogy megmondhassák, mit akarnak (szándékos a kétértelmű utalás), kifejezhessék, hogy mit akarnak (itt is), és tiszteljék őket a bátorságukért, ne pedig megdorgálják őket azért, mert veszélyeztetik saját magukat.

Én olyan világban akarok élni, ahol a nők agyában a belső dialógus addig a pontig fejlődött, ahol egy női előadó szexbomba öltözéket viselhet, és a túlságosan is megszokott belső kórus helyett, amely azt szajkózná, hogy “IGAZSÁGTALAN! MANIPULÁLT! GYENGE! MANIPULATÍV! GONOSZ!”, magára ölti szexi öltözékét és a belső hangok azt üvöltik, “IGAZSÁGOS! ERŐS! JÁTÉKOS! BÁTOR! SZEXI!” Tudod … hajrá, csajszi! De nem “hajrá, csajszi, hagyd, hogy a férfiak manipuláljanak, vagy manipuláld te őket”. Csak … “hajrá, csajszi, viselj kibaszottul bármit, amit csak akarsz. És okosan játssz.”

Én olyan világban akarok élni, ahol MI, mint nők határozzuk meg, hogy mit viselünk és, hogy nézünk ki, és úgy játsszuk a játékot, ahogyan épp nekünk tetszik, katonanadrág az egyik pillanatban, menő hosszú ruha a másikban, ahol MI döntjük el, hogy játszunk-e a férfitekintettel és az álmodozó merevedésekkel, amelyek olyan könnyen manipulálhatóvá teszik a férfiakat. De komolyan, játsszuk együtt a játékot, egy kis odakacsintással … úgy, hogy nem bántjuk egymást. Ha a férfiak és a nők nem folytatnak állandó nyitott párbeszédet arról, hogy hogyan manipulálunk és játszunk egymással és hogyan nem (és hogyan kellene és hogyan nem), akkor mindannyian veszítünk. Mindannyian törékeny emberek vagyunk, kevés időnk van ezen a gyönyörű, szexuálisan telített, eksztatikus bolygón. Osszuk meg egymás között a lehető legteljesebb mértékben, és legyen közös játékterünk a Föld teljes méretével egyenlő.

Más szóval adjuk a fiatal nőtársaink kezébe a megfelelő fegyvereket, amikor meztelenül csatába indulnak, ahelyett, hogy visszaparancsoljuk őket a házukba, hogy vegyenek már fel egy istenverte ruhát.

Mérhetetlen tisztelettel,

Amanda Palmer

U.i. Annyira szeretlek téged és a zenéd, Sinéad, és egy csomó ember a Twitter feedemből is kérte, hogy tolmácsoljam a szeretetüket. Köszönöm, hogy megírtad a levelet és ezzel lehetőséget adtál nekem, hogy megnyissam az agyam, és remélem, hogy egy nap találkozhatom veled személyesen, hogy sírva fakadhassak és megköszönhessek neked mindent, amit tettél értem és még oly sokakért.

U.u.i. Azoknak, akik kíváncsiak azokra a csodálatos Sinéad albumokra, amelyek a tinédzseréveim filmzenéjét alkották, a két legnagyobb az “” és a  ”” voltak. Azt Sinéadra hagyom, hogy megmondja, az iTunesról vegyétek meg, vagy csak töltsétek le torrenttel. Nem tudom, milyen a kapcsolata az Ensign/Chrysalisszal … van rá esély, hogy azok a kiadók már nem is Jléteznek.

*szerkesztette 10/4 10am EST* Aznap este, amikor írtam ezt a blogbejegyzést, egy jótékonysági rendezvényen játszottam Dallasban egy nevű nonprofit szervezetnek. Egy rakás fiatal tizenéves lánynak magyaráztam el, hogy ki Sinéad, és úgy döntöttem, ukulelén játszom egy Miley/Sinéad mash-upot. A hang és a kép nem tökéletes, de igen fantasztikus volt … (és ha szívesen adományoznál a GRD javára, kattints )

 

Fordította: Barna Emília és Hudy Róbert.

 


Kapcsolódó cikkünk a három énekesnő vitájáról:

 

 

 

Hogyha emberek leszünk (válasz Puzsér Róbert írására)

augusztus 08, 2016 - 23:46

„A férfiak állatok. Szexuális ösztönök által hajtott biológiai gépek, akiknek nem szabad hinni, mert semmi mást nem akarnak, csakis dugni." Ha egy nő szájából hangzott volna el ez a magvas kijelentés, az illető (ha egyáltalán leközölték volna az írását) már rég le lenne frusztráltnémberezve, férfigyűlölőzve, horribile dictu feministázva, és ropogna alatta a máglya. De egy férfi hozakodott elő vele – őt pedig e vagány szókimondásáért még jól hátba is veregetik.

Barna Emília és Hudy Róbert: A kalapácsnyalogatástól a generációs konfliktusig: a Miley Cyrus-vita margójára

október 30, 2013 - 18:39
A kalapácsnyalogatástól a generációs konfliktusig: a Miley Cyrus-vita margójára

Néhány hete saját honlapjaikra posztolt nyílt levelekben, Facebook és Twitter üzenetekben veszett össze egymással három világhírű női előadó, Sinead O'Connor, Miley Cyrus és Amanda Palmer. A vita a 21 éves Cyrus Wrecking Ball c.

Anna Ahmatova néhány verse

november 11, 2009 - 17:11
"Rémület kavarta éji árnyak"
 

Rémület kavarta éji árnyak,
Hullongó holdfényben fejszefej.
Házfal mögött zajok motoszkálnak.
Patkány? Szellem? Tolvaj illan el?

Fülledő konyhámon vízbe csobban,
Rozzant padlón számvevést kopog,
Szikrázó koromszakállat ontva
Szökken túl a padlásablakon.

Villan föl, de elhalványul nyomban,
Gyufám dugta el, gonosz manó,
Mécslángom kioltja. Csillanó
Fegyver jobb – puskák mellembe nyomva.

Kónya Melinda kiállítása a kozmetikai célú állatkísérletek ellen a Fogasházban

december 20, 2012 - 13:52
Kónya Melinda egyik képe.

Abból a gondolatból kiindulva, hogy az elnyomás különböző formái összefüggnek, és az erőszak elutasítása magában kell, hogy foglalja az állatkínzás elutasítását, régóta propagáljuk honlapunkon a tudatos vásárlást, használatára való áttérést. Így amikor megtudtuk, hogy a "Szépséged áldozatai" címmel kiállítja Kónya Melinda festményeit, a rendezvény felkeltette érdeklődésünket.