„Pestre érve jelentkeztem a feministáknál, kik elmondták, hogy Gieswein Sándor előtt kell rövid beszédet tartanom egy küldöttség élén. Jóakaratú fejbólogatással hallgatott végig.

Általában mindenki szívesen meghallgatott minket, csak Tisza István válasza késett. Felháborodva tárgyalták, hogy tán nem is hajlandó fogadni bennünket.

Végre mégis megjött az üzenet, a képviselőház egyik termét jelölte meg. Pontosan odaértünk. Éppen takarítottak, s nagy halom szék volt egymásra rakva a terem közepén. Alig indultunk befelé, szemben a terem másik oldalán kinyílt egy másik ajtó, s belépett rajta Tisza István, szikáran, feketén, ridegen – valamiképpen gyászosan. Szónokunk, nyelves falusi menyecske – gondolom Balmazújvárosból jött – előreperdült, s kissé bőbeszédűen nekifogott a mondókájának. Közben ezt mondta.

– Mert bizony, kegyelmes úr kérem, mink azt tartjuk, hogy mikor a gyermek megszületik, az mind egyforma.

– Látja, lelkem – mondta Tisza István, – azért nem fogjuk mi egymást sohasem megérteni, mert én meg azt mondom, hogy nem egyforma!

Ezzel fordult, kiment, s bezáródott utána az ajtó.

Úgy szégyelltem magam, mint egy kutya. Éreztem, másképp kellett volna beszélni hozzá. Persze, csak látszatra egyforma minden kisgyerek, de mindeniknek egyformán meg kell adni a lehetőséget, hogy emberi életet élhessen. Ekkor ébredt fel bennem a rokonszenv ez iránt az ember iránt, aki eddig gőgösnek, maradinak, korlátoltnak véltem. Most láttam, hogy okosabb, mint mások, s éppen ez a baj.”

/Lelőhely: Honnan – hová. (kézirat), VI. rész 36-37. old/.

„A legtöbb asszony megijedt attól, hogy úgy gondolkozzék, mint Tini. Csak a feministák egyesületében talált rokonlelkekre. A feministák erősen békepártiak voltak, emellett hangoztatták a nők egyenjogúsításának szükségességét. Tini csak azt sajnálta, hogy kevesen vannak az egyesületben. Nem értik hát a magyar nők, mi történik a világban? Főképpen intelligens zsidó asszonyokkal és egykét parasztasszonnyal találkozott a József téren lévő helyiségekben, simára fésült hajú, törékeny, halk szavú entellektüellekkel, mint Regina egyik unokája és fekete-piros, erős szavú, támadó kedvű amazonokkal, mint Regina másik unokája – ezek ölni tudtak volna a békéért és harcot vívtak és harcot hirdettek… Mióta Palival találkozott, alig járt fenn az egyesületben, ideje sem volt hozzá. Mikor meghívót kapott, azzal a kéréssel, hogy okvetlen jöjjön el, lelkes buzgalommal engedelmeskedett rögtön, de utána csak kedvetlenség támadt benne s szégyenkezés, mikor a történetre gondolt.

Azért hívták az egyesületbe, mert végre sikerült kihallgatást kapniuk Tisza Istvánnál. Voltak már más politikusoknál, Apponyinál, Geisswein Sándornál, de Tisza István eddig még egyszer sem fogadta a feministák küldöttségét. Most végre! A szónokot már kiválasztották. Égő fekete szemű, faluról jött, széles szoknyás parasztaszszony volt, nyugtalan és lázadó. De azt akarták, hogy minden társadalmi osztályból legyen egy-két nő is a küldöttségben. Így hívták Tinit is. Gyalog haladtak végig a Duna-parton, ahol baljós szél fújt. Az Országház épületében valami mellékterembe vezették őket, ahol éppen takarítottak az előbb. Mintha még a szolgák is tudták volna, hogy milyen kedvetlenül fogadja ezeket az asszonyokat a miniszterelnök.

Tini megaláztatást érzett. Megálltak az egyik oldalon, nagy csomó feltornyozott szék mellett, s a túlsó falnál egyszerre kinyílt az ajtó és bejött Tisza István. Megállt egy nagy halom feltornyozott szék mellett, a másik oldalon, s így néztek egymásra. Akkor előperdült a jobbágyasszony, és tehetetlen keserűséggel, sajnos, nagyon is terjengősen beszélni kezdett. A miniszterelnök ott állt és hallgatta.

Tini sírni tudott volna csalódásában és szégyenében. Nem így kellene, nem így! De lekötözte kezét-lábát valami gátlás, és nem szólt közbe, nem kiáltott, hallgatott, lehorgasztott fejjel. minden gyermek egyforma, mikor megszületik.

Tisza István felemelte egyik kezét, valami kis, bágyadt mozdulattal.

– Hát látja, lelkem – szólt –, hát látja, lelkem, ezért nem fogjuk mi egymást soha megérteni. Mert én meg azt mondom, hogy nem egyforma.

Ezzel hátat fordított és kiment az ajtón. A küldöttség tagjai kisorjáztak a folyosóra. Tini már nem is ment fel az egyesületbe, bár tízóraira várták. Amint Angyalföld felé vitte a síró villamos, maga elé meredt és gyötörte a keserűség és szégyen. Gondolatban odaállt Tisza István elé és magyarázta:

– Kegyelmes úr, kérem, igaza van abban, hogy nem egyforma a gyerek, amikor megszületik. Nem, nem egyforma. De egyformán módot kell adni minden gyermeknek, hogy ember lehessen belőle, mert hogy ki hozott több jót, vagy rosszat magával, nem tudhatja senki. Mi ezt akartuk mondani, méltóságos úr, kérem!

Most aztán nem fogadja őket többé Tisza István. Így kihull minden a kezükből. Ezt érdemlik hát az asszonyok? Eszébe jutott az őszi nap, amikor eljött hazulról, s útközben a vonatról asszonyt látott szántani a földeken, asszonyt látott a szekerek bakján. Azért, mert szerencsétlenül mondta el valaki, amit el kellene mondani, vagy mert nem elég tapintattal intézik az ügyeket, megint az egész ország minden asszonya szenvedjen? Legyintett. Mérgesen fogta meg újra a kisujját, és összeszorított foggal levágta a tyúkszemét.”

/Lelőhely: Por és hamu. 2. kiadás. (Bp. Kráter, 2010.) 261-262. old./