„Etikai kódexet a férfiaknak is!” – a nők helyzete a segítő szakmákban

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

„Etikai kódexet a férfiaknak is!” – a nők helyzete a segítő szakmákban

május 14, 2015 - 23:01
Mit szeret egy ápolónó, egy védőnő és egy szociális munkás a foglalkozásában? Büszkék-e a hivatásukra? Változna-e szakmák bérezése, ha hirtelen többségben jelennének meg bennük a férfiak? Ki segíti őket, ha a kliensek részéről zaklatást, bántalmazást szenvednek el? Többek közt e kérdésekről szólt a „Nők, munka, baloldaliság” című beszélgetés.

Május 14-én a Gólya presszó udvarán került sor a konferencia nyitó eseményére. Az inkább a szakmák sajátosságairól, mintsem a feminizmusról szóló beszélgetésre alulfizetett, alacsony presztízsű, jellemzően női foglalkozások képviselőit hívták meg: egy védőnőt, egy idősek lakóotthonában dolgozó szociális munkást és egy . (Akik nem szeretnének teljes névvel szerepelni, és kettőjük keresztneve azonos, így foglalkozásuk szerint említem őket.) A takarítónő meghívott sajnos nem tudott eljönni; a közmunkás vendégnek pedig ez volt az első nyilvános szereplése, és az utolsó pillanatban úgy döntött, inkább csak hallgatóként vesz részt. Sajnos a társadalom egyáltalán nem biztatja a nőket a közügyekben való nyilvános megszólalásra, így érthető, hogy nem könnyű elkezdeni, de innen is szeretném őt bátorítani, hogy egy következő alkalommal ő is fejezze ki a gondolatait.

A három aktív résztvevő foglalkozása okán a beszélgetés a segítő szakmákra fókuszált. , politológus, moderátor azzal indított, hogy a feminista diszkurzusban a nők otthonon kívüli munkája kapcsán szokás leggyakrabban beszélni, holott nem biztos, hogy ez a legfőbb probléma a területen. Egy, a közelmúltban a „fekete ruhás nővérként” a hírekbe került ápolónóvel, Sándor Máriával készült ból idézett:

„Én egyszerű gyermek szakápoló vagyok, egy utolsó senki. Az elkeseredettség indított erre a lépésre, mindaz, amit nap mint nap tapasztalok az osztályon. Fantasztikus kolléganőim vannak, ők az igazi hősök, nem azok, akiket a celebshow-kban mutogatnak. Csodálatos emberek, erejükön felül, gyakran a családjuk rovására állnak helyt az inkubátorok mellett. Több gyerekes anyák, nagymamák, 30-40 éve a pályán, tele odaadással, gyerek- és emberszeretettel. Teszik ezt úgy, hogy sokszor súlyos anyagi gondokkal küzdenek. (…) De nem csak a pénzről van szó… Folyamatosan érlelődött bennem a gondolat, hogy beszélni kellene a szakma leértékelődéséről, arról, hogy nem becsülnek meg minket. Odajutottunk, hogy alig van nővér, nincs, aki leváltson, helyettesítsen, nem véletlenül dolgozunk 200-220 órákat havonta. (…) Gyakorlatilag nincs utánpótlás.”

Ezzel összhangban mindhárom résztvevő egybehangzón állította, hogy munkájában az erkölcsi elismerés nagyobb, mint az anyagi. Mindhárman hivatástudatból és a gondozottak iránti szeretetből maradtak a szakmájukban – egyikük részéről elhangzott, hogy azt az odaadást, amit a segítő foglalkozás kíván, nem is lehet megfizetni, de az állam nem is próbálja. Senkit sem a meggazdagodás vágya visz erre a munkára, de ők is szeretnének tisztességesen megélni. Elhangzott, hogy az alulfizetettség a szakma alacsony presztízsének egyik oka – a környezetük gyakran hülyének nézi őket, amiért ennyi pénzért ezt vállalják. (A másik véglet az ostoba reakciókra az az elképzelés, hogy ápolni könnyű, és mindenki ért hozzá.) Empátia is csak addig mutatkozik a nehézségek miatt, amíg az érintett be nem kerül az ellátórendszerbe – a betegek a hiányosságokkal szemben türelmetlenek, és a feszültséget az azokért legkevésbé felelős ápolón vezetik le (amit ő ennek ellenére megért). További problémaként említhető a szakma elöregedése – az egészségügyi végzettségű fiatalok külföldre mennek –, valamint az is (és ezt részben a nagy leterheltségnek, stressznek tudják be), hogy az egészségügyi dolgozók körében az átlagnál magasabb a válások aránya. (És kiegyensúlyozott háttér nélkül még nehezebb a segítő foglalkozásban helytállni.)

Az alulfizetettség másik oka az, hogy a segítő szakmákban nagyon kevés a férfi. Mint a résztvevők elmesélték, vannak a védőnő (védőférfi) és a szociális munkás szakmában férfi érdeklődők, de az alacsony fizetés miatt – ennyiből nem tudnak megfelelni az elvárásnak, hogy tartsanak el egy családot – előbb-utóbb eltűnnek. Férfi ápoló akad néhány (a jelen levő ápolónő osztályán egy fő), a betegek sokszor örülnek neki (biztonságérzetet ad számukra a férfi jelenléte), bizonyos műveletek esetén viszont kérni szokták, hogy ne a férfi ápoló végezze (e kéréseket tiszteletben szokták tartani). Két megszólaló úgy vélte, hogy az ápolás, gondozás képessége genetikai adottság, és inkább nőkben van meg, így nem tartják valószínűnek a nemi arányok megváltozását a segítő szakmákban. A védőnő pozitívnak értékelte, hogy náluk a főnökök is nagyrészt nők. Mariann kérdésére, miszerint változna-e a bérezés, ha e szakmákat hirtelen elözönlenék a férfiak, a védőnő, a közalkalmazotti bértáblára hivatkozva, nemmel felelt, a szociális munkás igennel (szerinte rögtön a duplájára emelkedne a fizetés), az ápolónő pedig úgy nyilatkozott, hogy nem tudja ezt a helyzetet elképzelni.

A résztvevők mindegyike úgy ítélte meg, hogy szakmájuk érdekképviselete gyenge (de ilyen leterheltség mellett nem is marad sok energia az ilyen fajta aktivitásra), holott nem csak a béremelés terén lenne szükség erre, hanem a munkakörülmények javítása és az emberi jogsértések leleplezése érdekében is. A szociális munkás résztvevő fontosnak tartaná a társadalom érzékenyítését a demens betegek felé. A szupervízión is javítani kellene, de már az is értékelhető lenne, ha legalább az illetékesen meghallgatnák a problémáikat. Jelenleg a gondozottak egy részével megnyilvánuló kölcsönös empátia, illetve a közösségi programok szervezése segít valamelyest a stressz feldolgozásában.

Amikor azzal kapcsolatban hangzott el kérdés, hogy hogyan kezelik a munkájuk során őket ért , kiderült, hogy a résztvevők annak elkerülését, megakadályozását egyértelműen a saját felelősségüknek tartják, és ebben a felettesük illetve a környezetük is megerősíti őket. A szociális munkás elmondta, hogy amikor egy kliense a „szerelmével” üldözte, a főnöke kinevette a problémával, így csak „ösztönös védelemre számíthatott önmagától.” Végül le tudta állítani a zaklatót, de fizikai erőszakban is volt már része skizofrén gondozott részéről. Ebben sem kapott segítséget, „megtanultam birkózni”, mondta ironikusan. Az ápolónő elmondása szerint „keménykedő jópofasággal” szokta elejét venni a szinte mindennapos kétértelmű megjegyzések elfajulásának; úgy véli, sok múlik azon, „hogyan reagáljuk le” a próbálkozást. Hangsúlyozta azonban, hogy minden helyzet nem oldható meg felettesi segítség nélkül („van, amikor szép szóval nem lehet elintézni, csak hatalommal”): kolléganőjével előfordult ennél súlyosabb zaklatás, és ott az osztályvezető főorvos közbelépett.

A védőnő elmondta, hogy vannak „próbálkozó apukák”, akikkel szemben az etikai kódexben leírtakat tudják alkalmazni, azaz nem öltöznek kihívóan, hogy (nem szó szerinti idézet, de a tartalom ez volt) „ne ingereljék a szegény, önmegtartóztatásra kényszerülő férfiakat.” „Legyen már a férfiaknak is etikai kódex!” - szólt közbe Acsády Judit (MTA szociológus, korábbi tag, jelenleg a Nőkért Egyesület pártoló tagja), kiváltva többek helyeslését. Azaz, a közönséget a zaklatásnak a nő ruházata felőli megközelítése (aminek szerintem inkább praktikus, mintsem meggyőződésbeli háttere volt – külső segítségre nem számíthatnak zaklatás esetén, marad ez a „megoldás”) nem hagyta hidegen, főleg, hogy az ápolónő is az elején leszögezte, hogy ő „nőként jött ide, és nem feministaként.” Ennek ellenére éppen ő volt a legkarakánabb, legbátrabb megszólaló, nagy hangsúlyt fektetett ráadásul a közösségi értékek és a szolidaritás hangsúlyozására – azaz, megnyilvánulásai egyáltalán nem mondtak ellent a feminista értékeknek. Utóbb kiderült, kijelentését inkább úgy értette, hogy ő nem aktivista, mintsem a feminizmustól való kifejezett elvi elhatárolódásként, a kialakult helyzet azonban mégis  dilemmát szült (amiről írtam bővebben).

Dósa Mariann, lezárva a beszélgetést, ismét Sándor Máriát idézte a fenti interjúból:

„Átöltöztem, fekete szalagot tűztem ki, és azonnali hatállyal felmondtam. De mivel nem volt, aki beugorjon helyettem, végigdolgoztam a szombatot majd a vasárnapot is. Aztán hétfőn visszavontam a felmondást, de nem azért, mert megváltozott a véleményem. Nem kérünk sokat, igazat mondunk, olyasmiről beszélünk, amiről réges-rég kellett volna, csak senki nem akarta, nem merte megtenni. Viszont ha kilépek a csapatból, a többiek isszák meg a levét. Rájuk terhelik az én 220 órámat, és összedől az osztály. Megalázó érzés volt kérni a visszavételemet, ugyanakkor nem hozhattam ilyen nehéz helyzetbe azokat, akikért az egész mozgalmat indítottam.”

Acsády Judit, aki Nagy-Britanniában azt látta, hogy a feminista szervezetek nagy létszámmal csatlakoznak a női szakszervezetek tüntetéseihez, rámutatott, hogy a jelenlegi nőmozgalomban keveset foglalkozunk a „női szakmákban” küszködő nők helyzetével („az értelmiségi feministák mással vannak elfoglalva”), és több szolidaritást, együttműködést kellene felmutatnunk velük is.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Miért "kirakat és kabaré"? - Bővebben A nők esélyegyenlőségével foglalkozó albizottság ápr. 16-i üléséről

április 18, 2013 - 23:00
Ahogy ígértük, bővebben is tájékoztatunk Az Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság A nők esélyegyenlőségével foglalkozó albizottságának április 16-i üléséről, ahol - Ékes Ilona elnökletével és Szabó Tímea alelnökkel - a fő téma a nők elleni erőszakot szankcionáló törvény tervezete volt (lett volna).
 
Az ülésen nagyon kevés parlamenti képviselő jelent meg, és közülük többen nem tartózkodtak bent elejétől a végéig, hanem "más ülésekre" hivatkozva ki-be járkáltak.