A legtöbb ember fejében olyan sztereotípiák élnek, hogy a feministák ronda, kövér leszbikus nők, akik nem kellenek a férfiaknak, holott ez egyáltalán nem igaz. Rengetegféle feminista van.

Szálfatermet, mély bariton, tarra borotvált fej. Fekete, hosszú kabát, aktatáska, vékony keretes szemüveg. Férfias jelenség Hadas Miklós, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem szociológus kutatója. Amikor felteszem neki a kérdést létezik-e feminista férfi, hosszúra nyúlik a csend, legalábbis a beszélgetésünk további, pergő ritmusához képest.

- Igen. Az a feminista férfi, aki azonosul a feminizmus célkitűzéseivel, és ezt föl is vállalja. A célkitűzés az, hogy a nemek közötti egyenlőtlenségeket csökkenteni kell, hiszen a társadalmi kapcsolatok legkülönfélébb összefüggésrendszerében – a munkaerőpiacon, a családi életben, a háztartásban, a szexuális viszonylatokban, a politikában, az egyházban – mindenhol megfigyelhetünk egyenlőtlenségeket a nemek között. Ahogy az időben előre haladunk, egyre inkább találunk férfiakat is, akik elfogadják ezeket a szempontokat. Megpróbálnak ők is úgy élni, hogy saját hatalmukat, a korlátaikat, a rögzült férfiviselkedési formákat, amelyek évszázadok és évezredek alatt alakultak ki, tudatosabban próbálják kezelni, hogy kevésbé elnyomók, kevésbé hegemónok, kevésbé hagyományosan maszkulin jellegűek legyenek. Sok férfi vállalja mindezt, hogy tudatosan nem akar a szexualitásban dominálni, és nemcsak azt fogadja el, hogy a nőknek igényeik lehetnek, hanem hogy érvényesíteni is szeretnék azokat. Nagyon sok férfi van, aki a gyermeknevelésben, úgymond, „női jogokat” követel magának. Az utóbbi időben megfigyelhető, hogy egyre több óvó bácsi, tanító bácsi jelenik meg a skandináv és angolszász országokban. Érdekes új tendencia, és jó néhány helyen törekszik rá az állam is, társadalmi konszenzus is van rá, hogy az az egészséges, ha nők és férfiak nagyjából kiegyenlítetten jelennek meg a korai életkortól a gyerekek nevelésében. És ezt sok férfi tudatosan, felvilágosodottan, a feminizmus bizonyos vonatkozásait elfogadva választja.

- Ön is közéjük tartozik?

- Bizonyos vonatkozásokban igen, mert nagyon sok mindent elfogadok abból, amit a feminizmus különböző irányzatai a zászlajukra tűztek. A kérdésben azonban van egy olyan elem, amitől az ember kissé óvakodni szokott. Ha kinyilatkoztatjuk, hogy vállalunk egyfajta szerepet, akkor könnyen megbélyegzettek lehetünk, mert az emberek tele vannak előítéletekkel sok mindennel kapcsolatban, a feminizmussal összefüggésben meg különösen. A legtöbb ember fejében olyan sztereotípiák élnek, hogy a feministák ronda, kövér leszbikus nők, akik nem kellenek a férfiaknak, holott ez egyáltalán nem igaz. Rengetegféle feminista van. Ha pedig valaki férfi létére vállalja azt a címkét, hogy „feminista”, akkor sokan azt gondolják, hogy az a hülye egy impotens, gyönge pancser lehet, aki kínjában azonosul mindezzel. Én a feminizmust a legtágabb formájában, összetett eszmerendszerként fogadom el, és érvényesítem a magam viselkedésében. Annyiban azonban nem vagyok feminista, hogy és a Gender Studieson, a társadalmi nemek kutatásán belül az utóbbi években elég egyértelműen a férfiakkal foglalkozom. Ugyanakkor bolond lennék, ha függetleníteni akarnám magamat a feminizmustól, hiszen nem jött volna létre a Men’s Studies, a férfikutatások irányzata, ha a feminizmus második hulláma az ötvenes évek második felétől kezdődően nem állította volna előtérbe a társadalmi nemek szempontjait. Mi, férfiak és nők, össze vagyunk gabalyodva, nem létezhetünk egymástól függetlenül. És akár bevallják maguknak, akár nem, egy csomó dolgot ma már a legtöbb férfi is elfogad a feminizmus egykori követelései közül. A nyugati világban valamennyien természetesnek tartjuk ma már azt, ami száz évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy a nők szavaznak, egyetemre járnak, és – egyelőre csak elvileg – ugyanannyi fizetést kaphatnak, mint a férfiak. Úgy vélték egykor Amerikában, Angliában, és Franciaországban is, hogy a nő tanulásra nem alkalmas – nincs olyan agya, ami erre képessé tenné -, és a helye a családi tűzhelynél van, szerepe pedig a gyermekreprodukció. Ezt ma már jóval kevesebben gondolják így. Akár azt is mondhatnám, hogy a nyugati társadalmak állampolgárainak túlnyomó többsége feminista, csak nem tud róla, mert nem vállalja a stigmát, mivel azt hiszi, hogy ehhez a szóhoz valami rossz dolog tapad.

- Magyarországon mióta és hányan foglalkoznak a férfikutatással?

- Nem mondhatnám, hogy túl sokan lennénk. Takács Judit nevét említhetném, aki a homoszexualitás legkitűnőbb hazai szociológus kutatója. A férfikutatások nemzetközi viszonylatban is viszonylag új fejleménynek tekinthetők, a nyolcvanas években indultak. Nemrég szerkesztettem egy kötetet Férfiuralom címmel. Ennek a könyvnek a címadó tanulmányát a kortárs szociológia talán legnagyobb alakja, a francia Pierre Bourdieu írta. Ő nem tekinthető a férfikutatások képviselőjének, ennek ellenére azt állítja, hogy az osztályelnyomástól a nemzetek közötti feszültségekig az összes uralmi viszony lényegében a férfiuralomra vezethető vissza évezredek óta.

- Milyen területei vannak a férfikutatásoknak?

- Az elvált apák és a homoszexuális férfiak kezdtek először szervezkedni elnyomott kisebbségként. Ily módon helyzetüket nagyon s hasonlóan látták, mint a feminista aktivisták. Lényegében ugyanazokat a témákat kezdték a férfiakra vonatkoztatottan vizsgálni, amelyekkel a feministák is foglalkoztak: a szocializáció legkülönbözőbb színtereit, az identitást, a barátságot, de említhetném a férfiak történelmét is. Érdekes téma a férfireprezentáció is, azaz hogyan jelenik meg a férfi a filmekben, a sajtóban, az újságokban. Számos konferencián vettem már részt e témában. Rengeteg folyóirat, internetes webhely létezik, ami férfikutatásokkal foglalkozik – elsősorban angol nyelvterületen. Az USA, Kanada, Nagy-Britannia a vezető hatalmak, de Ausztrália az igazán kiemelkedő ebben. A férfimozgalom náluk jelenik meg leginkább, bár nagyjából az amerikaiakkal egy időben indultak. Ausztráliában létezik egy önsegítő férfimozgalom ilyen területekkel: a munka nélküli férfi, az elvált, magányos férfi, az öregedő férfi, a beteg férfi, az impotens férfi és így tovább. Csoportokba szerveződnek, és pszichológus vagy más szakember segítségével próbálják kibeszélni és megoldani a maguk baját. A közös céljuk az, hogy a tehetetlenségen, a kiszolgáltatottságon túljussanak, feldolgozzák a pszichés terheket. Vagy hogy például egy olyan mozgalmat szervezzenek, amely eléri, hogy a bírák másfajta gyakorlatot vezessenek be a válóperi ítélkezés során. Ma már a családterápiában léteznek olyan pszichológiai vizsgálatok, amelyek úgy foglalkoznak a férfival és a nővel, a szülőkkel, hogy figyelembe veszik a gender-kutatások eredményeit.

- Önt mi motiválta, amikor férfikutatással kezdett foglalkozni?

- Elég hosszú folyamat volt… Egyrészt, mivel elméleti érdeklődésű valaki vagyok, a kortárselméletekkel összefüggésben kapcsolatba kerültem a társadalmi nem, a gender megközelítéseivel, illetve a feminizmussal. Ezeket olvasván láttam, hogy sok férfi csatlakozik, és önálló kutatási területeket is kialakítanak maguknak. A nemi meghatározottságra nem lehet nem odafigyelni, ha a társadalmat érteni akarjuk. Másrészt mivel a tömegkultúrával és a sporttal foglalkozom, rájöttem, hogy ezek vizsgálata során is ajánlatos odafigyelni a nemi meghatározottságra. A futball kapcsán mindenki számára egyértelmű, hogy ez jellegzetesen a férfivilágba illeszkedő tevékenység. Amikor például a futballhuliganizmust próbálom megérteni, akkor óhatatlanul be kell jöjjenek olyan elemek, mint a származás, a munkanélküliség, a peremhelyzetű fiatalok agresszív viselkedésének magyarázatai, melyek során figyelembe kell venni a férfiasságnak összetevőit. A sport, a futball, a szurkolói kötődések vagy az identitás vizsgálata során számomra elég jól működtek azok a szempontok, amelyeket a feminizmusból, a gender-kutatásokból merítettem. Harmadrészt pedig, igyekeztem olyasmivel foglalkozni, amiről úgy éreztem, hogy belülről ismerem. Úgy is mondhatnánk, hogy elkezdtem a saját férfi mivoltom rekonstrukcióját és dekonstrukcióját, hiszen magamon kellett átszűrnöm, amit olvastam, amit tapasztaltam, például a sportos, a sportoló vagy a sporthoz kötődő férfi kategóriájával kapcsolatban is.

- Úgy érzem, törvényszerű, ha az ember kutat valamit, ha valamivel mélyebben foglalkozik, akkor változik, fejlődik ő maga is. Ezt Ön is átélte?

- Persze, persze. Amit a férfiakról elmondhatunk, azok bennem – mint ahogy egy vízcseppben is ott van a tenger – valamilyen módon szintén érzékelhetők. Az önmegismerésem szempontjából is fontos lett és lesz a továbbiakban is, hogy működtessem, kamatoztassam azokat az ismereteket, amelyeket menet közben elsajátítottam. Bizonyos értelemben a rejtett hegemón maszkulinitás, machizmus fékezésére irányuló törekvések is fölerősödtek bennem. Láttam magamat húszévesen, harmincévesen… Eszembe nem jutott egykor, hogy nem az a természetes, ahogy fiatal férfiként a többi férfihoz vagy nőkhöz, illetve a sportpályán a többi sportolóhoz viszonyultam. Rájöttem, számos olyan elem volt a magatartásomban, ami azért létezett, mert férfiként neveltek adott helyen és adott időben, és elsajátítottam bizonyos férfi viselkedési formákat. És elég megdöbbentő volt, amikor rájöttem, hogy amit a kutatók megfogalmaztak a férfiakkal kapcsolatban, annak jelentős része rám is érvényes. És ha kicsit is komolyan veszem magamat, akkor nem árt elgondolkozni azon, hogy helyes-e, ha ezt vagy azt teszem. Ebből a szempontból valóban komoly változások történtek az életemben. Amennyiben elfogadom a feminista definíciót, és elfogadom, hogy a nemek közötti hatalmi viszonyoknak kiegyensúlyozottaknak kell lenniük, akkor ebbe az irányba próbálok elmozdulni: igyekszem fékezni a magam hegemón maszkulinitását.