Az előbb véletlenül megütötte a fülemet a Duna TV Családbarát c. műsorában Dr. Horváth Mónika gyermekgyógyász, pszichoterapeuta nyilatkozata. A téma a következő volt: "Váljunk, vagy ne?" A szakember a meglehetősen vitatható komplementer szemlélet mellett érvelt, miszerint a pár tagjai "kiegészítik egymást" (azaz ami nincs meg az egyikben, az megvan a másikban) Ezt a nézetet gyakran alkalmazzák a női és férfi szerepek elkülönítésére, és most is ez történt. "A kapcsolat arról szól, hogy kiegészülünk egymás által" - ezt én vitatnám, szerintem egy párkapcsolatot inkább tartanak össze a hasonlóságok, mint a különbségek. Egy párkapcsolat arra hivatott, hogy plusz örömet adjon az életben, és nem arra, hogy az egyébként önmagában nem teljes, "béna" embert mankóval lássa el, vérző oldalát egy másik ember szintén vérző oldalával betapassza. Nem mindegy, sem a magam, sem a másik szempontjából, hogy azért kell a kapcsolat, mert élvezem, vagy azért, mert rosszul vagyok nélküle.

A szakember mindenesetre így folytatta: "például kiegészítjük egymást a szexualitásban" Oké, gondoltam, de kezdtem gyanakodni. "És már területen is" - beszélt tovább. "Másként működik a női agy és a férfi agy" - na itt már pláne rosszat sejtettem, és nem alaptalanul: "A gyermeknevelésben is eltérő szerepeket töltünk be, és ha ezek a szerepek felcserélődnek, nem tudunk kiegészülni, és a kapcsolat megromlik."

Ismét a "jaj, felcserélődnek a nemi szerepek" sirámot visító kórus egy hangja, melytől annyira megsüketültem, hogy a mediáció melletti érveket, és annak bizonygatását, hogy a válság bizonyos szakaszaiban a "harmadik" megjelenését is meg lehet bocsátani, már meg sem hallottam. Lássuk be, ez a pánikkórus az önérvényesítő nőkre mutogat mint a családot szétziláló fő bűnösökre, és emellett a nem hímsoviniszta férfiakat abnormálisnak, nevetségesnek, kórosnak tűnteti fel.

Mennyivel józanabbul, mennyivel normálisabban közelítette ugyanezt a kérdést Vass Virág: szerinte a válásokért és a gyermekvállalási kedv csökkenéséért nem a progresszív, hanem éppen hogy a hagyományos nemi szerepek okolhatók, melyeknek része, hogy a magyar háztartások többségében a házimunka és a gyermeknevelés majdnem teljes egészében a nőkre hárul. (A cikk itt olvasható.)

Lehet választani, melyik irányban történjen a változás: erőltessük a nyilvánvalóan elbukott hagyományos családmodellt - amikor sokszor a férfiaknak is terhére van az eltartó, kenyérkereső, pénzeszsák szerep, az, hogy még ha akarnának is a gyerekeikkel foglalkozni, alig látják őket, és esetleg 50 éves koruk körül elviszi őket a szívinkfartus - e problémákról bővebben lásd a Mentsük meg a férfiakat nevű szervezet honlapját, a  hagyományos nemi szerepeknek hála, már ilyet is kellett alapítani - házimunkába beleunt, az önérvényesítés hiányába belekeseredett feleségük - akinek nincs semmi ideje magára -  pedig besavanyodik mellettük. Nem lenne jobb egy haladó, modern szemléletű családmodellt népszerűsíteni, ahol mindkét fél egyenlően (azonos feladatokkal, vagy ha vannak "reszortok", azonos idő-és energia ráfordítással) kiveszi a részét a házimunkából és a gyermeknevelésből, így mindkettőjüknek marad ideje magára, és nem mellesleg marad idejük egymásra? Ha már mindenáron ki kell egymást egészítsék a felek, ez akkor fog megtörténni, ha az együttélés, család  egy támogató légkört teremt, mely mindkettőjük személyiségét gazdagítja, nem pedig korlátozza. Egy ilyen modell egy fiatal nőnek is nagyobb eséllyel meghozza a kedvét az olyannyira propagált férjhezmenéshez, illetve gyermekszüléshez  - míg a hagyományos nemi szerepek által biztosított borús kilátások, a cselédszerep inkább menekülésre késztetik őt. Ha el akarunk érni valamit, hamarabb járunk sikerrel, ha az adott dolgot vonzóvá tesszük, mint ha hibáztatunk, vaskalapos meggyőződéseket sulykolunk, és bűntudatot keltünk. Mi a könnyebb: lebeszélni az embereket a válásról, vagy vonzóvá tenni a házasság intézményét? Mi az eredményesebb: büntetőadó gyermektelenek számára, vagy a gyermekvállalás körülményein változtatni?