A szülés mint trauma - Sheila Kitzinger könyvének ismertetője

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam

A szülés mint trauma - Sheila Kitzinger könyvének ismertetője

december 28, 2009 - 12:55
Ez a fontos, a szülés során elszenvedhető traumákról szóló könyv magyarul sajnos csak 2008-ban jelent meg (az eredeti 2006-ban készült). Ha húsz évvel korábban írta volna meg a szerző, azonnali segítséget jelentett volna nekem. Akkor született második gyerekem (szüléseim története a című írásban olvashatók). Hazajöttem a kórházból, és hetekig csak sírtam. Nem értettem, mi történik velem, hiszen gyönyörű, egészséges kislányom született, akivel kezdettől nagyon könnyű volt az életem. A mai napig rémálmaim vannak a szülésről, sőt, ha csak arról álmodom, hogy terhes vagyok, verejtékben úszva ébredek fel. A könyvet elolvasva sok mindent megértettem így utólag, segített feldolgoznom a történteket, ezért mindenkinek, a szülés előtt és után állóknak is nagyon ajánlom. A szülés előtt állóknak talán abban is segíteni tud, hogy elkerüljék a traumatizálódást.

Az író azt kutatja a könyvben, hogyan kezelik a szülést a 21. században, és hogy ez milyen hatással van az anyákra, ill. miért éli meg nagyon sok nő traumaként a szülést.  Arra jut, hogy „kultúránkban szüléskor sok mindent tesznek a nőkkel, ami traumatizáló számukra, ugyanakkor nem támasztják alá kutatási eredmények" id="_anchor_1" name="_msoanchor_1">[K1] ”. A kórház, az ott dolgozó orvosok, ápolónők teljes mértékben átveszik a szülés feletti kontrollt a szülő nőtől: testét steril lepedőkbe burkolják, megrepesztik a magzatburkot, magzatmonitorhoz láncolják, beöntést adnak neki, megvizsgálják, megmondják, mikor nyomjon, mikor ne, rászólnak, hogy ne panaszkodjon a fájdalom miatt stb. A nőből páciens lesz, egy gépezet része, akitől azt várják, hogy alkalmazkodó legyen, higgyen az orvosnak, és legfőképpen azt tegye, amit mondanak neki. A szülés során teljes passzivitásra kényszerítik. További súlyos következményekkel jár, hogy a szülést általában az órához igazítják (pl. ha nem tágul a méhszáj óránként egy ujjnyit, már nem tekintik hatékonynak a fájásokat stb.), s emiatt számos beavatkozást végeznek anélkül, hogy a szülő nővel egyeztetnének, aki így nem kerül soha döntési helyzetbe, mások döntenek róla. A beavatkozások további beavatkozásokat tesznek szükségessé. Ilyenek lehetnek az alábbiak:

  • Szülésmegindítás – Hatására a szülés fájdalmasabb, ezért gyakoribb a fájdalomcsillapítók használata. A szülésgyorsító szert kapott anyák újszülöttjei 1,6-szer nagyobb eséllyel sárgulnak be, az anyák egyharmadánál pedig nem spontán hüvelyi szülést kell végrehajtani (császármetszést vagy hüvelyi szülésbefejező műtétet).
  • Burokrepesztés – Célja a szülés felgyorsítása. Általában ez nem történik meg, viszont ez után már tényleg fontos, hogy minél gyorsabban megszülessen a baba, mert a védelmező burok hiánya miatt nagyobb az esélye annak, hogy a baba megfertőződik. Az anyákon így még nagyobb a nyomás, hogy gyorsan „teljesítsenek”.
  • Gátmetszés – Rutinszerűen végzik Magyarországon is, bár a szülések csak nagyon kis hányadában lenne rá szükség. Arra hivatkoznak, hogy jobb vágni, mint hagyni, hogy apró, szemmel láthatatlan repedések keletkezzenek, amelyek nehezebben gyógyulnak, mint a tiszta, szép vágás. Ez egész egyszerűen nem igaz. A repedések sokkal hamarabb gyógyulnak maguktól, míg a gátmetszés sokszor elfertőződik, de mindenképpen lassabban gyógyul.
  • Császármetszés – Nagyon gyakran indokolatlanul alkalmazzák. Mellette szól, hogy 20-30 perc alatt elvégezhető, így kényelmesen beilleszthető a munkaidőbe. Valójában még a tervezett császármetszések halálozási aránya is duplája a hüvelyi szülés halálozási arányának. További lehetséges következmények: gyulladás a méhben, vérátömlesztés, tüdőgyulladás, méhrepedés, a babáknál légzési problémák, alkalmazkodási zavar.

Külön fejezetben foglalkozik a szerző a szexuális erőszakon átesett nők szülésével. A szülés feletti kontroll elvesztése nagyon hasonló a szexuális erőszak közben megtapasztalt helyzethez, ezért ezekben az esetekben különösen oda kell figyelni arra, hogy a szülést a lehető legteljesebben a vajúdó nő irányíthassa. A fejezet végén jól használható ötletek, tanácsok találhatók a szülő nő, a partner és a szülésznő számára.

A szerző felsorolja a traumatizálódás, a PTSD (poszt –traumás stresszzavar) tüneteit is:

  • Visszatérő és betörő emlékek, emlékbevillanások
  • Rémálmok
  • Szorongás – a nő szorong, ha bármi olyasmi történik, ami az eseményre emlékezteti pl. a baba születésnapja.
  • Menekülés a traumára emlékeztető helyzetektől, személyektől pl. várandós nők, szülésről szóló műsorok kerülése
  • Lelki eredetű amnézia – nem sokra emlékszik a szülésből, az emlékképek felaprózottak, töredezettek, nem állnak össze folyamatos, elbeszélhető eseménnyé.

Az író a fájdalomról azt vallja, hogy az emberek fájdalomérzékelési küszöbe csaknem azonos: elektromos árammal végzett laboratóriumi kísérletekben a résztvevők általában ugyanannál a pontnál jelzik a fájdalmat. De a fájdalom nemcsak egy érzet, hatással vannak rá kognitív, tudati folyamatok is, mint pl. milyen a környezetünk, biztonságban érezzük-e magunkat, mit gondolunk a fájdalomról, meg vagyunk-e rémülve, zavarodottak vagyunk-e. Amikor úgy érezzük, hogy nem tudjuk irányítani, a fájdalom rosszabb, mint amikor lehetőségünk van az irányítására. Aktivitás közben a fájdalomérzet mellékessé válhat. Mindezek miatt is fontos lenne, hogy egészen más körülmények között szülhessünk a kórházakban is, mint ahogy jelenleg szokásos. „Az aktív szülésvezetés, a lavinaszerűen egymást követő beavatkozások és a mozgáskorlátozás kihangsúlyozza a fájdalmat. Ez fokozottan igaz azon esetekben, amikor a nőt ágyba kényszerítik, amikor nem vehet semmit szájon át magához (különösen, ha a folyadékbevitelt is korlátozzák), ha intravénás infúziót kötnek be, vagy ha folyamatos magzati monitorizálást és /vagy rutinszerűen belső vizsgálatokat végeznek. A fájdalomérzet fokozódásához a kórházi környezet is hozzájárulhat, ha nem biztosít megfelelő privát szférát, ha a nő körül idegenek jönnek-mennek, ha a körülmények kényelmetlenek, és ha nagy a zaj, és erősek a fények. Az elviselhetetlen fájdalmak előhívásának csaknem bombabiztos módja, ha az anyától megvonják a folyamatos személyes támogatást a vajúdás és a szülés alatt.”

S mivel a kórházakban a szülést a nő csak elszenvedi, ezért fájdalomérzete is sokkal nagyobb, mint természetes körülmények között lenne, s így szükségessé válik a fájdalomcsillapítás. Tehát már megint a beavatkozás következtében kell újra beavatkozni. A használatban levő fájdalomcsillapítók (kéjgáz és ópiátok) azonban egyrészt hatnak a babára is, másrészt sok nő  bűntudatot érez amiatt, hogy nem bírta a fájdalmat nélkülük elviselni. Az epidurális érzéstelenítés valóban hatékonyan mulasztja el a fájdalmat, de ennek is vannak mellékhatásai: az anya vérnyomása csökken, a babának jutó oxigén is kevesebb, így pulzusa lelassul vagy rendellenesen felszökik. A kitolási szakasz meghosszabbodik, aminek súlyos következményei lehetnek: pl. császármetszés, az újszülött károsodása. Csak néhányat soroltam fel a lehetőségek közül. A szerző ezek helyett alternatív fájdalomkezelési technikákat ajánl, mint pl. a folyamatos személyes támogatást (doula), a bőr alá adott sterilvíz injekciót, akupunktúrát, akupresszúrát, shiatsut, reflexológiát, önhipnózist, relaxációt, masszázst, a légzés, a hangadás, a vizualizáció és a helyzetváltoztatás megfelelő használatát.

A legmegrázóbb a könyvben az volt, ahogy a szerző beszámol arról, hogy a nők gyakran magukat hibáztatják traumatikus szülésük után. Bűnösnek érzik magukat és alkalmatlannak a feladatra. Sokan azt gondolják, hogy a szülés nem így végződött volna, ha ők erősebbek, elszántabbak vagy asszertívabbak. Ami történt, az ő hibájuk.

Ezt támasztja alá a kultúránkban oly elterjedt anya-magzat konfliktus elmélete is: az orvosok úgy érzik, hogy ők a magzat egyedüli érdekvédői, akit az anya ellenében is meg kell védeniük. Ez történik, amikor a nő nem teljesíti az orvosi tanácsokat, ami lehet magzati operáció, vérátömlesztés, vagy császármetszés. Vagy amikor az anya ragaszkodik olyan magatartásformákhoz, amelyek a gondozók szerint veszélyeztetik a babát, pl. nem eszik húst, alkoholt fogyaszt, nem mond fel egy veszélyes munkahelyen. Azt az anyát, aki otthon szeretne szülni, aki visszautasítja a szülésmegindítást, felelőtlennek tartják. A bűntudatkeltéssel általában elérik, hogy a nő nagyon kevés választási lehetőségével se merjen, tudjon élni, viszont ha végül valami rosszul sül el, csak magát okolhassa: miért nem tudott nemet mondani.

Szó esik a könyvben a partnerekről, arról, hogy a férfiak gyakran járatlanok a „női dolgokban”, s hogy gyakran nem is akarnak többet tudni, hanem inkább mindent ráhagynak a szakemberekre, s így elszalasztják azt a lehetőséget, hogy kapcsolatuk csúcsélményeként élhessék át a szülést. Módszereket olvashatunk arról, hogyan lehet továbblépni a traumatikus szülés után: beszélni kell róla minél gyakrabban, hasznos lehet önsegítő csoportba járni, vagyis olyan nőkkel együtt lenni, akiknek szintén traumatikus szülésük volt (ezt akár chat-szobákban is meg lehet oldani). Fontos szerepe van a gyógyulásban a partner, a család, a barátok, segítők megfelelő viselkedésének: fontos, hogy hagyják elmondani félbeszakítás nélkül a nő történetét, higgyenek neki, ne próbálják meggyőzni, hogy rosszul látja, érzi a dolgokat, fogadják el a valóságát. Ne pszichiátriai betegként kezeljék, hanem olyan nőként, akivel a szülés során, ebben a nagyon kiszolgáltatott helyzetben rosszul bántak.

A szerző végezetül bemutatja az elérhető alternatív szülési módszereket, a választott, független dúla vagy szülésznő pozitív szerepét, az otthonszülést, a születésházakat, a szülőmedencét, s hogy mennyire fontos szülési tervet készíteni, mert így a nő még nyugodt körülmények között tud előre felkészülni váratlan helyzetekre is.

A könyv egy idézettel zárul:

„Az átlagos nő spontán vajúdása olyan esemény, amelyet olyan bonyolult és egymáshoz tökéletesen hangolt folyamatok fémjeleznek, hogy azt bármilyen beavatkozás csak eltéríti az optimálistól. A kísérők egyetlen feladata, hogy tisztelettel forduljanak e lenyűgöző folyamat felé, ezzel eleget téve az orvoslás legfőbb szabályának: Nil nocere. Ne árts.” (G. Kloosterman)


 

 

Schimcsig Nóra az ICAN Magyarországról

november 29, 2011 - 14:03
Schimcsig Nóra. Fotó: Kallos Bea

Fontosnak tartom, hogy minél tájékozottabbak legyenek a nők a szülést illetően, így megfelelő döntést tudnak hozni életük egyik legfontosabb eseményéről. Sajnos, nekem is személyes tapasztalatom, hogy több orvos is  a császáros előzmény miatt rögtön a műtétet javasolta. Az egyik kapásból kis isjelentette, hogy "ne akarjak kísérletezni", rá sem kérdezett, hogy mért végződött az első szülésem császármetszéssel.

Nem kellene így lennie. (M. B.)

 

 

Csokor helyett önrendelkezést! - Anyák napi gondolatok

május 07, 2017 - 00:17

A patriarchátus a szavak szintjén mindig is kiállt anyaság intézménye mellett. A gyermekei vélt vagy valós szükségleteiért önmaga alapvető emberi szükségleiről is lemondó anya sztereotip alakja tökéletesen megtestesíti mindazt, amit a férfiuralom elvár a nőktől: a csendes láthatatlanságot, kiszolgáltatott, feltétel nélküli engedelmességet a férfiközpontú rendszernek, a takaréklángra kapcsolt szexualitást és szakmai ambíciókról való teljes lemondást.

A sürgősségi császármetszések aránya - nyílt levél a Feminfónak

január 15, 2014 - 23:02
Kedves Feminfo!

Szeretnénk rámutatni, hogy a címmel 2013. november 19-én megjelent cikk ebben a formájában meglátásunk szerint sajnos nincs összhangban az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének (WHO) 2009-ben megjelent, A sürgősségi szülészeti ellátás felülvizsgálata című kézikönyvében írottakkal, mindenekelőtt a WHO-nak a császármetszések elfogadható arányára vonatkozó ajánlásával.

Amikor a bábákat hagyják dolgozni...

december 14, 2010 - 16:23
Ina May Gaskin

A Szent Imre kórház szülészetén az alternatív módszerek és a bensőséges légkör megvalósításán kb. 15 éve dolgozó főorvos magát félig orvosnak, félig bábának vallja, és mindkét szakma előnyeit egyesíti magában. Második gyermekem kizárólag bábai segítséggel, szintén a Szent Imrében látta meg a napvilágot, hiszen dr. Bálint Balázs tudja, hogy az orvos nyugodtan háttérben maradhat, ha minden úgy megy, ahogy a természet elrendelte.

A GYES esete a feminizmussal

július 31, 2009 - 21:02
A GYES esete a feminizmussal

A bölcsődék sorra szűnnek meg, az óvodákban egyre hosszabbak a várólisták, miközben azt is jól tudjuk, hogy egy kereset általában nem elég a háromtagú család fenntartásához. Szinte nem létezik részmunkaidős állás, és a munkahelyeken nem ritka a független nők előnyben részesítése az anyákkal szemben. Munkára szükség van, csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ne dolgozzanak; nem beszélve arról, mennyire kiszolgáltatottá válik az a nő, aki elfogadja az anya és háziasszony kizárólagos szerepköreit.

"Tőlem ezért nem kapsz munkát" – szerzőnk válasza Jakab Andor blogbejegyzésére, avagy: Mennyit ér egy Nő?!

augusztus 15, 2011 - 11:54

A kérdés a közösségi oldalakon igen elterjedt és népszerűnek tűnő elolvasása után fogalmazódott meg bennem. Az író minden köntörfalazás nélkül hangot ad véleményének, mellyel, úgy tűnik, nincs egyedül, és sajnos számos állást kereső nő számára megszokott, hogy munkáltatóként nem alkalmazna női munkaerőt. Az indok egyszerű: nem éri meg!

Előítélet, politika, gyerek

augusztus 21, 2011 - 19:58
A szombati Fehérvár FC–Dunaújváros NB II-es labdarúgó-mérkőzés 88. percében pályára lépett a fiatal tehetség, Orbán Gáspár. A számára jutó 120 másodperccel ügyesen sáfárkodott, volt egy rövid sprintje, egy jó passza, és közös erővel szerelte az ellenfél egyik játékosát. Mozdulatairól a Magyar Távirati Iroda az esemény súlyához képest szegényes, mindössze öt fényképből álló galériával számolt be. Nemzetközi statisztikák szerint két perc alatt legalább 60 jó minőségű fotográfiát lehet készíteni.