„Nézd már, mekkora segge van!”

„Hogy vehet fel ilyen alakkal ilyen ruhát, mindjárt elhányom magam!”

„Hogy meri magát így mutogatni, hogy mer aktképhez modellt állni ilyen testtel?”

„Mi? Hogy swingerklubba jár? És jut neki pasi?” (Képzeld el, igen. Sok.)

Az ilyen jellegű megjegyzések fordítása:

Hogy mer nem zsákba öltözni, nem húzni papírzacskót a fejére, és nem bújni el szégyenében, hogy meri önutálat helyett jól érezni és kifejezni magát?

Kultúránk úgyis olyan nagyra tartja a „bevállós” nőket, tessék, Réka aztán bevállalós volt, és mindent megmutatott. Modellt állt Schiller Noa fotóművésznek, és az elkészült (nem pornográf) aktképek közül kettőt feltett a Facebookra.

Ja, hogy nem így gondoltátok azt a bevállalósságot? Tényleg? Hű, meg vagyok lepve! Na és miért nem?

Vajon akkor is ilyen kritikahullám (még bizonyos „barátok” részétől is), hisztéria (és jelentés, majd a Feminista Hálózat oldalának, ahova a képeket újból feltöltötte, törlése) lett volna a vége, ha Réka alkata megfelel a jelen kor mainstream szépségideáljának? Kötve hiszem.

Schiller Noa fotója

A másik ember testalkata, kinézete vagy bármi egyéb testi tulajdonsága miatti megszégyenítését body shamingnek, azaz testszégyenítésnek nevezzük. (Lásd Szabó Móni vonatkozó prezijét.) Ez a verbális illetve lelki erőszak egy változata (amely öltheti előítélet, diszkrimináció formáját), és irányulhat a testalkaton túl például

– az esetleges betegségekre,

– veleszületett vagy balesetből eredő fogyatékosságokra,

– az életkorral járó változásokra (például ha egy korán őszülő nő meri nem festeni a haját),

– a szőrtelenítés divatjához való viszonyulásra és az ezzel összefüggő választásokra,

– a nők terhesség, szülés után megváltozó alakjára,

– a testmódosítással összefüggő önkifejezési választásokra (piercing, tetoválás),

– transzneműek és interszexuálisok esetén a születéskor nekik tulajdonított nemükkel összefüggő nemi szervek meglétére vagy hiányára,

– de akár cisznemű (nem transz) emberek, főleg nők nemi szerveire (például „olyan, mint a pulyka orra”, „denevérszárny” „tevepata” stb., sőt újabban a férfiakban is mesterséges aggályokat gerjesztenek a péniszük mérete vagy a heréik formája miatt),

– másodlagos nemi jellegekre (egy nő mellének méretére, feszességére, vagy éppen ha vékony, van-e dereka, stb.)

– sőt akár olyan szintű dolgokra, mint egy szemüveg –

a lista szinte végtelen, ahogy a bántalmazás e fajtáját elkövetők fantáziája és kegyetlensége is. (Például képesek azt mondani az áldozatuknak, hogy legyen öngyilkos, és van, aki meg is teszi.)

Mégis, a testszégyenítés leggyakoribb típusa a fat shaming, azaz a kövér emberek megszégyenítése. Mi lehet az oka annak, hogy a kövérség a mi korunkban és kultúránkban, más, a populáris ideáltól szintén eltérő testi tulajdonságokhoz képest is, kiemelten stigmatizált?

A leggyakoribb válasz erre az, hogy „mert az elhízás nem egészséges” – és a fat shaminget elkövető ember meggyőzi magát, hogy még jót is tesz áldozatának a szurkálódásával. Nem, nem tesz jót – cseszegetéssel, bántással soha senkinek nem teszünk jót; sőt még azt is elérheti, hogy a megbántott személy elkeseredésében többet egyen és még tovább hízzon. Gratulálok. (Bővebben lásd Cynthia Landrum unitárius lelkész blogjában a fat shaming posztot. Ő azt is írja, hogy még ha a bántással el is érjük a viselkedésváltozást, az sem igazolja magát a bántást. Igaza van.)

Másrészt, a dohányzás sem egészséges, az alkoholfogyasztás sem, a drogozás sem, ezek mégsem járnak olyan mértékű megbélyegzéssel, mint az elhízás, sőt, adott esetben még menők is. Mint Caitlin Moran kifejti az általam nemrég olvasott Hogyan legyünk tökös csajok? kissé szerencsétlenül fordított, ám remek könyvében (Alexandra, 2013, 115–119. p.), a túlevés a stresszel való megküzdési stratégiák, illetve önpusztítási formák „hierarchiájának” legalsó fokán helyezkedik el, pedig effektíve a környezetnek ez árt legkevésbé, hiszen az egyén munkaképes, működőképes marad. Moran a magukat szétivó, szétheroinozó, mégis agyonéltetett celebeket említi, de elég csak egy átlagos, „fú, hogy bebasztunk a hétvégén”-kezdetű monológra gondolnunk, amelyet általában csak kedélyes nevetgélés, netán irigykedés követ. Ám képzeljük csak el, mi lenne egy „fú, hogy telezabáltam magam süteménnyel”-kezdetű beszámolóra a reakció.

Másik szokásos válasz, hogy „mert a kövér emberek igénytelenek”. Persze, aki sugárban hány az alkoholtól, sokkal igényesebb. Ezen túlmenően, honnan tudhatjuk, hogy a másik ember miért úgy néz ki, ahogy, jelen esetben mi vezetett az elhízásához?

Egyrészt, valóban túlevés? És nem genetikai betegség, vagy valamilyen gyógyszer szedése, stb.?

Másrészt, ha túlevés, az biztos, hogy igénytelenségből fakadt? A már említett, az evés mint a társadalmi beilleszkedéssel leginkább összeegyeztethető káros stresszlevezetési forma mellett az is tény, hogy szexuálisan bántalmazottak egy részénél is előfordul az elhízás, hogy védőpajzsot növesszenek maguk köré, és – mivel saját magukat, a megjelenésüket hibáztatják a történtekért – a további bántalmazók érdeklődésének felkeltését megakadályozzák. (Ez természetesen nem tudatos folyamat.) Túlevést okozhat az elhanyagoltság, mellőzöttség, és számos egyéb lelki probléma is.   

Harmadrészt, ha valóban csak igénytelenségből fakadt, akkor ugyan mi van? Bármelyik modell vagy testépítő bevallja, hogy az ideális női/férfi alkat elérése és fenntartása komoly munka, és egyéni adottságoktól függ, hogy mennyi munka. Nem mindenkinek a saját dolga eldönteni, hogy mit tart fontosnak, mire akar kiemelten energiát szánni, mibe akar munkát fektetni?

A kövérség megítélésében ráaádásul a nemek szempontjából kettős mérce uralkodik. Jessica Valenti felhívja a figyelmet He's a Stud, She's a Slut: 50 Double Standards Evevy Woman Should Know c. könyvében arra, hogy a kövér férfiaknak, mivel őket nem kizárólag a külsejük alapján ítélik meg, számos lehetőségük van kompenzálni és presztízst szerezni, és a tv-ben, médiában sokkal több kövér férfi színész látható, mint nő. Azaz, a kövér férfi csak nagy darab, netán erős, mackós alkatú, a kövér nőkkel szemben viszont közel sem ilyen elnéző címkék léteznek (tehén, bálna, Brünhilda, hogy csak párat említsek).    

Tizenéves koromban – aminek egy részét önbizalomhiánnyal vesztegettem el, mert én is teltebb alkatú voltam a kilencvenes évek szépségideáljánál – meghatározó olvasmány volt számomra Naomi Wolf A szépség kultusza című könyve, a legelső feminista mű, amit elolvastam. Ebben Wolf szemléletesen ír a „vasszűzről”, a láthatatlan kínzóeszközről, amelybe korunk szépségideálja préseli bele a nőket, és amelynek belső tüskéi a testükbe (és lelkükbe) fúródnak, ha át merik lépni a kultúra által megengedett méretbeli határokat. De közelíthetjük onnan is (vö. Sandra Lee Bartky, Iris Marion Young kutatásai alapján, lásd Magyar Filozófiai Szemle 36., 1992), hogy a nők kevesebb helyet foglalhatnak, mint a férfiak, és ez nem csak a képviselői, vezetői és professzori székekre vonatkozik. Elég csak megnézni, hogyan ül le egy nő (összezárt, keresztbe tett lábbal, a lehető legkevesebb helyet foglalva), és hogyan egy férfi (hanyagul szétvetett tagokkal, bátran kihasználva a rendelkezésére álló teret).  

Ha egy nő több teret mer elfoglalni a számára kijelöltnél, akár szó szerint, akár szimbolikusan, megbélyegzésre, szankcióra számíthat. Akár saját nőtársaitól. Ennek is megvan a sajátos logikája. A testszégyenítés nemtől függetlenül pusztító dolog, de minden nő, aki egy másik nő ellen elköveti, a patriarchális elnyomást támogatja. Bűnrészesek a női magazinok sztárpocskondiázó rovatai is, amelyek pellengérre állítják a sztárokat néhány felszedett kiló, egy előnytelennek ítélt ruha, vagy szőrtelenítéssel összefüggő szokásaik miatt – innen tanulják a nők ezt az egymással rivalizáló mentalitást. A férfiuralomnak ez érdeke: amíg a nők egymás seggméretét kritizálják, addig sem gondolkodnak el a társadalmi helyzetükön, addig sem fognak össze és lépnek fel együtt az érdekeiért. Úgyhogy, aki nő létére egy másik nőt aláz a kinézete miatt, a patriarchátus seggnyalója lesz.

…És szándékosan nem vettem fel az érveim közé azt, hogy Réka egyébként milyen szeretni való, és sokat veszít, aki előbb ítélkezik, mint hogy megismerné. Ez igaz, de nem tartozik a tárgyhoz. Mert nem kell kompenzálnia. Ha nem lenne ennyire szeretni való, akkor is ugyanennyi joga lenne kövérnek és bohémnak lennie. Senkinek nem kell extra jófejséggel kompenzálnia, ha kövér (cigány, meleg, transznemű, zsidó, fogyatékkal élő, tetovált, sebhelyes arcú, rocker, stb.) Rékának semmivel sincs kevesebb joga, ahogy egy rosszindulatú kritikusa fogalmazott, „pin-up girlnek vagy múzeumi műalkotásnak képzelnie magát”, mint bárki másnak, akinek az alkata közelebb áll a mai kor szépségideáljához.

Végül, Liptay Orsolya kommentje jól összegzi a mai történések (és a Facebook moderálási elveinek) képmutatását: "ez az egész a prűd és álszent amerikai értékrend miatt van, ahol kiborulnak egy cicitől és a sorozatban a fiúk eltakarják a szemüket, ha véletlenül meglátják a másik péniszét, de a szólásszabadság szellemében nem probléma, ha a pl. nők elleni erőszakra buzdítanak."

„Olyan kultúrában élünk, ahol az embereket jobban érdekli, hogy a másik hogy néz ki, mint az, hogy hogy érzi magát”

– mutatott rá Dr. Wirth Judit egy, a családon belüli erőszakkal kapcsolatos képzésen. A látszat minden. Ha az megvan, szinte senki nem firtatja, mi van mögötte. És ha nincs meg, akkor sem.  

Update: késő este újra elérhetővé vált a Feminista Hálózat Facebook-oldala, igaz, az ominózus képek nélkül (A.R.)