Csak kvótát ne! De akkor mit?
1909-ben a hazai Feministák Egyesülete 31 pontban gyűjtötte össze a női választójog mellett szóló érveit.
1. Mert a nő ugyanúgy tartozik engedelmeskedni a törvényeknek, mint a férfi: kell tehát, hogy részt vehessen azok alkotásában. 2. Mert a nőt éppen úgy megadóztatják, mint a férfit, és mégsem szólhat bele az adók felhasználásába.
Továbbolvasva a listát csak fokozódik az az érzésünk, hogy a felsorolt problémák nagy része mára sem oldódott meg: láthatjuk a de jure és a de facto egyenlőség közt tátongó szakadékot. A korai feministák sem önmagáért, nem dísznek akarták a szavazati jogot, hanem kezdettől fogva eszközként tekintettek rá a nők egyenlő társadalmi részvételéhez, és nemcsak az aktív, hanem a passzív választójogért is küzdöttek. Pozitív példaként tekintettek Finnországra: lapjuk, A Nő és a Társadalom 1907-ben beszámolt arról, miként vívták ki a finn nők az elsők között a választójogot, és hogyan választottak be rögtön mintegy 19 képviselőnőt a parlamentbe. (Magyarországon ma, 110 évvel később csak eggyel van több, míg Finnországban azóta arányuk 42 százalékra nőtt.) Ezek a különböző pártállású és helyzetű, foglalkozású nők nem késlekedtek, eszük ágában sem volt csendben a háttérbe húzódni és pártérdekekhez idomulni, hanem rögvest meg is kezdték munkájukat – nőként, és női érdekek mentén. Ezt a hozzáállást sikerült hazájuk politikájában meghonosítani, és az eredmény magáért beszél: Finnország ma az egyik bezzegország, ha a nemek egyenlősége kerül szóba, és – amennyiben valakinek a méltányosság és az arányos képviselet önmagában nem elég – születésszám és gazdasági helyzet szempontjából is bőven megelőz bennünket.
Hazánkban az első képviselőnő, a keresztény feminista szerzetes, Slachta Margit 1920-ban foglalta el székét. 1945 – az általános választójog bevezetése – után a képviselőnők száma emelkedett, noha az érdemi döntésektől gondosan távol tartották a delegált nőket. A rendszerváltás utáni első kormányban hét százalék volt a női képviselők aránya, és azóta is csak tíz százalék körül mozog – még sincs talán még egy olyan nőjogi intézkedés, amely olyan tartós ellenállást vált ki, mint a kvóta. 2007-ben Sándor Klára és Magyar Bálint képviselők törvénymódosító javaslatát az Országgyűlés elutasította. 2010 végén civilek próbálkoztak: 27 ismert magyar nő népszavazást kezdeményezett. A látványos kampány (felöltözött női és levetkőzött férfi hírességekkel) sem tudta elérni, hogy összegyűljenek a szükséges aláírások. 2011 novemberében Ertsey Katalin vitanapot kezdeményezett a parlamentben a nők közéleti szerepvállalásának növeléséről. Zsigeri volt az elutasítás a kvótával szemben, de egyéb megoldási javaslat nem vetődött fel – azóta az ügyben nem történt semmi. Mára a női kvóta kiszorult a közbeszédből, legfeljebb ellenzői emlegetik fel néha, hogy a biztonság kedvéért földbe döngöljék, még mielőtt valakinek újra eszébe jut felvetni.
Pedig azt már láthatjuk, hogy a női képviselők aránya átmeneti intézkedés nélkül – melyet a hazánkban is érvényben lévő ENSZ CEDAW nőjogi egyezmény is szorgalmaz – nem fog emelkedni. És itt meg is találtuk a kvótával szembeni ellenérzés fő okát: míg az egyezmény a maga „köteles minden megfelelő intézkedést megtenni” fordulataival érintetlenül megbújhat 35 éve a belső jogban, a női kvóta vállalása már keményebb dió volna. A számok ugyanis makacsul ellenállnak a különféle olvasatoknak, és nehéz őket paternalizmussal, princípiumokkal meg jóindulatú szexizmussal kozmetikázni.
(....)
De a kvóta önmagában nem elég. Ez az egyetlen ellenérv, amivel – annyi különbséggel, hogy az ötlet elvetéséhez nem tartom elégséges indoknak – egyetértek. Kanyarodjunk vissza a finnekhez: ők maguk a nemi egyenlőség terén elért tartós sikereiket a szolidaritással magyarázzák. Vagyis az első 19 képviselőnő hatékony érdekképviseleti munkájához olyan férfiak is kellettek, akiknek nem a nők kiszorítása és a politikai elit kocsmai haveri körré züllesztése volt a fő törekvésük. Még nem késő próbálkozni.
A teljes cikk ITT olvasható.
A cikkre érkezett válasz ITT.