Számos nemzetközi egyezmény rögzíti minden embernek az élethez, a testi épséghez és az emberi méltósághoz való jogát.

 

Mivel a férfiak uralta társadalom hajlamos vitatni azt a radikális eszmét, hogy a nők is emberek, az ENSZ CEDAW Egyezménye külön tér ki a nőkkel szembeni diszkrimináció minden formájának tilalmára. 

 

Mindezek ellenére naponta jogsértések százai, ezrei történnek a nőkkel szemben a világ minden országában: az országok vezetői távolról sem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy ezek az egyezmények ne csak írott formaságok maradjanak.

 

Ehelyett inkább megpróbálják elhitetni a nőkkel, hogy a specifikus jogaik nem léteznek - a CEDAW bizottság rendszeres felszólításai ellenére sem tesznek meg mindent az Egyezmény ismertté tétele és a nők jogtudatosságának növelése érdekében.

 

Sőt, megpróbálják elhitetni a nőkkel, hogy a jogaik nem fontosak, hogy az egyetemes emberi jogok az ő jogaikat már teljes egészében tartalmazzák, és nincs szükségük külön diszkriminált társadalmi csoportként való fellépésre.

 

Megpróbálják, továbbá, elhitetni a nőkkel, hogy érdekeik képviseletére a kormányban, a parlamentben férfiak is alkalmasak. 

 

Megpróbálják elhitetni a nőkkel, hogy az őket ért bántalmazásért ők maguk a hibásak, és az elkövető felmenthető: nem csak hogy büntetéssel nem kell számolnia, de képviselői és polgármesteri székét is megtarthatja. 

 

Megpróbálják, végül, elhitetni a nőkkel hogy jogaikért, érdekeikért, biztonságukért küzdeni felesleges, idejétmúlt, nevetséges; hogy a feminizmus férfiellenes és a családon belüli erőszak elleni küzdelem családellenes.

 

Minden évben február 14., a V-nap az a nap, amikor mi, nők, tömegesen kinyilvánítjuk, hogy mindezeket a hazugságokat többé nem vagyunk hajlandók elhinni! 

 

Február 14. az a nap, amikor az egész világra kiterjedő mozgalomból nyilvánvalóvá válik, hogy a nők elleni erőszak kultúrától független. 

 

Az a nap, amikor kijelentjük:

- az erőszak egyedül az elkövető hibája és felelőssége,

- az erőszakra nincs mentség,

- az áldozatnak joga van az emberi méltóságát tiszteletben tartó igazságszolgáltatáshoz,

- és joga van a bántalmazás megismétlődésétől való azonnali védelemhez.

 

Kijelentjük továbbá e napon, hogy a nők elleni erőszak semmiféle kultúrára, hagyományra, vallásra, népszokásra hivatkozva nem igazolható. Nem igazolható az áldozat viselkedésére vagy öltözködésére hivatkozva, és nem igazolható akkor sem, ha az áldozat azt állítja, hogy megbocsátott az elkövetőnek.

 

És ez a nap, amikor tudatosítjuk, hogy nem hunyhatunk szemet az erőszak felett: közvetlenül vagy közvetve, de mindannyian érintettek vagyunk.

 

Azt gondoljuk, messze van India, ahol naponta lánygyermekek ezreit kényszerítik férjhez?

A mi társadalmunkban a gyermekekkel szembeni szexuális visszaélés gyakoribb, mint hinnénk.

 

Azt gondoljuk, messze van Afrika, ahol a nők mellét égetéssel lapítják, és szeméremajkaikat, csiklójukat brutálisan megcsonkítják?

A nyugati társadalomban egyre több nő folyamodik műtéti megoldáshoz, hogy az egészségét, szexuális élvezetét, életét kockáztatva a mellét és a nemiszervét a populáris média és a pornó diktálta szépségideálnak megfelelőre alakíttassa.

 

Azt gondoljuk, messze van Szaúd-Arábia, ahol a nők csak az egész testüket, arcukat fedő burkában léphetnek utcára?

Nyugati társadalmunkban ugyan tetszőlegesen öltözködhetünk, ám ha zaklatás vagy nemi erőszak áldozataivá válunk, a közvélemény vagy akár a bíróság legitim okként hivatkozhat öltözködési választásunkra.

 

Azt gondoljuk, messze van a becsületbeli gyilkosságok és a megtorlásként alkalmazott nemi erőszakok egyik helyszíne, Irán?

A mi kultúránkban is öléssel és megerőszakolással büntetik a nőket, ha nem hunyászkodnak meg, ha saját akaratot mernek felmutatni, ha el merik hagyni bántalmazó partnerüket.

 

MInderre a megoldás: a nők mint csoport láthatatlanságának nem csak február 14-én kell megszűnnie, hanem az év minden napján, és nem csak az utcán, hanem a parlamentben is!

 

Susan Osborne szerint a feminizmus majd akkor válik okafogyottá, ha a világ vezetőinek fele nő lesz.

 

Akkor talán már csak egy vidám emlékezés erejéig fogunk összegyűlni táncolni, és az utánunk jövő generációk csak a mi történeteinkből fogják ismerni az erőszakot. 

 

Hogy ez az idő mikor jön el - rajtunk múlik!