Pulitzer-díjas traumafeltárás – „Hogyan tanultam meg vezetni”

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

Pulitzer-díjas traumafeltárás – „Hogyan tanultam meg vezetni”

október 29, 2021 - 09:41
A Hogyan tanultam meg vezetni egy olyan nő története, aki a volán mögött ismeri meg az utak és az élet szabályait.

„Ahhoz, hogy elmondj egy titkot, néha előbb el kell mesélned egy történetet.” Így kezdődik Paula Vogel Pulitzer-díjas drámája, a Hogyan tanultam meg vezetni (How I learned to drive). És a darab számos erénye közül ez talán a legnagyobb: hogy a történettel, a hasonló történetekkel is szembesít bennünket. Nem hagy meg abban a kényelmes hitben, hogy a titkok és a tragédiák csak úgy, önmagukban léteznek; kíméletlenül felrajzolja a teljes képet.

Vogel 1951-ben született, tizenöt drámát írt, a Wikipédia szerint begyűjtött tíz díjat, köztük a fent említett Pulitzert. Magyarra eddig egyetlen művét sem fordították. (Bár Desdemona: Színmű egy zsebkendőről című drámájáról hat évvel ezelőtt Puskás Andrea tartott egy .)

A Hogyan tanultam meg vezetni bemutatója 1997-ben volt, 2020 elején pedig ismét színpadra került, ekkor már a Broadway-n. Itthon – hacsak valaki nem volt olyan szerencsés, hogy a külföldi előadások valamelyikét lássa – a darabnak csak olvasói lehetnek, és ők is csak angol nyelven érik el a művet. A Hogyan tanultam meg vezetni semmit nem próbál leegyszerűsíteni, fekete-fehéren láttatni, ezért úgy érzem, hiba lenne néhány szóban summázni, hogy miről is szól. Az 1998-as kötet hátsó borítóján ez a fülszöveg olvasható: „Sajátos humorú, meglepő és letaglózó történet a túlélésről, egy fiatal lány és egy idősebb férfi közti, felkavaró kapcsolat tükrében. A Hogyan tanultam meg vezetni egy olyan nő története, aki a volán mögött ismeri meg az utak és az élet szabályait.” A fiatal lány Kicsi Lil, a férfi Peck Bácsi, a nagybátyja. A kettőjük között feszülő „felkavaró kapcsolatról” pedig minden jelenet egyre többet és többet árul el. De nemcsak róluk. A többi szereplőt: a családtagokat, az iskolatársakat mindössze hárman jelenítik meg, ahogyan ezt valamikor az ókori görög színházakban a kórus tette. Az antik görög kórus visszaemelése nem öncélú: arra hívja fel a figyelmet, hogy ebben a szituációban nem a férfi főszereplő az egyetlen elítélhető résztvevő, hiszen minden a teljes közösség előtt, és részvételével történik.

A befogadás nyilván nagyon szubjektív, de a dráma mesteri építkezése engem egy adott pillanatban eljutatott arra a pontra, hogy már nem éreztem fontosnak, hogy pontosan mi történik a két főszereplő között. Pedig nagyon hosszan épp ez a nyomozói kíváncsiság tartotta fenn a feszültséget: csak egy unokahúg rajongását látom, amit a nagybácsi az illőnél jobban kihasznál? Egy bakfis kacérkodását? Vagy konkrét abúzust, pedofil bűncselekményt? A tudás fontossága nem valamiféle megbocsátás vagy bagatellizálás miatt szűnt meg bennem. Éppen ellenkezőleg. Hirtelen rádöbbentem, hogy a jelenetek közül egyetlen egynek sem lett volna szabad megtörténnie, a leginkább ártatlannak tűnőnek sem. Mert épp az a relativizálás, amit a társadalom folyamatosan gyakorol, és amivel a darab finoman, de határozottan szembesít, teszi lehetővé, hogy a zaklatás megtörténhessen, hogy az áldozat bűntudatot érezzen, hogy a trauma elmondhatatlanná, feldolgozhatatlanná váljon.

A kontextust, a fenti sajátos társadalmi megegyezést tükrözik például az iskolai jelenetek. A főszereplők kettőse mellett, a darab közepe táján több iskolai emlék elevenedik meg. Ezek egyike egy iskolai buli, ahol Kicsi Lil két osztálytársnőjével (a Női és a Tinédzser Kórustaggal) áll, miközben Greg, egy alacsony, épp Kicsi Lil mellkasáig érő fiatalember többször felkéri táncolni. 

„Férfi Görög Kórus: (Gregként, Kicsi Lilnek) Jó estét. Szeretnél táncolni?

Kicsi Lil: (gyengéden) Köszönöm szépen, Greg – de ezt inkább végigülöm.

Férfi Görög Kórus: (Gregként) Ó. Rendben. Akkor megpróbálom később. (Eltűnik.)

Tinédzser Görög Kórus: Óóóó. (Kicsi Lil ellazul.)

Női Görög Kórus: Szánd már meg. Valakinek meg kellene.

Kicsi Lil: De annyira alacsony.

Tinédzser Görög Kórus: Nem tehet róla.

Kicsi Lil: De a feje pont (Kicsi Lil mutatja) eddig ér. És szerintem azért a gyors számoknál kér fel, hogy lásson – tudod – ficánkolni.

Női Görög Kórus: Irigyelem a gondjaidat. (A zene megváltozik; Greg egy pillanat alatt átvág a termen.)

Férfi Görög Kórus: (Gregként) Jó estét újra. Megtisztelnél azzal, hogy pörögsz velem a parketten?

Kicsi Lil: Ez… nagyon hízelgő, Greg. De én… én csak nem szeretem a gyors számokat.

Férfi Görög Kórus: (Gregként) Ó. Nem gond. Rendben. (Eltűnik. Tinédzser Görög Kórus utána néz.)

Tinédzser Görög Kórus: Ez annyira – szomorú.

Női Görög Kórus: Tudod, örülnöd kellene, hogy a pasik látni akarják, ahogy ficánkolsz. Ők csak pasik. Ez a dolguk.”

Örülj, ha szexuálisan érdeklődnek irántad, még akkor is, ha valójában kényelmetlennek érzed – nem mondhatjuk, hogy 1997 óta megváltozott ez a társadalmi norma. … 

A darab bő két évtized elteltével is sajnálatosan aktuális. A 2020-as bemutató kapcsán a New York Times készített a szerzővel, a rendező Mark Brokaw-val, és a két főszerepet játszó Mary-Louise Parkerrel és David Morse-szal. 

Vogel az interjúban elmondta, 45 évesen írta a darabot, de a történet feldolgozása közben rá kellett döbbennie: „mindig a középiskolában érzed magad, nem számít hány éves vagy”. A dráma önéletrajzi ihletésű, amit Vogel sokáig cáfolt. Ennek egyik fő oka az volt, hogy el akarta kerülni a címkézést, a kategorizálást. Úgy látja, amikor nők írnak önéletrajzi ihletésű művet, akkor az mindig „vallomásos mű” – miközben soha nem mondják ezt Sam Shepard-re vagy Eugene O’Neill-re. Vogel azt is elmondja az interjúban, hogy tudja, sok embert feldühít a férfi főszereplő árnyalt, emberi ábrázolása. De néha jó emberek tesznek rossz dolgokat. Lehetnek betegek. „Nem bocsátok meg neki (a nagybácsinak, akin Peck figurája alapul), de együttérzést és sajnálatot érzek. És meg kellett bocsátanom önmagamnak, mert a gyerekek gyakran érzik bűnösnek magukat.” – jelenti ki a szerző. A női főszerepet játszó Mary Louise-Parker pedig azt emelte ki, hogy a kölcsönösség sok szempontból fennáll Peck és Kicsi Lil között, a kapcsolatuk rendkívül összetett, miközben természetesen rossz és káros.

Ezt az összetettséget, mellette a társadalom sajátos, az abúzust csöndben félrenézve eltűrő beállítódását rajzolják ki a jelenetmozaikok, amelyek közül jónéhány a tényleges vezetési leckék során játszódik. A szerző választása valószínűleg nem véletlen. Az autó szimbolizálja a férfiak szabad mozgását és döntési lehetőségét, meg azt is, hogy egy nő viszonya ehhez gyakran ambivalens. Peck Bácsi „kislánynak” nevezi az autót, mire Kicsi Lil rákérdez: miért nőnemű? A válasz így hangzik:

„Jó kérdés. Nem lenne muszáj nőneműnek lennie – de amikor lehunyod a szemed, és olyan valakire gondolsz, aki válaszol az érintésedre – valakire, aki csak érted dolgozik, és megadja, amire vágysz – én ilyenkor mindig nőnemű valakit látok. De te hívhatod, ahogy neked tetszik.”

Kicsi Lil elgondolkozik, majd úgy dönt, hogy nem változtatja meg az autó nemét.

Ugyanebben a jelenetben elhangzik még egy kulcsfontosságú párbeszéd.

„Peck: Nincsenek fiaim. Te állsz a legközelebb ahhoz, amit egy fiú jelenthetett volna számomra – úgyhogy adni akarok neked valamit. Valamit, ami tényleg számít.

Van valami a vezetésben – amikor te irányítod az autót, és csak te vagy, a gép, meg az út – ezt senki nem veheti el tőled. A hatalmat. Az autómban sokkal inkább érzem önmagamnak magam, mint bármi más helyen. És ez az, amit neked akarok adni.

Rengeteg seggfej van a világban. Őrültek, arrogáns idióták, részegek, dühös kölykök, vén trottyok, akik alig látnak – és neked fel kell készülni az ilyenekre. Meg akarlak tanítani, hogy úgy vezess, mint egy férfi.

Kicsi Lil: Az mit jelent?

Peck: A férfiak megtanulnak magabiztosan vezetni – és agresszíven. Az út hozzájuk tartozik. Defenzíven vezetnek – mindig szemmel tartják a másik fickót. A nők hajlamosak rá, hogy udvariasan vezessenek – hogy bizonytalankodjanak. És ez végzetes lehet.”

Talán ironikus, hogy épp a zaklató nagybácsi összegzi, hogyan vezetünk, hogyan létezünk egy patriarchális rendben. Én azonban sokkal inkább szimbolikusnak éreztem: az egyenlőtlen viszonyokat jól jellemzi, hogy az ad védelmet, az biztosít – valamennyi – mozgásteret, aki szóban vagy tettekben bántalmaz. A már idézett interjúban Vogel úgy fogalmaz: a darab célja, hogy mély tisztelettel viszonyuljon azokhoz a nőkhöz, akik hasonló élményen mentek keresztül. Mert ezekről a traumákról beszélni sem lehet, úgy pedig nem feldolgozhatók, az áldozatok nem képesek továbblépni. A nyílt kiálláshoz, húsz évvel a metoo mozgalom előtt, valószínűleg elképesztő bátorság kellett. De ez az a téma, amiről olykor ma sem könnyű beszélnünk, de amiről ma is beszélnünk kell – mindaddig, amíg a görög kórus félrenéz.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Sisterhood és a mítoszok

július 23, 2009 - 11:43

És a kép máris nem oly idilli, a házastársi hűség mögött a korabeli patriarchális társadalom elnyomógépezetét pillanthatjuk meg, amely arra kényszeríti a jobb sorsra hivatott Pénelopét, hogy tipikusnak tartott asszonyi tevékenysége (szövés) mögé bújva, örök várakozásra kárhoztassa magát, míg Odüsszeusz a világot járja. A szorgalmas, hasznos házimunkát végző asszony képe így rögtön más színezetet kap, mert bár Pénelopé maga kreatívnak tartja tevékenységét, valójában nincs más választása, amennyiben meg akar menekülni a kérőktől, akik természetesen csupán az anyagi javakra pályáznak.

Imre Flóra: Szerelem

december 14, 2009 - 09:30

Szerintem zseniális...

 

Imre Flóra: Szerelem

 

A szűk völgyben szögesdróttal lezárt út.

Bronzpatájú, verítékes lovak,

Kékesvörösben hullámzik a hátuk,

Rohannak a láthatatlan hómezőkön,

 

Felnyilallik a föld a lábuk alatt.

 

És ég és hegy. És árnyékuk a víz.

A szem egy pillanatra visszahőköl.

Más ég és hegy, más színű itt a víz.

 

Valami kiált a nyers levegőben.

Egy percnyi görcsbe rándult némaság.

Feszülések. Az érdes semmin át

"Kísérteties kísértetek és a nőiség kulturális mítoszai az angol irodalomban" - beszámoló Séllei Nóra előadásáról

március 12, 2010 - 10:40
Alfred Kubin: Madame - modern csillárdísz

 Mielőtt valakit elragad az egyre inkább elharapozó ideológiai divathullám, és a hagyományos, veretes értékek nevében elkezdi romantizálni az otthonmaradó, "karrierjének" (általánosító szitokszó) átszellemült mosollyal búcsút intő, önalárendelő családanya képét, esetleg a mindennapi güriként megtapasztalt (valószínűleg rosszul megválasztott) munkától megfáradva nőként kívánatosnak tartaná ezt az életformát, a házasság és az anyaság efféle kizárólagos megélését; nem csak Beauvoir A második nem c.