A nem létező nem
(A támadás célpontja ismét a sokat szidott, ám annál kevésbé ismert "gender-elmélet" - ismét dilettáns módon. Az Élet és Irodalom sportszerűtlen húzása volt, hogy a szakmai választ - Huszár Ágnes nyelvész, a Pécsi Egyetem habilitált kandidátusa, többek között A Bevezetés a gendernyelvészetbe c. könyv szerzője tollából - nem közölte le. Mi megtesszük - a szerk.)
Az Élet és Irodalom hetilap LIV./40., 2010 okt. 8-i ) számában közölte Szilágyi Gyula írását A harmadik nem címmel. (Ugyanebben a számában közölte a hetilap a szegedi Nyelv, Ideológia Média konferenciájának „Csatlakozunk a felhíváshoz című írását.)
Szilágyi Gyula már évtizedek óta közöl az ÉS-ben úgynevezett „irodalmi riportokat”, ezek sorába tartozik ez is. Az „irodalmi riport” nem szövegének művészi megformáltságában különbözik a publicisztikai műfajtól, hanem abban, hogy álnéven vagy kezdőbetűkkel jelezve „szólaltat meg” valódi vagy fiktív személyeket. Így egyetlen tényállítás sem igazolható, se nem cáfolható, a következményeket senki nem viseli: sem a megszólaló (fiktív) személyek, sem pedig a szerző, aki, úgymond, „megszólaltatta” őket.
Egyszerűen szólva: az „irodalmi riport” se nem irodalmi, se nem riport. A szerző azt tárja az olvasók elé, amit, úgymond, „az emberek gondolnak”, jelen esetben a gender-elméletről.
Szilágyi terjedelmes felvezetésében „össztársadalmi viszolygást” emleget, „amikor a hölgyek teljes emancipációjának filozófiai, ideológiai alapjáról esik szó”.
Ez a viszolygás „azt a riadalmat” kelti benne életre, amit fiatal nevelő korában érzett, amikor megtudta, hogy az egyik rá bízott kamasz szexuálisan inzultált egy másikat, s amikor Fritz Kahn könyvéből megtudta, hogy voltak olyan lovas katonák, akik szexuális aktust bonyolítottak le a lovukkal.
Ez a komótosan kibontott hangulati felvezetés kiteszi a cikk egyharmadát. Ezek után szót kap a szerző két ismerőse: „T. A. 43 éves építészmérnök” és a „Teljes névtelenséget kérő 35 éves főiskolai tanár”. A szerző többi ismerőse nem hallott még a „gender-elméletről”, ez a kettő viszont képes markáns véleményt is megfogalmazni róla. Ez pedig – sugalmazza a szerző – kompetens értelmiségiek szakszerű véleménye az „új irányzat”-ról, melynek alapvetését helyesen találják meg Simone de Beauvoir 1949-ben (61 éve!) megjelent A második nem-ében.
„T. A. 43 éves építészmérnök” elégedett azzal, hogy mennyi magas rangú katonanő szolgál az Amerikai Egyesült Államok hadseregében (a magyar honvédségben eddig nők maximum csak az ezredesi rangfokozatig jutottak el, a néhány ezredesnő is a hadászatilag kevésbé fontos területeken: egészségügy, kommunikáció látja el feladatát), s örömmel tölti el a „csípőre feszülő farmerek világában”, hogy nem tiltják már el a nőket a nadrágviselettől..
A harmadik hang, a „Teljes névtelenséget kérő 35 éves főiskolai tanár” vélhetőleg a kutatói szakértelmet képviseli a trióban. „A gender-elmélettel kapcsolatos publikációkat olvasgatva nagyon rossz ízű gondolatok” fogalmazódnak meg benne. Ezek a gondolatok nem korlátozódnak az ún. gender-elmélet képviselőire: „Nincs okom rosszat mondani a nőkről, de azt hiszem, mindegyikük lelke mélyén egy militáns feminista lapul”. Párhuzamot von a kilenszázhuszas évek szovjet nőpolitikája és az általa genderelméletnek nevezett irányzat között, melynek során történésztől szokatlan tájékozatlansággal egy platformba sorolja Lenint és a vele éppen a nőkérdésben radikálisan szembekerülő Kollontájt.
Ekkor válik végérvényesen világossá az olvasó előtt, hogy az írásban következetesen alpári viccelődés és gúny tárgyává tett, egyes számban „gender-elméletként” emlegetett irányzat az a konstruktivista filozófia, mely csakugyan tagadja az „objektív” nemi kategóriák létét és a biológiai nemeket is úgy értelmezi, mint a nemekről alkotott „konstrukciók” biologisztikus kivetítéseit. (Vö. Judith Butler: Problémás nem. A feminizmus és az identitás felforgatása. Budapest, Balassi, 2007. és Seyla Benhabib: Situating the Self. Gender, Community and Postmodernism in Contemporary Ethics. Now York, 1992.) Ezek a gondolkodók azonban férfi és női nem esszencialista felfogásához képest nem harmadik nemet posztulálnak, ahogy az írás címe sugallja, hanem ellenkezőleg, dekonstruálják, szinte feloldják azt.
És hogy mit mond magáról a feminizmusról, annak számos irányzatáról, a genderről való filozófiai gondolkodásról, vagy akárcsak annak a konstruktivista változatáról a fiktív „főiskolai tanár” fiktív feleségének mondása: „Akkor majd nekem is lesz farkam?”
Abszolúte semmit.
S mit mond a szerkesztői koncepcióról az a tény, hogy ugyanabba a számba teszik a nők jogait sértő alkotmánytervezet elleni tiltakozó levelet és ezt a bornírt, reflektálatlan hangulatkeltést? Talán csak annyit, hogy összetévesztik a mindkét félnek egy pofont egalitarizmusát a kiegyensúlyozott véleményszabadsággal.
Utóirat: Ennek az írásnak az első változatát az ÉS-nek küldtem el. Nem közölték, azzal az indokkal, hogy „egy riport nem a lap álláspontját tárja az olvasók elé”, hanem a riportban megszólaló (?) emberekét.
Hát ennyit a kiegyensúlyozott véleményszabadságról.