A menyétnő - mesék a női testről

Olvasási idő
9perc
Eddig olvastam

A menyétnő - mesék a női testről

augusztus 27, 2019 - 18:13
Simonidés az i.e. 7. században tízfajta nőt különböztet meg, mindet egy-egy állathoz hasonlítva: a menyétnő megbízhatatlan, semmi kedvesség, semmi szépség nem szorult belé, és főleg visszataszító szexualitással bír.

 

Ez az írás a folytatása.

Az antik görög művészetben évszázadokig, nagyjából a hellénisztikus korig (i.e. 323 – i.e. 30) csak elvétve ábrázolták a nők mindennapjait, különböző életszakaszait (az öregséget is legfeljebb csak groteszk formában). Az i.e. 5. század végén ugyan megjelennek a házassági előkészületeket bemutató jelentek, de nem mindig dönthető el, hogy mitológiai vagy valós életből vett eseményről van szó. Az otthoni jelenetek kifejezetten ritkák. A nők életének nagy részébe, elzártságuk okán, nem is nagyon láttak bele a mesterek, de valószínűleg nem is annyira érdekelte őket.

Annak ellenére, hogy az i.e. 6. - 5. századi attikai vázák az erotikus jelenetek bőséges és változatos tárházát nyújtják, a lehetséges következményeket, azaz terhességet, szülést sosem ábrázolnak. Ez utóbbi legfeljebb mitológiai témáknál bukkan fel, bár ott sem naturalisztikusan – ld. Athéna Zeus* (!) fejéből, Dionysos pedig a combjából születik. Terhes nő tehát ritka a görög (és római) ikonográfiában, de szentélyfelajánlások közt gyakori az uterust, fötuszt, sőt, placentát ábrázoló tárgy. I.e. 4-2. sz-i görög, etruriai, latiumi, campaniai, általában termékenységet patronáló istenségek szentélyeiből sok ilyen ex voto került elő. Néhány esetben a röntgenfelvételek kis golyókat mutattak ki a terrakotta uterusmodellekben. Ezek utalhatnak embrióra, de akár betegségre, cisztára is.

A hellénisztikus kori ún. „keleti Aphrodité” terrakottaszobrok egy csoportján (Louvre, New York), amelyek valószínűleg a kisázsiai Myrinában készültek, a hason fiókhoz hasonló nyílás található levehető fedéllel. A New York-i darab „fiókjában” 2 cm-es miniatűr figura is volt: a fötusz. Hérophilos, alexandriai orvos i.e. 300 körül végezte az első boncolást. Írásos munkái ugyan nem maradtak fenn, mindenesetre lehetséges, hogy ekkor már jobban ismerték a női testet. A figurák jelentése egyébként nem feltétlenül evidens: funerális kontextusban utalhat egy fiatalon elhunyt nő kívánt, azonban csak mágikus úton, a túlvilágon realizálódó terhességére, de maga a fötusz az elhunytat is szimbolizálhatja, és a remélt újjászületést.

Héraklés születéséről több forrás is beszámol, és mivel a történet túlmutat a mitológián, sok mindent megtudunk belőle a szülésről és a női testről alkotott korabeli elképzelésekről. Ábrázolásokon csak a terhességet megelőző (Zeus Amphitryon, a férj képében látogatja meg Alkménét), illetve a születés utáni eseményeket ábrázolják (Zeus Hérát becsapva átadja neki Héraklést, hogy az istennő megszoptassa; Héra kígyót küld a csecsemő Héraklésre, de az legyőzi). Több verzió szól arról, hogy Héra Eilethyia, a szülés istennője segítségével késleltette Héraklés megszületését, mivel Zeus azzal hencegett, hogy aki azon a napon születik, a legnagyobb hős és uralkodó lesz, ebből Héra természetesen rájött, hogy Zeus (ismét) félrelépett. Alkménének a szülésnél van egy segítője, akinek a kilétéről több változat maradt fenn az antik forrásokban (Pausanias, Ovidius, Libanius, Antoninus Liberalis). Az elbeszélések megegyeznek abban, hogy a segítő csellel veszi rá a szülés istennőjét (Pausaniasnál a Pharmakidest, „boszorkányokat”), hogy engedje el a kötést (mágikusan keresztezett kezek, lábak), lehetővé téve így Héraklés megszületését. Úgy képzelték, hogy a magzatot valamiféle kötél tartja benn a méhben, innen erednek a csomók és kötések kifejezések a születéssel kapcsolatban a forrásokban (az eiléo ige = csavarni, kötni, benne van Eilethyia nevében is). Éppen ezért a görög-római világban vajúdó nő közelében tilos volt keresztezni a lábakat, karokat, a hajat is kiengedve kellett hordani, hogy minél kevesebb csomó legyen a közelében.

Szintén közös vonás a történetváltozatokban, hogy a segítő lánynak valamiképpen köze van a menyéthez: vagy a nevében van benne a galé (menyét) szó, vagy a szülésistennő változtatja át bosszúból menyétté, vagy egyéb tulajdonságokkal jelzik menyétszerűségét. Antoninus Liberalis (i.sz. 2. század) azt is leírja (Met. 29.), hogy a menyétet Hekaté istennő megsajnálja, és maga mellé veszi. Héraklés pedig felnőve szobrot állít neki, és attól kezdve ő, valamint a thébaiak áldozatot mutatnak be előtte évente. Arról is szó esik, hogy a menyét visszataszító szexualitással bír (szájon át szül, és fülön át termékenyül meg). Tehát egyszerre segítő és visszataszító lény, így érthető, hogy a félelmetes, alvilági Hekatéhoz is kapcsolódik. Simonidés az i.e. 7. században tízfajta nőt különböztet meg, mindet egy-egy állathoz hasonlítva: a menyétnő megbízhatatlan, semmi kedvesség, semmi szépség nem szorult belé, és főleg visszataszító szexualitással bír. Aelianus (2-3. sz) Az állatok természetéről c. munkájában (15.11.) úgy írja le az állatot, mint ami valaha ember volt és Galénak hívták. Boszorkány és varázslónő hírében állt, buja és abnormális szexualitással. Hekaté változtatta át menyétté haragjában. Az állatról azt írja, hogy rosszindulatú, megtámadja a hullákat, szemüket kivájja. Ha heréje egy nőhöz ér, akkor az meddővé válik („visszatartja a közösüléstől”), a belei bizonyos módon elkészítve és borhoz adva szétválasztják a barátságot. Máshol így ír: noha az egyiptomiakon nevetnek, mert mindenféle állatot imádnak, a thébaiak, bár görögök, tisztelik a menyétet, mivel Héraklés dajkája (trophós) volt, Alkménéhez szaladva megoldotta fájdalmainak „csomóit” és Héraklés megszülethetett. A menyét tehát itt mint bába jelenik meg. Századokkal Aelianus előtt, Istros (i.e. 3. század) már leírta a történet egy olyan változatát, amelyben nem szerepel se nő, se metamorfózis, csak maga a menyét. Ebben a Moirák összekulcsolt kezét egy arra szaladó menyét oldotta ki, lehetővé téve így Héraklés megszületését, a menyétet pedig innentől a hérós dajkájának tekintették.

Ahogy a menyét, úgy a bábák megítélése is ambivalens. A szülés, és ezáltal a bábák munkája tisztátlan, szennyes dolognak számított az ókorban; a férfiak el is kerülték, emiatt aztán – néhány kivételtől eltekintve – kívül rekedt az irodalmi és egyéb művészeti ábrázolások témáin. A homályos ismeretek és a metaforikus beszéd nem csak a szülésre, hanem a teljes női test anatómiájára is vonatkozott, még orvosi szerzőknél is (Hippokratikus corpus, Soranus, Galénos). Rengeteg sötét tévhit terjedt a női testről: a női nemi szerveket gyakran úgy fogták fel, mintha férfi nemi szervek lennének, csak nem fejlődtek „tökéletessé”, ezért belül maradtak (Galénos). A szűzlányok méhe is veszélyes fenevad, ugyanis képes vándorolni; ha üres és száraz, keresi a többi nedves szerv társaságát, ami hisztériát vált ki, ezért kell a lányokat fiatalon férjhez adni (mivel a coitus kordában tartja a nedvességre áhítozó szervet). Ha a méh mégsem hajlandó magától visszatérni az eredeti helyére, akkor az orvosnak két lehetősége van: édes, illetve kellemetlen szagú anyagot használ a nő egy-egy „végén”; az édeset a csalogatásra, a büdöset az elűzésre, vagy szorosan megkötik a nőt mell alatt és nyomkodják lefele a szervet. Aretaios egyenesen úgy írta le a méhet, mint állatot az állatban (De causis et signis acutorum morborum II. 11).

A szülés veszélyes dolog, ezért is alakult ki az „Ellenség” képzete, amit ebben az esetben Héra és a szülés- vagy sorsistennők (Pharmakides, Eilethyia, Moirai) testesítenek meg. Maga a menyét, és így a bába is hasonló, hiszen kapcsolódik az alvilági Hekatéhoz: lehet segítő, de egyben veszélyforrás is. A kapcsolat a bába és a boszorkány közt a szláv nyelvekben még ma is megfogható (a magyar bába szó a szláv szó átvétele). A bába szó ugyanis négy jelentést hordoz: vénasszony, nagyanya, boszorkány és szülésznő. A „Babajaga” egy szláv boszorkány neve, nálunk a vasorrú bába hordozza ezt a jelentést (ráadásul épp azokban a mesékben őrizte meg ezt a nevet, amelyekben gyerekeket rabol: pl. Jancsi és Juliska).

A menyét nemcsak az Alkméné-történet miatt kapcsolódik a szüléshez, a valóságban is nagyon elkötelezett anya (a kölykök vakon és süketen születnek, a hím nem segít a nevelésben). Van, ahol úgy tartják, hogy halott kölykeit is képes visszahozni az életbe egy bizonyos mágikus fű használatával. Emögött valószínűleg az húzódik, hogy a kicsik anyjukra várva egy fajta hibernációközeli állapotba kerülnek energiamegtakarítás céljából. Az anya a szájában hozza-viszi őket, és arra már Aristotelés is rájött, hogy ez állhat a mögött az elképzelés mögött, hogy a menyét szájon át ad életet. A görögök és a rómaiak háziállatként tartották az egerek és kígyók ellen. Néhol egyfajta házi szolgaként, vagy a ház védelmezőjeként tekintettek rá (néhány nyelvben még mindig erre vezethető vissza az elnevezése). A modern görög folklórban, Zakynthoson például, ha egy menyét bejön a házba, azt jó ómennek tekintik. Núphénak (menyasszony), máshol nyphitsának (kis menyasszony) nevezik (a magyar menyét szóban is ez a tő szerepel). A modern viszonyulás a macskához sokban hasonlít ehhez, a macska több dologban is megfelel a menyétnek (egerészik, a szájban hordja a kicsiket, megjelenése lehet jó és rossz ómen is). Ehhez kapcsolódó jelenség, hogy a menyétet szerepeltető aisopusi mesék egy részénél a későbbi átiratok már macskát említenek. Ez a közmondásokban is megmaradt: görögül azt mondják arra, aki nem tud megszólalni, hogy „lenyelt egy menyétet”, míg máshol ugyanez macskával szerepel: „elvitte a cica a nyelvét”.

A menyét szájon keresztüli szülése az ókori görögök női testről alkotott képéhez kapcsolódik: a női testet csőként fogták fel, amelynek mindkét végén van egy száj – a menyét teste is csőszerű. Az Egyesült Államokban még a 20. század közepén is élt az a tévhit, hogy a nagy/széles szájú nők könnyebben szülnek. A női test kétszájúsága nyomokban tehát még mindig megvan (ld. „szeméremajkak” magyar kifejezés).

Az aisopusi mesékben néha elég ostoba is tud lenni a menyét: menyasszonnyá változtatva sem tudja levetkőzni menyét mivoltát, és az egér után szalad (Perry 50); egy másikban talál egy reszelőt, és mivel ízlik neki a vér, addig nyalja, míg nem marad nyelve (Perry 59). A közmondásokban valóban sokszor vérszívó, vérszomjas állat. De sok egyéb vonása is van, amit a különböző nyelveken az elnevezése is mutat: kis hölgy (donnola), meny, menyasszony (menyét, nyphitsa), szép (belette). A menyét maga is boszorkány: hullákat eszik, vért szív (a valóságban is áldozata nyakát támadja meg két kis pontot hagyva maga után). Szicíliában a sovány emberre azt mondják, hogy szárazra szívta a menyét, máshol Itáliában azt, hogy kiszívta egy boszorkány. Ugyanakkor ravasz is, az Alkméné-történetben is a ravaszságot használja. Egy francia közmondás ezt a vonását örökíti meg: „fine comme une belette” (ravasz, mint egy menyét).

A bábák boszorkányszerű oldalát egészíti ki a különböző, vajúdásnál alkalmazható szerek ismerete, amiről Plinius is ír (pl. NatHist. 30.124), de egyben a témától való irtózását is kifejezi. Általában a nőket tartották „tehetségesebbnek” a mágiában. A bábák ambivalens karaktere részben a férfiak eme női tudástól való félelmét fordítja le. Az életnek ez egy olyan területe, amely felett nem volt hatalmuk, és ehhez még az esetleges gyerekcsere miatti kiszolgáltatottság érzés is hozzájárult. Néhány modern nyelv a bábát eme tudás alapján nevezi el: sage-femme, wise-women, cunning-women.

 

Felhasznált irodalom:

Bettini, M., Women and Weasels. Mythologies of Birth in Ancient Greece and Rome, UCP 2013.

Fantham, E. et al., Women in the Classical World, Oxford 1994.

Perry, B. E., Aesopica, Urbana 1952.

 

* A görög neveknél az akadémiai átírást használjuk.

 

 

Mától elérhető a Nővértéka

december 11, 2014 - 18:39

A Nővértéka a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség átfogó, teljességre törekvő, keresés és böngészés funkcióval ellátott, magyar nőjogi és gender bibliográfiája és tudástára. A tudástár tartalmazza a női jogi, feminista, gender, azaz a társadalmi nemeket érintő és LMBTQIA témákban megjelent:

  • magyar nyelvű
  • magyar vonatkozású, idegen nyelvű
  • magyar szerző által írt, idegen nyelvű, releváns témájú

tételeket.

Úton: a tér neme és a nemek terei – genderkonferencia Szegeden

október 14, 2016 - 22:05

Mennyiben él ma a sztereotípia, miszerint a nyilvános tér a férfiak, a magánszféra pedig a nők terepe? Hogyan szegültek szembe a kapcsolódó elvárásokkal a nők a 19. században? Hogyan igyekeznek ma a maguk képére (is) formálni olyan különböző tereket, mint a város, az iskola, a munkahely, az egyház, a parlament vagy a zenei élet? És hogyan jönnek a képbe a Ligetvédők?

Kaffka Margit – Miért éppen ő? Hová tűntek a nők az irodalomból?

november 06, 2010 - 14:25

A Rózsaszín szemüveg címet viselő beszélgetéssorozat válaszokat keres arra a kérdésre, hogy hová tűntek a nők az irodalomból? Az írás a férfiak feladata? Nők tollából csak lányregények és lektűrök születnek?  Ki volt Kaffka Margit a magyar irodalomban? Mire volt képes? Miért ő az egyetlen kanonizált nőíró?