Szexmunkások, családmunkások
Egyre nagyobb teret nyer a „szexmunka” szemlélet, ami (még ha jó szándék is van mögötte – ezt sok esetben nem kétlem!) végeredményben megcsúfolja az emberi jogok eszméjét, sáros lábbal tapos a nők méltóságán, gúnyt űz a szabadság fogalmából. Feminista álruhába öltöztetve bizarr ideológiai hibrid lesz belőle, amelynek értelmében a szexet vásárló kuncsaft a női jogok támogatójává lényegül át. És lám, tényleg: soha máskor annyi lelkesen bólogató, hirtelen „feministává” vedlő férfit nem látok, mint amikor a saját test áruba bocsátása a nők szabadságjogaként merül fel.
A probléma ugyanakkor sokkal összetettebb annál, mint hogy egyes radikális felebarátaink bevett módszerével: bullyinggal és a „szexmunka” szemléletet előnyben részesítők Soros-bérenc fellátornak minősítésével el lehetne intézni. A „szexmunkás”-identitás megalkotása és munkajogok követelése szakszervezethez hasonló struktúrában egy válasz, egy megküzdési stratégia. A probléma gyökere viszont – és ezt abolicionista (a prostitúció felszámolására törekvő) és „szexmunka” szemléletű aktivisták egyaránt látják – a prostitúció patriarchális-konzervatív szemlélete, amely a testéből élni kénytelen nőt erkölcstelennek, züllöttnek, bűnözőnek kezeli, a jelenség felelősének tekinti. Ennek eredménye a mostani elfogadhatatlan gyakorlat: a prostituáltak rendőri üldözése, bírságolása, elzárása, más munkavállalásuk, a helyzetből való kitörésük ellehetetlenítése. Ehhez tartozik az a téves elképzelés is, hogy egy prostituálttal szemben elkövetett erőszak nem számít ténylegesen erőszaknak, így azt a hatóságoknak nem kell komolyan venniük (annyira sem, amennyire a nem prostituált nőkkel szembeni erőszakot szokták).
Itt válik el az abolicionista és a „szexmunka” szemléletű megközelítés. Az utóbbi képviselői a problémák fő okát a tevékenységet övező stigmában jelölik meg (már amikor nem a fehér, középosztálybeli feministákban). Csakhogy a stigma a prostitúció intézményének nem valami utólagos és leválasztható járuléka, hanem lényegi része. A módszeres büdösluvnyázás az érem egyik oldala, a princípiumát betöltő önfeláldozó nő piedesztálra emelése meg a másik. Mindannyian látjuk az emögött megbúvó képmutatást, a sugarbaby életmódot hirdető köztéri óriásplakátokat családbarát országunkban. Mint Jack Holland írja,
a nőgyűlölet egyaránt képes felemelni és letaszítani a nőket. A végcél mindkét irányban azonos: megfosztani a nőt emberi mivoltától.
Ez a nők funkcionális szemlélete, amire a prostitúció „szexmunkára” átkeresztelése rá is erősít. Eltüntetve az állítólag korrekt üzleti tranzakció mögött rejlő hatalmi viszonyt természetesnek és problémamentesnek láttatja azt a felfogást, miszerint egyes nők arra valók, hogy a férfiak a (részben a mainstream pornó által kitermelt) szexuális szeszélyeiket levezessék rajtuk.
Pedig végignézve a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének „Szexmeló-gyorstalpaló” című videóját nyilvánvalóvá válik, hogy ők is pontosan látják a társadalmi kontextust, amelyben a „szabad” döntések születnek: a megfelelő szociálpolitika és ellátórendszer, az áldozatvédelem, a szegénységellenes intézkedések hiányát, az egyre növekvő lakhatási válságot, valamint a munkakeresést sokszor ellehetetlenítő rasszizmus, homofóbia és transzfóbia problémáit. Mindazon tényezőket, amelyek miatt kb. tízezer honfitársunk a megélhetésnek ezt a formáját (ezek után abszurdum ezt a szót használni!) „választotta”. Egyetértek a „szexmunka” szemléletet képviselők azon érvével, miszerint az emberkereskedelmet, a szó legszorosabb értelmében vett fizikai kényszerítést meg kell különböztetni a prostitúció többi formájától. Viszont minden olyan helyzetet „önkéntességnek nyilvánítani”, amikor nem tart valaki kést a prostituált torkához, és nem zárja be őt egy pincébe, a ló másik oldala. Ismerem a nehéz fizikai munkák ártalmaira hivatkozó relativizáló érvet, mégis fenntartanám, hogy – nem tagadva és nem jóváhagyva a kizsákmányolás más formáit! – az intimitásról való kényszerű lemondás más minőséget képvisel. Hiszen ugyanebben a videóban elhangzik, hogy ha lenne más lehetősége, a prostituáltak nagy része nem végezne „szexmunkát”! Megfelelő szociálpolitika mellett sokkal kevesebb ember kerülne olyan helyzetbe, hogy ezt vegye fontolóra.
Ismerős az érv, miszerint a hajléktalan embereknek vagy a családon belüli erőszak áldozatainak a szerveződései is támogatandók, mert ezek által az érintettek hallathatják a hangjukat, visszaszerezhetik emberi méltóságukat. Tény, hogy van számos hasonlóság: hatósági közöny, másodlagos viktimizáció, létező, de be nem tartott szabályok és irányelvek, hallgatással beleegyező vagy áldozathibáztató közvélemény, elkövetőbarát „igazság”-szolgáltatás, gyermekek elvétele vagy azzal való fenyegetés, kilátástalanság, a politikai akarat évtizedeken és kormányokon átívelő hiánya az érdemi megoldásra. Ám van egy jelentős különbség is: a hajléktalanság vagy a családon belüli erőszak ellen küzdő mozgalmak nem akarják önként választható, elfogadandó életformaként jóváhagyni a fedél nélkül vagy bántalmazásban élést, azzal együtt sem, hogy a kikerülést számos külső és belső(vé tett) tényező nehezíti. Nem alkotják meg az „utcamunkás” és a „családmunkás” fogalmait. Pedig megtehetnék: a férfiak egy részéről valóban igény mutatkozik a partnerük megverésére, így a pofozózsák szerepét „szabadon és önként választó” nőkre bőven van kereslet. Olyan áldozatot sem sok idő találni, aki a kamera előtt elmondja, hogy amit vele tettek, az nem bűncselekmény, és nem kívánja elhagyni a bántalmazóját. Mégsem következtetünk ebből arra, hogy mivel a nők maguk rendelkeznek a saját testükkel, joguk van azt szabadon úgy ütlegeltethetni, ahogy akarják, bántalmazó kapcsolatuktól függetlenítve magukat megélni sem tudnának – így ne szóljunk bele.
Már hallom is a választ erre: rossz az analógia, mert a „szexmunkások” nem kérnek a tehetetlen áldozat szerepéből. Ez érthető és jogos, azonban a hajléktalan embereket vagy a partnerük által bántalmazott nőket sem úgy mozdítjuk ki az elnyomott pozícióból, hogy átnevezzük őket. Esetükben az ártalomcsökkentésnél sem szokás megállni – noha a segítő munkának az is nagyon fontos része. Ám a cél az, hogy (még ha ez nem is megy egyik napról a másikra, de) kisegítsük őket az élethelyzetükből – és nem az, hogy megerősítsük őket általa, benne! Kevés azt mondani valakinek, hogy „nem vagy áldozat”. Ha a helyzete lényegében ugyanaz marad, akkor ez csak interpretációs mágia. „Nem vagy áldozat, mert képes vagy ebből kikerülni” – ez már más lenne.
Most akkor mi is a „szexmunka”? Egy hátrányos, kényszerű élethelyzet, amiből igyekezzünk kisegíteni a benne levőket, vagy egy élhető alternatíva, amit fogadjunk el, tartsunk tiszteletben, normalizáljunk? Hozzunk létre megfelelő szociálpolitikát, áldozatvédelmet, ellátórendszert, kilépőprogramot – vagy mondjuk azt, hogy ezekre nincs elég forrás, és építsünk a stadionok és propagandaplakátok mellé vörös lámpás negyedet, bordélyházakat, Strichplatzot? Ezt a kérdést, akármennyire intenzív és szerteágazó a vita, nem a feministák és a „szexmunka” szemléletű aktivisták fogják eldönteni. Hanem az állammunkások – és rosszat sejtek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.17.