A második nem

CímA második nem
Közlemény típusaKönyv
A kiadás éve1970
Szerzőkde Beauvoir, Simone
TranslatorLívia, Görög, and Somló Vera
KiadóGondolat Kiadó
VárosBudapest
Kulcsszavakesszé, Feminizmus, filozófia, Franciaország, kritika, kritikai gondolkodás, liberalizmus, női öntudatnövelés, nők, nőtörténet, pszichológia, szociológia
Összefoglalás

Simone ​de Beauvoirt nem kell bemutatni a magyar közönségnek. Számos munkája jelent meg magyar fordításban – regényei, útinaplója, önéletrajza –, amelyeknek érzelemmentes szenvedélyessége és szemléletes logikája érdekes színek, ízek és hangulatok igézetével keríti hatalmába az olvasót. Beauvoir alapjában véve filozófus elme; az elemi képletek, a nagy összefüggések, a determináló erővonalak érdeklik, s a keze alatt formálódó művészi anyagból áradó kérdésekre a polgári radikalizmus és az egzisztencializmus oldaláról keresi a választ. Társadalomelemző, bölcselkedő munkái közül a legjelentősebb A második nem, amely 1949-ben hagyta el a sajtót, de azóta sok új kiadása jelent meg és bejárta az egész világot. A szerző a nő, a „második” nem helyzetét vizsgálja korunk társadalmában, s küzd a „másodrendűség”, „másért-valóság” ellen. A nő problémáját óriási anyagtudással, minden elképzelhető oldalról igyekszik megvilágítani, felhasználva a biológia, a pszichológia, a néprajz, a társadalomtörténet egész arzenálját és a szépirodalom dokumentatív erejű példatárát is. Mivel a könyv húsz évvel ezelőtt jelent meg először, jó néhány megállapításának aktualitása természetesen megfakult. Vannak olyan következtetései is, amelyekkel a magyar közönség nem ért, nem is érthet egyet; vitára ingerelnek például az írónő nézetei a házasságról – ez azonban nem csökkenti jelentőségét. A könyv vitathatatlan értékeit a szerző szuggesztív dialektikája, szenvedélyes komolysága, a lélektani megfigyelések lenyűgöző gazdagsága és mély humanizmusa biztosítja. A tárgy rendkívüli érdekességét a szellemes előadásmód és nagy stílusművészet még vonzóbbá növeli.

Webcímhttp://www.morobook.com/hu/Cikk/Simone_de_Beauvoir--A_masodik_elem?prev=26&next=28&current=27
Eredeti publikációSimone de Beauvoir: Le Deuxième Sexe
Teljes szöveg

Részlet a könyvből

Ha mármost a nôt nem határozza meg nôstény volta, ha azt is elvetjük, hogy az „örök nôi” lényeggel magyarázzuk, s ha ezzel szemben azt állítjuk, hogy – akárcsak ideiglenesen is, de – léteznek földünkön nôk, önként adódik a kérdés: mi a nô? A puszta kérdésfeltevésben benne rejlik az elsô válasz. Jellemzô, hogy a kérdést egyáltalán felvetem. Férfinak soha nem jutna eszébe könyvet írni a férfinem sajátos helyzetérôl. Ha önmagamat meg akarom határozni, azzal kell kezdenem: „Nô vagyok”, s ez a tény szolgál minden további állításom alapjául. Egy férfi sosem kezdené önmaga definiálását azon, hogy a hímnemhez tartozik: magától értetôdônek veszi, hogy férfi. A két nem – férfi és nô – szerepe anyakönyvek, kérdôívek rubrikáiban kizárólag külsôséges, formai tekintetben szimmetrikus. Viszonyuk korántsem olyan, mint a kétfajta elektromosságé, vagy mint két ellentett pólusé: a férfi egyesíti magában a pozitívot és a semlegest; olyannyira, hogy a francia nyelvben az embert egyszerûen a „l’homme” (férfi) szó jelöli; az általános „ember” jelentésû „homo” magába olvasztotta a speciális „férfi” jelentésû „vir” szót.* (* Mint a régi (és népi) magyarban, ahol az „ember” a „férfit” is jelenti.) A nô a negatívum, olyannyira az, hogy meghatározni is korlátaival szokás, mindenfajta kölcsönösség kizárásával. Olykor vérig bosszantott, hogy absztrakt problémákról folyó vitáink során férfiak azzal intettek le: „Ezt csak azért gondolja, mert nô”, de tudtam, hogy védekezni csak egyféleképpen védekezhetek ellene: ha azt felelem rá: „Azért gondolom így, mert így igaz”, szubjektív mivoltom kiküszöbölésével; szóba se kerülhetett, hogy azzal vágjak vissza: „Maga azért gondolja az ellenkezôjét, mert férfi”; magától értetôdô ugyanis, hogy férfinak lenni nem speciális állapot, a férfinak azért van igaza, mert férfi, a nônek azért nincs, mert nô. Ahogy a függôleges irány, a régiek felfogása szerint, abszolút függôleges volt, s minden, ami ferde, ehhez mérten ferde, úgy típusa az abszolút emberinek a gyakorlatban a hímnemû típus. A nônek méhe van, petefészke, sajátlagos létfeltételei bezárják szubjektív mivoltába: elôszeretettel mondják rá, hogy a mirigyeivel gondolkodik. A férfi önhittségében teljesen megfeledkezik róla, hogy neki is vannak hormonjai, heréi. Saját testét közvetlen, normális kapocsnak tekinti tudata és a külvilág között, amelyet a maga objektivitásában vél felfogni, a nô testét ellenben – mindazzal együtt és annak következtében, ami benne speciálisan nôi – gátnak, börtönnek. A nôstényt bizonyos tulajdonságok hiánya teszi nôsténnyé” – mondta már Arisztotelész is. „A nôi jellem megítélésénél abból kell kiindulnunk, hogy a nô természettôl fogva fogyatékos lény.” S az ô nyomdokaiba lép Szent Tamás, amikor kijelenti, hogy a nô „sikerületlen férfi”, „esetleges” lény. Ezt fejezi ki jelképesen a bibliai Teremtés-monda is, amely szerint az Úristen Évát Ádámnak „egy fölös csontjából” teremti meg, Bossuet szavával. Az emberiség hímnemû, a férfi a nôt nem mint olyat, hanem önnönmagához viszonyítva határozza meg, nem tartja autonóm lénynek. „A nô relatív lény…” – írta Michelet. A nô az, amivé a férfi ítélete teszi; szokás például „nemiség”-nek nevezni, amiben az fejezôdik ki, hogy a férfi szemében elsôdlegesen nemmel bíró lény; a nô a férfi számára a szexus, tehát abszolút értelemben is az. A nôt a férfihoz viszonyítva szokás meghatározni és jellemezni, a férfit nem a nôhöz viszonyítva, ô a lényeges, a nô a lényegtelen. A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nô a Másik.