Mély felháborodással olvastam az Önök által kiadott "Gyermeket nevelni Isten félelmében" című könyvet. A könyvről akár csak belelapozva is azonnal kiderül, hogy egyértelműen brutális gyermekbántalmazásra buzdít:
Hófehérke, Csipkerózsika, Hamupipőke és társaik. Ha a gyerekkori kedvenc mesék iránt érdeklődök, ezek gyakran szerepelnek nők válaszaiban. Azonban ha megnézzük, mit üzennek ezek a történetek a gyerekeknek a nemi szerepekről, arra jutunk, nem jó, ha egy kislány CSAK ilyeneket hall.
Egy olyan nőről szeretnék írni most, akikről csak érintőlegesen emlékeznek meg a történelemkönyvek, és méltetlanul kevés szó esik róla, pedig rengeteget tanulhatunk példájából. Ő volt I.Halikarnasszoszi Atremiszia. (Számon tartunk egy másik Artemisziát, szintén Halikarnasszosból, aki a Mauzoleosz húga-felesége, maga is kiváló politikus, róla egy másik cikkben emlékezem majd meg. A név későbbi, talán legismertebb viselője Artemisia Gentilleschi reneszánsz festőnő – a szerk. megj.)
Igen gyakori csúsztatás, hogy ott, ahol a nők szaktudása, intelligenciája, teljesítménye lenne a mérvadó, külsejüket (természetes adottságaikat, öltözködésüket) és hagyományos nemi szerepeknek való megfelelésüket helyezik a figyelem középontjába, azt kérik tőlük számon, illetve ezért "dicsérik meg" őket. Mint Huszár Ágnes írja, aki az ilyen megnyilvánulásokat bókként fogadja el és köszöni meg, csapdába kerül. "Elfogadja ugyanis implikációjukat: a nők - éppen pozitív tulajdonságaik: szépség, kedvesség, erkölcsi tisztaság miatt - alkalmatlanok a közéletben hatalommal járó szerep betöltésére."
1. Előzmények: protofeministák és az „Új Nő”
Jókai Anna (1932 - ) a kortárs magyar irodalom egyik jeles alakja, Kossuth-díjas írónő, mégsem ajánlanám szívesen (nő)társaimnak A feladat c. könyvét. A könyv fülszövege szerint a nők pszichikai és társadalmi lehetőségeiről és korlátairól fog beszélni, a nők munkavállalás és magánélet közti ellenmondásos helyzetét fogja bemutatni, az önmegvalósítás nehézségeit.
A feminizmus törekvéseit kezdettől végigkíséri egy erős antifeminista mozgalom, amit backlash-nek is szokás nevezni. A témával kapcsolatos alapmű Susan Faludi (1992) Backlash: The Undeclared War Against American Women című könyve.
Az újságírónő azt a folyamatot elemzi, amelynek jellemzője, hogy a feminista mozgalmak kisebb-nagyobb céljainak elérése mindig ellenreakciót vált ki, és megpróbálja visszahelyezni a nőket hagyományos szerepeikbe. A backlash nem egy centralizált, szervezett folyamat, hanem internalizálva, rejtetten működik, behatol a privátszférába.
Köszönjük Dr. Sándor Klára szerzőnek, hogy cikkét közlésre ajánlotta - ráadásul pont akkor, amikor a nemrégiben kialakult"név-vita" miatt (érdemes-e a hozzátapadt negatív asszociációk ellenére is megtartanunk a "feminista" nevet?) különösen aktuális. Eredeti megjelenés: Csapó Ida szerk. Feminista almanach, 2005.
Ellentétben a True Blood-dal vagy a Pushing Daisies-zel, rajongója nem vagyok a sorozatnak, szórakozásképpen mégis megnézem, ha tehetem – azonban biztos nem a feminista mondanivalója miatt, az ugyanis, mint mondtam, nincs neki. Sokszor inkább – még ha nem is annyira, mint egy tipikus női sorozat, brazil szappanopera – éppen, hogy szembehelyezkedik a feminizmus elveivel, és előmozdítja a nőkkel kapcsolatos negatív sztereotípiákat.
